12. Fejezet

Drága Olvasóim!

Meg is érkeztem a legújabb fejezettel, a 12.-kel, egyben a sorozat 2. évadának lezáró részével. A rész véleményem szerint egész hosszúra és eseménydúsra sikeredett, remélem Ti is így gondoljátok majd, sokat dolgoztam vele, és nagyon-nagyon örülnék egy kis visszajelzésnek, esetleg komment formájában is. A következő rész már készülőben van, időpontot még nem tudok mondani, igyekszem így kitekinteni a blogra egy nyelvvizsga meg érettségire készülés között.

Addig is, jó olvasást! xoxo

12. Fejezet

(Már sosem leszek ugyanaz, aki valaha voltam)

 - Idővel könnyebb lesz. De ezt már tudod – erre a hangra ébredtem meg kora délután. Megfordultam az ágyamban, el az ablaktól, hogy ne bántsa a szememet a beáramló napsugár erős fénye. Most valahogy minden szép és jó dolog egyaránt bántott engem. Persze tisztában voltam vele, hogy ez egyszer majd elmúlik és talán újra hasonlóan boldog tudok lenni, mint korábban. Hiszen az idő majd begyógyítja a sebeket és elmulasztja a lelki fájdalmakat. Egyszer majd. De nem most, nem ma és nem is holnap, hiszen a temetés még csak tegnap volt. Jenna halála még nem történt 2 napja sem és úgy érzem, ennek a megemésztéséhez most sokkal több időre lesz szükségem.

Damon hangját hallottam az imént a folyosóról, szavait pedig minden bizonnyal nővéremnek intézhette. Ő már csak tudhatja, nem igaz? Sokan meghaltak már körülötte, vagy éppen sok embert ölt meg már ő maga is.

 - Mit akarsz? – kérdezte Elena fáradt hangon. Neki sem volt könnyű napja. Kis híján Klaus áldozatává vált, végignézte a nagynénje halálát, ráadásul most úgy érzi, őt terhel minden „szülői” kötelesség. Tény, hogy ő a legidősebb testvér, hogy nyáron már a 19-et fogja betölteni, de nem akartam, hogy azt érezze, minden az ő nyakába szakadt. Igazából segíteni akartam neki mindenben, de még azt sem tudtam, magamnak hogy segítsek.

 - Bocsánatot kérni – hangzott Damon meggyötört válasza, miszerint sajnálja a 2 napja történteket.

 - Damon…

 - Kérlek, Elena, hiba volt téged megitatnom a véremmel – Időben jött rá ő is.

 - Nagy hiba – értett egyet vele nővérem, hangja még sem volt túl szigorú.

 - Tudom, hogy nem érdemlem meg, hogy megbocsáss, de szükségem van rá – kérlelte tovább Damon. Normál esetben már rég az agyamra ment volna a kéréseivel, de most valami más volt. Nem az a szokásos könyörgés. Tiszta és mély megbánást éreztem a hangjában, komoly kétségbeesést. Nem tudtam eldönteni, hogy egyszeriben ennyire bölcs és figyelmes lettem, vagy csak a képességem segített ennek kitalálásában. Bár ha tippelnem kellett volna, inkább a másodikat mondom. Nem azért, mert nem figyelek általánosságban az emberekre, de ez most valami különleges volt.

 - Ehhez még idő kell, talán sok idő – válaszolta neki Elena, de szerintem mindenki tudta egyértelműen, hogy úgy is meg fog bocsájtani neki. Ha nem is ma, de holnap biztosan. Elena nem tudott sokáig és komolyan haragudni egyik Salvatore fiúra sem. Túl erős érzelmek kötötték hozzájuk.

 - Hogyne, megértem, bőven van időd – válaszolta Damon kényszeredetten. Végül is… Ő vámpír, az örökkévalóság pedig tényleg elég hosszú idő a megbocsátáshoz. – Akkor, azt hiszem… magadra hagylak, hogy gondolkodhass. – Nem akartam elhinni. A nagy Damon Salvatore tényleg nem találta a szavakat. Olyan nehéz volt elképzelnem egy megtört, reményvesztett Damon-t. Vajon tényleg ezt képes kihozni belőle Elena?

Miközben Elena kikísérte Damon-t, úgy döntöttem, hogy itt az ideje nekem is felkelni. Bár az alvás átmeneti megoldást jelentett lelki eredetű problémáimra, hiszen addig sem tudtam agyalni a történteken, ettől függetlenül már nem tudtam volna visszaaludni és természetesen szükségem volt valami programra mára is, hiszen az itthon üléstől tuti begőzöltem volna. Viszonylag gyors tempóban megmosakodtam és felkaptam valami lenge ruhát, hiszen nagyon nagy meleg ígérkezett mára. Jenna imádta a forróságot, a nyarat. Szép komótosan lesétáltam az emeletről, egyenesen a konyhába, ahol már mindkét testvérem gyülekezett. És igen, gyülekeztek, mert hogy készültek valamire, az tuti biztos. Legalábbis az asztalon lévő hatalmas pokrócról erre mertem következtetni.

Hirtelen olyan üresnek tűnt a konyha. Jenna gyakran volt itt, hiszen elég tágas, napsütötte és nyugalmas volt ahhoz, hogy az egyetemi szakdolgozatán dolgozzon. Nagyon sokat munkálkodott vele, az utóbbi időben nem is maradt itthon, beköltözött az egyetemre. Persze mind tudtuk, hogy ez főként azért történt így, mert túl sokat hazudtunk neki, ő pedig nagyobb nyugalomra és kevesebb idegeskedésre vágyott. Sok terve volt még az életben, nem tervezte, hogy idő előtt itt hagy mindent.

Megráztam a fejem ezekre a gondolatokra. A legfőbb feladatom jelenleg a felejtés és a továbblépés. Mindent el kell felejtenem, ami 2 napja történt, úgy akarok emlékezni Jenna-ra, mint egy boldog nagynénire, aki velünk volt a végsőkig. Helyette inkább megérdeklődtem nővéremtől a mai napi tervüket.

 - Készültök valahova?

 - Ami azt illeti, igen – pakolászott tovább Elena. – Elfújta a szél vetítést tartanak a parkban, és arra gondoltam, hogy lenézhetnék együtt, hárman – utalt ezzel rám is. Bizonytalanul méregetve tekintettem Jeremy-re. Most komolyan egy szerelmes-háborús filmet akar ő is megnézni? Pont most?

 - Jeremy?

 - Ne nézz rám! Elena ötlete volt – mentegetőzött a kérdezett. Mondjuk valahogy ezt már sejtettem.

 - Gyerünk srácok! – kérlelt minket nővérem. – Muszáj elmennünk és kikapcsolódnunk. Ez a ház olyan jelenleg, mint egy börtön. Ki kell szabadulnunk innen és továbblépni… - Hirtelen megbicsaklott Elena hangja. Tudhattam volna, hogy erre megy ki az egész. Hogy felejtsünk. Nem hibáztattam érte, ugyanezt a taktikát folytattam én is, bár abban már nem voltam biztos, hogy ez is lett volna a legjobb megoldás erre. Lehet, hogy beszélnünk kellett volna inkább róla, kiönteni a fájdalmat a szívünkből és támogatni egymást ebben a nehéz időszakban. Itt voltunk egymásnak, ez igaz. Nem hagytuk egymást szétesni, de ez nem ugyanaz. Nem beszéltünk a történtekről, nem erőltettük, csak felejteni akartunk. Talán túl sok mindenen mentünk keresztül ahhoz, hogy ezt ép ésszel le tudtuk volna ülni megbeszélni.

 - Igazad van Elena – értettem vele egyet. Viszont nekem másfajta terveim voltak. – De ha nem bánod, én akkor sem mennék el a vetítésre. 2 napja nem tudtam beszélni úgy igazán Violet-tel és most szeretnék átmenni hozzá. – Tegnap elmeséltem Elena-nak, hogy hogyan tartottuk távol legjobb barátnőmet ettől az egésztől. Persze a többi dologról erősen hallgattam továbbra is. Nem akartam, hogy tudjanak Violet kilétéről, hogy mi is ő valójában. Illetve, hogy mivé fog válni, ha a történet végére érünk. Ezt még nem volt bátorságom elmondani nekik, és nem is tudom, hogy lesz-e valaha.

 - Persze, Sisi, megértem – bólogatott kissé bánatosan Elena. Tudom, hogy örült volna neki, ha ma egy kicsit együtt lehetünk hárman, de most tényleg nagyon nem volt kedvem holmi régi filmeket nézegetni a parkban piknikezés közben. Az egyetlen dolog, amihez jelenleg egy minimális kedvem is volt az az, hogy meglátogassam Violet-et, és eltereljem a gondolataimat valami értelmessel, és nem az Elfújta a széllel.

 - Ne haragudj, Elena, nagyon szívesen megnézném veletek a filmet, de nem most, ha nem nagy gond – próbáltam mentegetőzni. Elena mosolyogva bólogatott, jelezte, hogy tudomásul vette a kérésemet. Persze ő is tisztában volt azzal, hogy ez nálam egyfajta menekülési útvonal, hogy ne kelljen szembenéznem azzal a tudattal, hogy csak hárman megyünk a filmnézésre, mert már csak hárman maradtunk egymásnak. Nem is erőltette a dolgot tovább.

 - Mi viszont akkor is csatlakozunk a többiekhez – vett mély levegőt nővérem. – Este 9 óra fele lesz vége a vetítésnek, azután érkezünk majd. Légy óvatos és érezd magad jól Violet-tel! Szeretlek!

 - Én is titeket – válaszoltam elérzékenyülve, és megpróbáltam visszatartani a könnyeket. A meghatódottság könnyeit, hogy ők még itt vannak nekem.

 - Vigyázz magadra! – nyomott egy puszit a homlokomra Jeremy is, majd a pokróccal a kezükben a park felé vették az irányt.

Mély levegőt vettem, megpróbáltam lehiggadni és valami szépre gondolni. Utoljára akkor voltam ennyire magamba zuhanva, mikor közölték velünk, hogy anyáék meghaltak. Tisztán emlékszem arra az éjszakára. Elena-ért mentek egy buliba és a hazaúton lesodródtak a hídról, egyenesen a vízbe. Sohasem fogom elfelejteni azt az idegességet, amikor arra vártunk Jeremy-vel, hogy megtudjunk valamit a szüleinkről és a nővérünkről. Micsoda megkönnyebbülést éreztünk, amikor az orvos kitámogatta elénk Elena-t, és közölte, hogy egy-két horzsoláson kívül nem esett nagyobb baja. És micsoda fájdalmat, amikor elmondták, hogy a szüleink már nem voltak ilyen szerencsések. Nagyon összezuhantunk utána, nem beszéltünk túl sokat egymással, mindenki a saját sebeit próbálta begyógyítani, a maga sajátos módján. Jeremy a drogokkal, Elena elzárkózott a naplójával, én pedig magamban próbáltam megemészteni azt az űrt, amit a szüleink halála okozott. Emlékszem mennyit segített nekem Jenna, abban, hogy össze tudjam magam szedni. Azt hiszem talán ezért is volt más az ő haláluk. Volt valaki, egy olyan személy, aki végigsegített minket ezen az időszakon, aki kiállt mellettünk, aki a szüleinket maga próbálta meg pótolni. És most nincs ilyen ember, nincs senkink, aki magáénak érezné ezt a feladatot. Persze a maga módján mindenki igyekszik segíteni, de az nem ugyanaz. Már csak hárman maradtunk egymásnak.

Mielőtt azonban teljesen elmerültem volna az effajta gondolataim között, felnéztem az órára, és a délután 3 órát tökéletesen megfelelő időpontnak találtam arra, hogy elinduljak meglátogatni drága barátnőmet.

                                                                            #

 - Gyere ide! – mondta Violet azonnal, ahogy meglátott a kitárt ajtóban, majd magához húzva szorosan átölelt. Egy darabig csak álltunk így egymást ölelve, miközben próbáltam mindent kizárva a fejemből csak bámulni a házuk belsejét. – Na gyere beljebb! – invitált be, miután elengedtük egymást. – Ülj csak le a nappaliban, hozok magunknak valami üdítőt – magyarázta, és már el is tűnt a konyha irányába, hogy aztán pár perc múlva megjelenjen egy kis tálcával, rajta két kis pohárkával és egy kis almalével. – Anya levitte Gaby-t a parkba, szóval csak ketten vagyunk itthon – mondta, majd leült velem szemben a fotelba.

Azok után, amiket Ms. Malone-nal együtt éltünk át, már abszolút nem is zavart volna, ha hallja, hogy miről beszélünk. Az egyetlen dolog, ami számított, hogy legalább Gaby nem hall semmit. Olyan furcsa, de talán ő volt már az egyetlen közelebbi ismerősöm, akinek fogalma sem volt, hogy mi is zajlik igazából körülötte. Mindenki más nyakig benne volt az egészben, és ez volt az, ami a leginkább zavart.

 - Csodálkozom, hogy Elena csak így elengedett – szólalt meg pár perces csend után Violet. Tudtam, hogy nem fog untatni a szokásos sablonszöveggel, mint a „hogy vagy” és társai, azt most valahogy nem is tudtam volna elviselni.

 - El akart vinni magával a mai esti vetítésre a parkba. Jeremy vele tart, de én mondtam neki, hogy most veled szeretnék találkozni – magyaráztam meg neki. Biztosan volt a nővéremben aggodalom, biztosan kétszer is átgondolta, mielőtt ide engedett, de végül is mind tudjuk, hogy ennél jobb döntést nem is hozhatott volna. A város semmivel sem veszélyesebb, mint eddig volt, sőt most egy darabig talán még kevésbé az, hogy Klaus túl van az áldozatán. Annak pedig semmi értelme nem lett volna, ha féltésből megtiltja nekem, hogy máshova menjek, vagy ráerőszakol, hogy tartsak velük erre a filmre. Elena tudta jól, hogy mire van nekem most szükségem. – Mi volt veled tegnapelőtt?

 - Úgy tettem, ahogy megbeszéltük. Shane-nel kimentünk a város szélére „piknikezni” és csillagokat nézni – Violet mély levegőt vett, ebből már tudtam, hogy még csak most jön a lényeg. – Aztán kiborultam, ideges voltam miattatok, hiszen tudtam, hogy itt mindenki veszélyben van, míg én mindentől távol szórakozom. Tudom, ne is kezdd el… ez az én érdekem is volt! – szólt közbe, pedig meg se mukkantam. – Aztán idegességemben véletlenül neki álltam csacsogni, és kiöntöttem a lelkem Shane-nek. Elmondtam neki mindent.

Leesett az állam a hír hallatán. Azért ennyire csak nem volt kiborulva Violet. Tisztában van vele, hogy mennyit kockáztat ő ezzel?

 - Hogy mit csináltál? – kérdeztem vissza megütközve, de Violet csak lazán leintett.

 - Igen, elmondtam neki mindent. És nem, nem akart elfutni, meg semmi ilyen. És tudod miért nem? – Megráztam a fejem. – Mert megigéztem, hogy végig maradjon nyugodt, és kezelje higgadtan. – Violet felállt és a szobában kezdett el járkálni. Szegény, ő is teljesen kikészült. – Aztán meg persze fogtam és elvettem az emlékeit. – Violet természetfeletti gyorsasággal sajátította el a vámpíradottságait, még én is alig bírtam követni, pláne nem kideríteni, hogy ez mégis hogyan lehetséges. Pár napja még ott zokogott a Salvatore ház kanapéján, hogy vége van az életének, ha az anyja megtudja, hogy mivé változott, most meg olyan hétköznapi lezserséggel beszélt az igézésről, mintha ezt minden második ember is meg tudná csinálni. Persze itt most nem ez volt a lényeg, sokkal inkább az, hogy Violet milyen nehezen élte meg, hogy mit tett Shane-nel. Rájöttem, hogy teljes mértékben igaza volt a múltkor, én pedig nem akartam elhinni neki. Azzal, hogy ő vámpírrá vált, minden sokkal nehezebbé vált számára. Hiába kerül közel valakihez, senkinek nem mondhatja el a titkát, mert abból szörnyű tragédia sülhetne ki. Viszont ha meg titkolózik, sosem találhat magának senkit, akivel komolyabbra fordulhatnának a dolgok.

 - Bárcsak tehetnék érted valamit, Violet! Komolyan szeretnék neked segíteni, de fogalmam sincs, mit tehetnék. Ha az időt vissza tudnám tekerni… - És megint visszatértünk a borús gondolatokhoz.

 - Hiszen te eddig is rengeteget segítettél nekem – ült le mellém Violet mosolyogva, bátorítóan.

 - Ugyan már, az hogy néha elmondok pár biztató szót, az nem elég segítség. Én komolyabb fajta segítségről beszélek, fizikairól.

 - Sis, mindketten tudjuk, hogy a vámpírságnak nincs ellenszere, csak a karó – mondta halkan, és már kezdtem volna ellenkezni, hogy semmi ilyen meg se forduljon a fejében, mikor folytatta. – De te igenis segítettél, fizikailag is – magyarázta, mire értetlen fejjel meredtem rá. Ugyan mit tettem volna én? – Anyával sokat beszélgettünk erről az egészről. Tudod, hogy miért bírtam ennyire jól ezt az egészet? Hogy miért tudtam kezelni a vérszomjat és miért vagyok képes az igézésre pár nap után? – Megráztam a fejem. Sokszor gondolkodtam ezeken, de még nem sikerült rájönnöm, hogy ez mitől lehetséges. Tudtam, hogy Caroline is nagyon hamar belejött a vámpírlétbe, de azt hiszem Violet mérföldekkel túlszárnyalta őt ezen a téren. – Miattad. A képességed miatt.

 - Ezt nem igazán értem, Violet. – Az igazat megvallva, hatalmas zűr keletkezett a fejemben. Nem tudtam, mire akar ezzel kilyukadni. Alig használtam még a képességemet, sőt már az is előfordult, hogy csődöt mondtam, nevezetesen Jules-ék ellen, és még rengeteget kellett tanulnom. Hogy tudtam volna én így segíteni neki?

 - Persze, hogy nem, hiszen nem is tudatosan csináltad. Érző vagy, de még nem fejlett, ugyanakkor már megvannak bizonyos képességeid. Az, hogy én ennyire jól kezeltem a vámpírrá válást annak köszönhető, hogy te tudat alatt elviselhetővé tetted számomra. Nagyon féltettél, hogy mi lesz velem, azt akartad, hogy minél hamarabb beletanuljak ebbe az egészbe, és sikerült is elérned. Te nem tudtad, hogy képes vagy ezt irányítani, de sikerült, és ezért nagyon hálás vagyok neked – ölelt át Violet, és én is átkaroltam a kezét, miközben szépen lassan minden világossá vált számomra is. Most végre megértettem, hogy történt minden, és bevallom, borzasztó jól esett mindezt hallani. Álmomban sem gondoltam volna erre a megoldásra, főleg mert, mint ahogy Violet is mondta, nem is tudtam róla, hogy valóban ezt csinálom. Tényleg sok tanulni valóm van még ezzel kapcsolatban, szükségem lenne a tanításra, több szabadidőre, hogy fejlődhessek és természetesen egy nyugodtabb környezetre, ugyanis ez a hely egyáltalán nem nyújt túl nagy lehetőséget e tekintetben. Igazából már volt is hozzá egy ötletem, ami tegnap este kezdett meg körvonalazódni bennem, és most egyre erősebb késztetést éreztem arra, hogy valóra is váltsam.

 - El akarok menni innen, Violet – álltam fel a kezemet tördelgetve, szememet pedig ismét szúrni kezdte a fájdalom. Nem néztem hátra Violet-re, nehéz volt vele közölni, hogy mit is akarok igazából.

 - Jól van – válaszolta határozatlanul, nem értve hirtelen hangulatváltozásomat. – Hova akarsz menni? Elmehetnék a Grillbe, ha gondolod.

 - Nem, Violet, én nem úgy értettem – fordultam felé, ő pedig még mindig csak a kanapén ücsörgött.

 - Oké, rendben, viszont muszáj felhívnom anyát, hogy ha most akarunk lelépni a városból. Nem akarom, hogy aggódjon értünk. Mikorra gondoltad a hazaérést? – állt fel és bizonytalanul a telefonjáért sétált. Violet azt hitte, hogy én egy egyszerű kiruccanást terveztem. Illetve talán kezdetben így gondolhatta, hiszen ahogy elkezdett kutatni a telefonjában még bizonytalanabbá váltak a mozdulatai. Hirtelen feltekintett rám. Ott álltunk a nappaliban, én könnyekkel a szememben, ő a telefonját szorongatva, mikor minden leesett neki. Hogy mit is akarok valójában.

 - Miért? – kérdezte. Csak ennyit kérdezett, miközben visszatette a telefonját a szekrényre. Mielőtt azonban válaszolhattam volna, a bejárati ajtó kitárult, és Violet kishúga nagy sebességgel rontott be hozzánk a nappaliba.

 - Sisi! – kiáltotta vékony hangocskáján és odaszaladt hozzám, mire én felkaptam az ölembe.

 - Szia te kis tigris! – mosolyogtam rá, mire ő egy grr kíséretében lecsusszant az ölemből.

 - Nem szoktál mostanában meglátogatni – tette karba kicsi kezeit, miközben Ms. Malone is a nappaliba ért. Felnéztem boldog arcára, elképzeltem milyen jól szórakozhattak együtt a játszótéren Gaby-val. Eszembe jutott az a rengeteg fájdalom, amit láttam rajta a napokban, most mégis, Gaby-ért megpróbált boldognak és derűsnek mutatkozni, hogy a kicsi lány semmit ne vehessen észre ebből a rengeteg borzalomból. Visszatekintettem Gaby-ra, aki még mindig a magyarázatomat várta.

 - Igazad van, ne haragudj rám! – simogattam meg az arcát. – Csak rengeteg dolgom volt mostanában, amit nem halaszthattam tovább. Ígérem, ha legközelebb jövök, akkor játszunk egy jót a barbie-kal – próbáltam meglágyítani a szívét, hiszen tudtam, hogy imád azokkal a babákkal játszani. Gaby persze oda volt az ötlettől, majd egy gyors ölelés után már szaladt is fel a szobájába, hogy befejezze a reggel elkezdett rajzát.

 - Hogy érzed magad, Sisi? – kérdezte Ms. Malone. Vetettem egy gyors pillantást Violet-re, majd előszedtem a szokásos sablonszöveget, amit ilyenkor szoktak mondani az emberek.

 - Köszönöm, meg vagyok. Igyekszem összeszedni magam – bólogattam hozzá, talán azt gondoltam, hogy így meggyőzőbb leszek. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy menjek. Még van egy pár dolgom…

 - Mielőtt végleg lelépsz? – vágott a szavamba Violet. Ledermedtem, váratlanul ért a kérdése. Tudtam, hogy rájött a tervemre, csak azt nem gondoltam, hogy így próbál majd megállítani. Hiszen ez egyértelmű kísérlet volt a megakadályozásomra. Itt van az anyukája, ketten pedig csak ki tudnak valamit találni, hogy eltántorítsanak az elképzelésemtől – gondolhatta. Nem válaszoltam, csak megilletődötten kapkodtam a fejem Violet és az anyukája között. Ms. Malone azonban az égvilágon semmit sem értett, és ez nem igazán tetszett neki.

 - Lányok, mi folyik itt? – kérdezte gyanakodva, választ azonban egyikünktől sem kapott. Violet és én farkasszemet nézve álltunk egymással szemben. Biztos voltam benne, hogy nem állíthatnak meg, még sem voltam képes csak úgy szó nélkül lelépni és itt hagyni mindenkit. Violet aztán nem bírta tovább, kifakadt és elmondott mindent, amire egészen pontosan rájött.

 - Sisi le akar lépni – válaszolta röviden, minden haraggal a hangjában.

 - Mit jelentsen ez? – kérdezte Ms. Malone nem értve Violet felháborodását. – Sisi?

Egy darabig haboztam. Nem akartam részletezni a terveimet, mert attól tartottam, hogy majd megpróbálnak lebeszélni róla. Határozott ember voltam, nem is ez lett volna a baj, de mostanában elég nehéz időszakon mentem keresztül, és nem voltam benne biztos, hogy végigtudnék csinálni egy balhét ezzel az üggyel. Nem akarok fájdalmat okozni senkinek, ugyanakkor nem vagyok képes tovább itt maradni.

 - Elmegyek – válaszoltam nemes egyszerűséggel.

 - Miért tennéd ezt? – kérdezett ismét vissza.

 - Mert nem bírom tovább itt – fakadtam ki a könnyeimmel küszködve. – Az égvilágon minden a 2 nappal ezelőtti estét juttatja az eszembe. Nem tudom elfelejteni azokat a gyilkosságokat, főleg nem Jenna-ét. Ráadásul az egész házunk tele van emlékekkel, és borzasztóan nyomasztó ott élni. Szükségem van egy kis időre, amit távol töltök az emlékektől, amíg elfoglalom magam a tanulásommal, mert erre is szükségem lenne. De nem itt, mert itt nem vagyok képes másra gondolni, csak arra, hogy mennyire szét van esve a családunk. - Néma csend telepedett közénk. Violet is jól tudta és Ms. Malone is, hogy igazam van. Ki voltam merülve és nem fizikailag, hanem lelkileg. Belefáradtam abba, hogy a veszteségeket próbáljam elfogadni és továbblépni. Szükségem volt arra, hogy felfejlesszem a képességeimet és tudjak harcolni a szeretteimért. Ehhez pedig elengedhetetlen volt a környezetváltás.

Ms. Malone belém karolt és elvezetett a kanapéig. Violet nem ült le, ő csak figyelte a jelenetet.

 - Figyelj rám, Sisi! – szólt hozzám gyengéden Ms. Malone. – Nem foglak győzködni, mert tudom, hogy elhatároztad magad. Részben megértem a döntésedet, részben vannak kétségeim, de nincs jogom megakadályozni, hogy elmenj, és nem is tudnám. Csak arra kérlek, hogy hagyd, hogy segítsek! – értetlenül pillantottam fel Violet anyukájára. Ugyan miben tudna nekem segíteni? Senki nem fog tudni megállítani, mert úgy fogom intézni a dolgokat, akkor ő miben akar segíteni?

 - Nagyon hálás vagyok mindenért, Ms. Malone, de azt hiszem, ebben nincs szükségem segítségre – utasítottam vissza kedvesen az ajánlatát. Ez most egyes egyedül csakis az én feladatom volt.

 - Csak hallgass meg, oké? – Vonakodva ugyan, de beleegyeztem. Végül is, mit veszíthetek azzal, ha meghallgatom.

Aztán rájöttem, hogy mennyire jól tettem, hogy akkor elfogadtam az ajánlatát, és nem hagytam őket azonnal faképnél. Ms. Malone egy tökéletes tervet talált ki, amit nagy butaság lett volna visszautasítani. Mint kiderült nagyon egyformán gondolkodunk, hiszen gondolatmenetem már az ő fejében is megfordult, mikor fiatalabb volt. Azonnal kapcsolt, ahogy rájött, hogy mi a bajom és egy fantasztikus megoldással rukkolt elő, amit kénytelen voltam elfogadni, hisz ennél jobbat ki sem találhattam volna. Már csak azt kellett kitalálnom, hogy mindezt hogy fogom előadni a testvéreimnek.

                                                                            #

Mosolyogva értem haza, ami igazán meglepő volt. Nem hittem, hogy ilyen hamar képes leszek valamin is elmosolyodni, de a mai délután Violet-éknél megmutatta nekem, hogy tényleg vannak még szép dolgok az életben. Ms. Malone egy olyan ajánlatot tett nekem, amit képtelen lettem volna visszautasítani. Mindent pontosan kidolgoztunk, ami egyrészt teljes mértékben elterelte a gondolataimat, másrészt boldog voltam, hogy tényleg van megoldás arra, hogy „elmenekülhessek”. Este 8 óra volt már, kissé fáradtnak éreztem magam, ugyanakkor ideges is voltam, hiszen fontos éjszaka elé néztem. Tegnap Elijah felhívott és értesített az alkuban foglalt további információkról. Pontosan arról, hogy mikor és hol vehetem át Klaus vérét, ami segít majd a barátnőmön. Természetesen az átvételkor Klaus is ott lesz, és persze ő szabta meg a 9 órai időpontot is. Már csak egy óra volt odáig, nekem pedig már semmi dolgom nem volt. Nagy szerencsémre Elena és Jeremy 9 óra után jönnek csak haza, így pont elkerüljük egymást, én pedig sietni fogok majd haza, ahogy csak tudok, hogy még véletlenül se sejtsenek meg semmit.

Előkaptam a bejárati ajtó kulcsát, ám az teljesen feleslegesnek bizonyult. Az ajtó már nyitva volt. Bevallom, hirtelen a frász jött rám ettől, így az elmúlt időszak történései után. Elena és Jeremy a vetítésen voltak, más pedig sajnálatos módon már nem élt a házban rajtam kívül, így még csak megtippelni sem tudtam, hogy mi folyhat itt. Nagyon reméltem, hogy nem fogom ismét valami újabb probléma kellős közepén találni magam, mert most nem igazán volt ilyenekre szükségem. Lassan benyitottam, mikor megláttam a konyhából kiszűrődő fényeket és meghallottam nővérem kétségbeesett hangját.

 - Mindjárt ott vagyok! – válaszolta valakinek izgatottan, mikor beléptem az említett helyiségbe. Éppen akkor rakta le a telefont, és döbbent arckifejezésem láttán azonnal magyarázkodni kezdett.

 - Sisi, a helyzet az, hogy hatalmas nagy problémába ütköztünk – kezdte megtörten. Mégis hogy lehet még annál is nagyobb problémába ütközni, mint amilyenben az elmúlt pár napban voltunk?

 - Miről beszélsz? – kérdeztem meglepődve. Nagyon reméltem, hogy nem Jeremy-vel van valami baj, ugyanis őt nem láttam a lakásban. – Hol van Jeremy?

 - Nem-nem, nem Jeremy-vel van baj, ő jól van, a vetítésen vesznek részt Bonnie-val és Caroline-nal – nyugtatott meg. – Stefan-nal találkoztunk a délután, és borzasztó dolgot mesélt… - és akkor Elena elmondta nekem azt a hatalmas „szörnyűséget”, amivel szembesülnie kellett a délután folyamán. Hogy 2 nappal ezelőtt, amikor a rituálé már zajlott, Damon épp „hősködött” és amikor meg akarta menteni Caroline-t és Matt-et Tyler-től, a vérfarkasfiú megharapta őt. Az pedig köztudott tény, hogy a vérfarkas harapás halálos a vámpírra, és ez teljesen biztos, hiszen Rose, a vámpírlány is így halt meg korábban. Damon még azért lehet életben, mert Tyler nem teljesen vérfarkas alakjában harapta meg, csak félig alakult át, így pedig a méreg is lassabban hatott. Ám most már úgy látszik neki is ütött az órája, így ez a tény sem fog sokkal több időt biztosítani neki.

 - Tehát Damon jelenleg haldoklik? – tettem fel a költői kérdést mindenféle részvét nélkül a hangomban. Sőt, talán kicsit még kárörvendő is voltam, ugyanakkor nem tudtam nem meglepett lenni, hogy a beképzelt Damon, aki oly sok baj okozója, most úgy tűnik megkapja méltó büntetését, és végre eltűnik a föld színéről.

 - Igen, pontosan erről beszélek. És pontosan ez az amit nem fogunk hagyni Stefan-nal. Hogy Damon csak úgy meghaljon – válaszolta nekem határozottan a nővérem. Szegény kétségbeesetten próbált reménykedni abban, hogy megmenthetik Damon menthetetlen lelkét, ami már rég elveszett. Sajnáltam Elena-t, nem akartam, hogy újból szenvedjen, de mégsem vitt rá a lélek, hogy elmondjam, tudnék segíteni. Hiszen, mint a múltkor kiderült, az Érzők képesek gyógyítani a vérfarkas harapást a vérükkel, tehát ezek szerint én tökéletesen megfelelnék Damon megmentésére. Csakhogy nekem eszem ágában sem volt segíteni neki, hiszen tulajdonképpen erre vártam, mióta csak megláttam. Hogy végre eltűnjön innen. És ha most hagyom meghalni, azzal én csakis jót tehetek, hiszen megszabadítom a világot egy ilyen borzalmas teremtménytől. Igen, Elena biztosan ki lesz borulva, de ő hamar túl fogja tenni magát rajta, és amúgy sincs más Elena-n és Stefan-on kívül, akinek egy cseppet is hiányozna Damon. Mindezek mellett pedig tökéletesen tiszta lelkiismerettel fogom elhallgatni Elena elől, hogy segíthetnék és hagyom Damon-t végre oda kerülni, ahova való.

 - Sisi, Jeremy 9 óra után fog érkezni, ahogy először megbeszéltük, én pedig még nem tudom – mondta, és már indult is az ajtó irányába, de én még szóval tartottam.

 - Hova indulsz?

 - Elmegyek Damon-höz – válaszolta röviden.

 - Minek? Hiszen ott van neki Stefan, miért kellesz oda te is? – Ám ekkor Elena-nál elszakadt a cérna.

 - Azért Sisi, mert Damon a barátom, és nem fogom hagyni, hogy csak egyszerűen feladja. És különben is, Stefan nincs otthon. Ő máshol keres segítséget – fejezte be Elena keserűen.

 - Hol máshol? – kérdeztem gyanakodva.

 - Klaus-nál – válaszolta meggyötörten, és már esélyt sem adva a további beszélgetésnek, elindult az éjszakába, hogy támaszt nyújtson Damon-nek és ott legyen vele az utolsó óráiban. Egy pillanatig csak ámulva néztem Elena hűlt helyét, még az előbbi beszélgetés sokkos hatása alatt állva, majd villámcsapásszerűen érkezett a felismerés, hogy itt valami nem stimmel. Ha Stefan is Klaus-hoz indult, akkor mikor fog velem találkozni? Nem akartam kockáztatni, meg akartam próbálni előbb odaérni, hátha Klaus is korábban odatalál, hogy átadja nekem a vérét. Egy határozott mozdulattal lekapcsoltam a konyhai villanyt, majd én is kiléptem a májusi éjszakába, hogy megkeressem Klaus Mikaelson-t az ígért holmiért.

                                                                            #

Bevallom, Klaus ennél félelmetesebb helyet nem is választhatott volna az alku szerint megbeszéltek átadására. Az éjszaka közepén egy sötét raktárhelyiségnél aligha lehetett hátborzongatóbb helyet találni, főleg, ha még 2 Ősi vámpír is itt kóricált valahol. Legalábbis nagyon reménykedtem benne, hogy negyed órával a megbeszélt időpont előtt már meg fogom találni itt őket. Szerencsémre pedig nem reménykedtem hiába.

 - Sejtettem, hogy nem kell majd sokat várni rád – szólalt meg egy számomra vérfagyasztó hang. Gyűlöltem Klaus Mikaelson-t, teljes szívemből. Tönkretette a családunkat, megölte a nagynénémet és mindez számára csak egy ostoba játék volt.

 - Jöttem azért, ami jár nekem – mondtam határozottan. Közelebb sétáltam a hang irányába, majd a félhomályban megpillantottam az asztalnál ülő Klaus-t, mögötte pedig Elijah állt. Elijah jelenléte egy kicsit megnyugtatott, bár benne sem bíztam, azért elég szavahihető embernek ismertem meg.

 - Na látod, ez a baj az emberekkel – horkantott fel Klaus. – Ahelyett, hogy hálásak lennének azért, amit megteszel nekik, inkább még nagyobb lesz a szájuk és egyből azt hiszik, hogy parancsolhatnak is neked.

 - Nem tartozom neked kedvességgel – néztem farkasszemet vele. – Ígértél nekem egy keveset a véredből, azért cserébe, hogy én megmentettem az életedet…

 - Ne hogy azt hidd, hogy neked köszönhetem még, hogy élek – állt fel és olyan közel hajolt hozzám, hogy csak centik választották el az arcunkat egymástól. -  Elijah nem ölt volna meg, pusztán a testvéri szeretet vezérelte, sem neki, sem nekem nem parancsolhat egy taknyos tinédzser – közölte ellenkezést nem tűrő hangon.

 - Hát akkor örülj annak a szánalmas életednek – morogtam oda neki, mire ő gúnyosan elmosolyodott.

 - Mindannak ellenére, hogy mennyire szemtelen vagy, meghagyom az életedet – mondta nekem fellengzősen, miközben visszadőlt a székében.

 - Milyen nagylelkű vagy – vetettem oda neki gunyoros hangvételben, de ő rám sem hederített.

 - Itt a vérem – tolt elém egy kisebb üvegcsét az asztalon. – Aztán nehogy elpazarold nekem ezt a drága holmit. Máshol úgy sem találsz, és többet sem kapsz – vigyorgott rám gonoszul.

 - Ne hidd, hogy olyan hálás vagyok érte, mint mondtam, ez járt nekem – képtelen voltam befogni a szám, és nem megjegyezni még valamit.

 - Legalább a nyomorult barátnődet életben tudod még tartani egy darabig – mondta halkan. – Igaz is, ha a temetőben járnál valamikor, megköszönnéd nekem Jenna kedves kis áldozatát? Neki aztán tényleg sokat köszönhetek. Nélküle tényleg nem lehetnék az, aki most vagyok – nevette el magát saját poénján. Az én szemeimbe könnyek szöktek a gondolatra. Én öltem meg Jenna-t. Gyűlöltem Klaus Mikaelson-t, amiért tönkretette az életemet. Szó nélkül kivágtattam az épületből. Már épp a kapunál jártam, amikor Elijah utolért.

 - Sisi! – kiáltott utánam, de továbbra sem álltam meg. Mellém érve megfogta a kezemet, csak így tudott megállítani. A szavak itt már nem értek semmit.

 - Mit akarsz, Elijah? – kérdeztem sírva.

 - Bocsánatot kérni Klaus viselkedéséért. Sosem a jó természetéről volt híres.

 - Ennyi? – kérdeztem idegesen. Ennyiért igazán kár volt utánam jönnie.

 - Részvétem a nagynénéd miatt…

 - Nem érdekel senkinek a sajnálata, sem a részvéte. Fogalmatok sincs az emberi érzésekről, mert szívtelen dögök vagytok – kiabáltam vele. – Csak tűnjetek el innen a francba, és soha ne gyertek vissza!

Nem érdekelt Elijah további szentbeszéde. Fogtam és azzal a lendülettel magára hagyva elfutottam erről a hátborzongató helyszínről.

Úgy éreztem, már túl sokat szenvedtem itt, ezen a helyen. Mystic Falls egy rémálommá vált számomra, az a rengeteg szép dolog, amit itt éltem meg mind eltörpült a rengeteg szörnyűség mellett. Nem tudtam, mit vagyok még képes elviselni ezen a helyen. Egyszerűen csak le akartam rövidíteni a még itt töltött időmet, csak megszabadulni ettől a sok fájdalmas emléktől és érzéstől.

 - Ne haragudj! – ijedtem meg hirtelen, amikor nagy lendülettel beleütköztem valakibe. Annyira elméláztam, hogy észre sem vettem, hogy van más is rajtam kívül ezen a részen. Már nem voltam túl messze a házunktól, ez a környék pedig nem a forgalmasságáról híres, így mindenféle figyelem nélkül csak vágtattam a házunk felé. Caroline volt az. Bár a vámpírok alapjában véve sápadtabbak a normál embernél, most mégis szinte fehérnek láttam a sötétben, halálrémült arckifejezése pedig még inkább megerősített abban a tudatban, hogy valami rossz dolog történt.

 - Sisi! Te meg mit keresel itt? – kérdezte teljes közömbösséggel a hangjában, nyilvánvalóan nem ez érdekelte jelenleg a legjobban. Így hát át is ugrottam ezt a felesleges kört és hamar a tárgyra tértem.

 - Elena átment Damon-höz, azt mondta, hogy haldoklik és szüksége van rá – kezdtem, de első megnyilvánulásomat is feleslegesnek tartottam. Tudni akartam, mit keres itt Caroline, úgy hogy én közben ne kerüljek bajba. – Neked nem a vetítésen lenne a helyed? Elena szerint ott maradtatok a filmen Bonnie-val és Jeremy-vel…

 - Igen, így is volt – vágott a szavamba ingerülten Caroline, majd egy apró homlokráncolás és egy gyors mély levegő után folytatta. – Mindenki aggódni kezdett Stefan meg Damon, meg persze a kialakult helyzet miatt, így mi is úgy döntöttünk, hogy nem várjuk meg a film végét, inkább besegítünk, ahol lehet. – Caroline ismét mélyet lélegzett a friss esti levegőből, de most nem sietett annyira a folytatással. Gondterhes arccal álldogált előttem, mintha azt fontolgatta volna, hogy mennyit szabad még elmondania abból, ami történt. Kissé a frászt hozta rám ez a fajta viselkedése, így megelőzve a további drámaiságot, rákérdeztem a többiek hollétére.

 - És merre van Bonnie meg Jeremy? – érdeklődtem, mire Caroline vészjósló tekintetét rám emelte és egy újabb nagy levegő után – ami már kezdett nagyon is az agyamra menni – közölte velem a tényeket.

 - Sisi, kérlek ne ess pánikba nagyon, de anya… szóval anyám meglőtte Jeremy-t, amikor Damon-re célzott, és Jeremy elvesztette az eszméletét. Próbáltam megitatni vámpírvérrel, de már nem használt…

 - Hogy micsoda? – Hogy értette azt Caroline, hogy ne essek pánikba? Azt akarja velem most közölni, hogy Mrs. Forbes megölte a bátyámat, de nem kell aggódnom? Mi a franc folyik itt? Mit keresett egyáltalán Damon a városban? Elena elvileg hozzá indult a Salvatore házba, akkor most hogy is van ez? Persze most a bátyám sokkal fontosabbnak bizonyult, minthogy Elena hova szaladgál Damon után.– Hol van most Jeremy? És mi van vele? Caroline, ugye nem azt akarod mondani, hogy… meghalt? – utolsó szavaimat szinte már hisztérikus jajgatással fogalmaztam meg. Két napja veszítettem el a nagynénémet Klaus miatt, most pedig közlik velem, hogy a bátyám is meghalt. Úgy éreztem magam, mintha egy végeérhetetlen rémálomba csöppentem volna, mintha beszippantott volna a legszörnyűségesebb és legsötétebb dimenzió, mintha a pokolba kerültem volna. Nem akartam hinni a füleimnek, nem akartam elhinni, hogy Jeremy tényleg halott lehet, főleg nem azok után, amiket mostanában át kellett élnem.

 - Bonnie és Alaric magukkal vitték a boszorkányházba, ott próbálnak megtenni érte mindent – válaszolta Caroline sajnálkozva, mintha már ő sem hitte volna, hogy látni fogja Jeremy-t élve.

 - El kell jutnom oda – mondtam félig hangosan, kábán, mint aki nincs teljesen magánál. Úgy éreztem minden kicsúszik a kezeim közül, az egész életem irányítása, csak menni akartam előre, nem törődve semmivel, el a félelmeim és a teljes kétségbeesésem elől.

 - Nem, Sisi, nem engedhetlek oda most. Mint mondtam, Bonnie-ék ott vannak vele és…

 - Hallgass már el Caroline! – ordítottam teljes erőmből, meg sem gondolva, hogy mit teszek. Caroline, bár picit meglepte a hevességem, egyáltalán nem ijedt meg, és nagyon is bátran kezelte a helyzetet.

 - Tudom, hogy mit gondolsz most. Hogy ott a helyed, jogod van odamenni, és hogy ne akarjon téged senki megállítani – sorolta fel mindazokat, amik ebben a percben leginkább jellemezték a lelkivilágomat. – Igazad van, de kérlek érts meg! Úgy sem tudnál ott semmit sem tenni…

 - Nem, nem értelek meg! Kérlek szépen Caroline ne próbálj meg megállítani, mert mindenképpen kimegyek oda, ha kell erőszakkal is odajuttatom magam. – Valószínűleg ekkor dönthetett úgy Caroline, hogy nem próbál tovább az utamba állni. Miután a napokban ők is tudomást szereztek Matt-el a képességemről, és ugye meg is tapasztalták, nem igazán mert tovább ellenkezni velem. Már nem azért, mert olyan félelmetes lennék, simán előfordulhatna, hogy megint cserben hagy a képességem, de Caroline valószínűleg nagyban átérezhette a helyzet súlyosságát, hogy azért mégsem fenyegetőznék ilyenekkel, ha nem lenne túl fontos nekem ez az ügy, így inkább minden szó nélkül hagyta, hogy elsétáljak mellette a másik irányba, egyenesen a boszorkányházhoz.

Borzasztóan ideges voltam, szinte remegtem a félelemtől, hogy mi vár rám ezután. Nem akartam átélni újra a két nappal ezelőttit, bízni akartam benne, hogy van még remény, hogy Jeremy nemsokára szembe fog velem sétálni, rám mosolyog, megölel és biztosít róla, hogy minden rendben van.

Mindezen gondolatok után egészen meglepett, mikor egy ismerős férfialakot véltem kivenni nem messze tőlem az út szélén. Lassan közeledtünk egymáshoz, szívem egyre vadabbul vert, már készültem, hogy mindjárt Jeremy nyakába ugrom a boldogságtól, hogy végre láthatom. Ám mindez elmaradt, ahogyan Jeremy alakja is, ugyanis az ismerős nem a bátyám volt, hanem Alaric. Hirtelen minden kétségbeesés visszatért a lelkembe, újra rettegni kezdtem egy újabb nyomorúságos hírtől.

 - Sisi! – jött közelebb Alaric, miközben megfogta a karomat. – Gondolom már összefutottál Caroline-nal, biztosan ő értesített Jeremy-ről, igaz? – Mi? Rémület futott végig a testemen. Ezek szerint Caroline igazat mondott, Jeremy-t valóban meglőtte Forbes seriff, tehát tényleg meghalt volna? Keserves zokogásban törtem ki, szinte az egész környék zengett a hangos, kétségbeesett sírásomtól. Nem akartam elfogadni a tényeket.

 - Nem, az nem lehet! – zokogtam Alaric karjai között. Kétségbeesett kislány módjára kapaszkodtam belé, mintha ő legalábbis meg tudná változtatni a valós tényeket, mintha vissza tudná forgatni azt az átkozott időt.

 - Sisi, figyelj rám, hallod? – próbált velem normális körülmények között társalogni, de engem már komolyan nem érdekelt semmi, csak próbáltam ellökni magamtól. Már így is túl sok mindent viseltem el anélkül, hogy ténylegesen meggyászoltam volna, vagy megbeszéltem volna valakivel, vagy egyszerűen csak lezártam volna magamban a történteket. Mindenen csak úgy átsiklottam kényszerből, ugyanis nem volt időm, sem erőm arra, hogy egy minimális időt is töltsek azzal, hogy igazából tisztázzam magamban a helyzetet. De most már elég volt ebből.

 - Hagyj már, Ric! Nem érdekel! – förmedtem rá sírva. – Mindig mindenki ezzel jön. Figyelj rám! Meg tudom magyarázni. Túl leszünk ezen is – figuráztam ki a korábbi helyzeteket. – Most vesztettem el a nagynénémet, képtelen vagyok elviselni még Jeremy halálát is…

 - Jeremy nem halt meg! – vágott közbe Alaric, mielőtt még tovább folytathattam volna végeérhetetlen zokogásomat. Teljesen ledöbbenve néztem fel szemeibe, mintha legalábbis azt közölte volna velem, hogy minden eddigi tragédia csak egy rossz álom volt. – Illetve… meghalt, de… Bonnie elérte, hogy a halott boszorkányok segítsenek és így vissza tudták hozni Jeremy-t az életbe – közölte szinte suttogva. Mély levegőt vettem, fel kellett fognom Alaric előbbi szavait. Csend telepedett közénk, nem az a feszült, inkább egyfajta nyugodt, segítőkész csend. Segített megérteni a jelenlegi életünket. Illetve nem is megérteni, csak megpróbálni, mert úgy érzem ez már túl sok volt ahhoz, hogy felfogjuk épp ésszel. Egy évvel ezelőtt, még mielőtt anyáék meghaltak, minden sokkal egyszerűbb, kézzelfoghatóbb, egyszóval ésszerűbb és normálisabb volt, mostanra pedig minden a feje tetejére állt. És bevallom, én nem igazán voltam jó a változások megszokásában, szerettem a hagyományost, a normálist. És ha valaki azzal fogad, hogy a bátyámat éppen az imént hozták vissza a halálból a már amúgy is halott boszorkányok, akkor az már jóval túlesik az általam normálisnak megítélt dolgokon.

 - Akkor… ez azt jelenti, hogy… - kezdtem már sokkal higgadtabban.

 - Jeremy él és jól van – fejezte be helyettem Ric. Hatalmas kő esett le a szívemről, jelenleg még az sem érdekelt, hogy hogy lehetne ezt felfogni és megérteni, csakis az számított, hogy a bátyám nem halt meg, hogy még mindig itt van nekem.

 - Látnom kell! – indultam meg azonnal a ház felé, de Alaric az utamat állta.

 - Tudom, hogy látni akarod, de most kérlek… gyere hazaviszlek – kezdte, mit én teljes értetlenséggel fogadtam. – Sisi, Jeremy épp nemrég tért vissza a halálból. Azt hiszem, most nem ártana ha egy kicsit hagynád, hogy Bonnie megbizonyosodjon arról, hogy minden teljes mértékben rendben van vele.

 - Mert lehetséges hogy… - kezdtem félve, de Alaric megnyugtatott.

 - Jeremy jól van és jól is lesz, de most hagyjuk pihenni. Ami mellesleg neked sem jönne már rosszul, vagy tévedek? – egyet kellett értenem vele, tényleg nagyon kifárasztottak az elmúlt napok, jól esett volna már egy kis megnyugvás. Így kénytelen voltam beleegyezni abba, hogy hazavigyen. Egy valami azonban nyomta a lelkemet, és muszáj volt tisztáznom Alaric-kal.

 - Ric – szólítottam meg, miközben haza felé sétáltunk. – Kérlek ne haragudj rám! Amikor Jenna haláláról beszéltem… tudom, hogy nem csak mi veszítettük el a nagynénénket, hanem te is a… - elcsuklott a hangom. Nehezebb volt erről beszélni, mint azt gondoltam volna.

 - Semmi baj, Sisi! Tisztában vagyok vele, hogy mit jelentett nektek és hogy mi nem voltunk olyan régóta ismerősök – kezdte nyugodt hangnemben. – Ráadásul nagyon sokat hibáztam vele kapcsolatban, túl sokat hazudtam neki és kevés volt az az egy nap, amikor be tudtam avatni őt valamennyire az életem sötétebb részeibe.

 - Ezzel mind így vagyunk, Ric – próbáltam mentegetni, hiszen ez volt az igazság. Mi is túl sokat hibáztunk, mi akik olyan régóta vele voltunk és szerettük őt.

 - Tudod, azt bánom, hogy hagytam csak úgy elrohanni a rituálé estéjén, amikor Elena hívta, illetve azt hittük, hogy Elena – mondta megtörten. Azt gondoltam, hogy biztosan Stefan is ott van velük, én pedig elindultam a boszorkányházba. Tudnom kellett volna, hogy Klaus és Katherine áll e mögött… – Ekkor éreztem át teljesen, hogy mit is élhet át Alaric jelenleg. Nem hibáztattam azért, amit tett, nem tehetett semmiről, ő is szerette Jenna-t.

 - Senki nem tehet Jenna haláláról, csakis Klaus és Katherine. Mi mindent megtettünk azért, hogy senki ne sérüljön, de háború van, és a háború áldozatokkal jár – magyaráztam, mikor a ház elé értünk. – Egy dolgot pedig szerintem mindenki megtanult. Klaus és a családja, na meg persze az az átkozott Katherine csak a pusztításra képesek, szörnyetegek, nem éri meg velük összetűzésbe kerülni. Jobb őket elkerülni, hiszen mindenki megtapasztalhatta, mekkora fájdalmat képesek okozni, csak hogy ők szórakozhassanak. Bár tartok tőle, hogy nem most láttuk őket utoljára – mondtam sejtelmesen, aztán fogtuk magunkat és bementünk a házba, hogy végre lepihenhessünk és vártuk a percet, hogy végre Jeremy is velünk együtt lehessen.

                                                                            #

Már éjfél is elmúlt, amikor ajtónyitódást hallottunk. Megérkezésünk után Ric-kel szép lassan megvacsoráztunk, illetve csak próbáltunk, ugyanis nem igazán ment le egy falat sem a torkunkon. Aztán leültünk a nappaliban, és addig beszélgettünk, amíg el nem nyomott mindkettőnket az álom. Hálás voltam Alaric-nak, borzasztó sokat segített, már csak ez a beszélgetés is Jenna-ról és a fennálló helyzetről, a természetfelettiről, a képességemről, erről a rengeteg tragédiáról és nehézségről, amit próbálunk minél normálisabban lekezelni, de egyikünknek sem igazán az asztala ez a terület. Azt hiszem Ric-ben tökéletes lelki társamra ismertem ezáltal, és ez sokban segített nekem.

Az apró zajra mindketten megébredtünk, majd gyorsan felpattantunk és az ismeretlen felé siettünk. Nem is kell mondanom, milyen boldogság öntötte el a szívemet, amikor Jeremy mosolygós arccal közelített felénk. Szavakra sem volt szükség, mindketten tudtuk, hogy mi zajlott le a másikban ezalatt a viszonylag rövidke idő alatt. Egyszerűen csak egymáshoz siettünk és szorosan átöleltük egymást, mintha soha nem akarnánk elengedni a másikat. Itt voltunk egymásnak, és csak ez számított. Jeremy jól van, életben maradt és ezért el sem tudtam mondani mennyire hálás voltam. Könnyes szemekkel engedtem el, de ezek most végre az öröm könnyei voltak, érte folytak, azért hogy itt van velem. Közben Alaric és üdvözölte egy kézfogás és egy ahhoz kapcsolódó rövidebb ölelés kíséretében, majd mindannyian a nappaliba vonultunk, hogy kis teret adjunk a másiknak és lepihenhessünk a boldogság édes pillanatai után.

 - Úgy örülök, hogy itt vagy, Jeremy – törtem meg az egyáltalán nem zavaró csendet.

 - Ezután azt hiszem, én sem tudnék mást mondani – válaszolta, mire mindannyian felkuncogtunk. Jeremy lassan belekezdett, próbálta megmagyarázni nekünk, miket is élt át, miközben tulajdonképpen halott volt és milyen volt visszatérni a halálból. Bár nem akartuk a kérdéseinkkel traktálni őt a mai este után, ahogy ő megnyílt a témáról, mi is egyre többet kérdezgettünk tőle, míg végül teljesen kitárgyaltuk ezt a témát is. És úgy gondolom ez volt a legjobb, amit csak tehettünk. Rájöttem, hogy szükség van erre, így tudunk csak túljutni a nehézségeinken, szükség van rá, hogy megbeszélhessük ezt mással, és ne zárkózzunk el vele.

 - Beszéltem Elena-val az este, mielőtt hazajöttem – kezdett egy újabb témába Jeremy, bár az arckifejezését látva, nem mertem remélni, hogy túl jó hírre számíthatunk.

 - Ugye jól van? – tettem fel aggódva a kérdést, bár nem hiszem, hogy nagyobb baj esetén nem ezzel kezdte volna azonnal, mikor megérkezett.

 - Fizikailag biztosan, de lelkileg… - Azonnal Damon jutott eszembe, és Elena kétségbeesett tekintette az este folyamán, mikor még teljes reménnyel indult el a Salvatore házba, hogy támaszt nyújtson a haldokló Damon-nek. Ezek szerint Damon valóban meghalt. Legalábbis ezt gondoltam én eleinte, ugyanis Jeremy teljesen meglepett azzal, amit ezután mesélt. – Stefan és Bonnie rájöttek az ellenszerre, tényleg Klaus vére volt az, mint hibridé. Stefan pedig megkockáztatta, hogy Klaus segítségét kérje. Klaus pedig nem utasította el Stefan-t… - hát persze hogy nem. Klaus bármikor máskor megölheti Damon-t ha akarja, de mivel hasznot látott Stefan-ban, így először még megkímélte a bátyja életét, vele még ráér később is foglalkozni. Stefan pedig feláldozva mindent a testvéréért, itt hagyott mindenkit, hogy Klaus szolgálatába álljon, és elment a világ legszörnyűségesebb vámpírjával hátrahagyva mindent. Elena pedig teljesen összetört a hír hallatán, amit persze, hogy az a mocskos Katherine közölt vele, hiszen ő szállította el Damon-nek az ellenszert. Mert persze ez a csaj is túlél mindent, még a világ végét is.

 - Ezek szerint Damon még mindig életben van – mondtam ki hangosan inkább csak magamnak.

 - Stefan pedig felszívódott – folytatta Jeremy.

 - Hát tényleg nem érhetne már véget ez a rengeteg rossz? – tette fel Ric a költői kérdést

És úgy látszik tényleg beigazolódott, amit mondtam. Ennek az egésznek tényleg nem lesz vége, míg Klaus életben van.

                                                                            #

Elég sokáig fenn maradtunk Ric-kel és Jeremy-vel, miután a bátyám hazatért. Alaric úgy döntött itt marad nálunk, felügyeli Jeremy és az én jóllétemet, ami nagyon is jól esett nekünk. Jeremy nem aludt túl jól az éjszaka fennmaradó részében, ami azt hiszem teljesen érthető volt a történteket figyelembe véve, így nem is bírt korán felkelni. Engem viszont reggel egyből kidobott az ágy, talán azért is, mert borzasztóan kíváncsi voltam Elena-ra, és hogy hogy viseli Stefan elvesztését. Bár engem sokkal kevésbé érintett meg Stefan eltűnése sőt, majdnem, hogy egyáltalán nem, ettől függetlenül nem akartam Elena-t szenvedni látni. Beszélni akartam vele, és ehhez még a Salvatore házba is képes voltam elmenni, még Damon idegesítő jelenlétét is képes voltam elviselni, de látnom kellett a nővéremet. Így hát hamar felöltöztem, elköszöntem a konyhában reggeliző Alaric-tól – persze azért közöltem vele, hogy hova megyek – és gyors tempóban egyenesen a Salvatore házhoz siettem. Megérkezésem után nem kopogtam csak benyitottam, de nem hiszem, hogy sokra mentem volna egy kopogással, hiszem nővérem és Damon a felső hálószobában tartózkodtak és igen komoly tárgyalást folytattak az elmúlt eseményekről, főként a Mikaelson család megbízhatatlanságáról. Én csak az ajtó mögött állva hallgattam a méltatlakodásukat.

- Nem is tudom, miért bíztunk egyáltalán meg ebben a szélhámosban – gúnyolódott Elijah-n Damon. – Én mindig is tudtam, hogy nem szabad bízni egy Ősiben. – A szememet kezdtem forgatni erre a kijelentésére. Persze, Damon ezt is megmondta, mint minden mást. Egy nagyképű görény semmi más.

 - Tisztességesnek tűnt, olyannak, akiben meg lehet bízni. Végül is, segített megmenteni az életemet – mondta szomorúan Elena, aki képtelen volt elhinni, hogy Elijah így átverte őket, és nem tudta megemészteni Stefan elvesztését. – Hogy tehette ezt velünk?

 - Mert meg kellett tennie – szóltam közbe, mire mindketten rám kapták a tekintetüket. Lassan besétáltam a szobába, de nem mentem közelebb hozzájuk.

 - Sisi! – lepődött meg nővérem megjelenésemen. - Ezt meg hogy érted? – értetlenkedett.

 - Ugyan ki kényszerítette volna rá? – kérdezte gúnyolódó hangnemben Damon. – Talán Klaus?

 - Nem, nem Klaus volt az – mosolyogtam rá. – Hanem én. – Damon elkerekedett szemekkel nézte végig, ahogy gúnyosan mosolyogva beavatom őket a részletekbe. Bár abszolút nem szerepelt a mai terveim között, hogy bárkit is megsértsek, főleg nem drága nővéremet, Damon-t olyan szinten gyűlöltem, hogy képes voltam Elena füle hallatára is kiosztani őt a meglévő ismereteimmel.

 - Sisi, megmagyaráznád ezt, kérlek! – szegény Elena. Hidegzuhanyként érték iménti szavaim. Mit fog szólni akkor, ha meghallja, amit ezután mondok?

 - Elijah azért nem ölte meg Klaus-t, mert én megtiltottam neki – Elena hitetlenkedve sétált elém, mint aki abban reménykedik, ha közelebbről hallgat végig, majd mást fog hallani. – Egy előnye az Érzők képességének. Megakadályoztam abban, hogy megtehesse.

 - Hazudsz – nyikorogta Damon a szoba másik végéből, miközben hunyorogva méregetett. Részben tényleg hazudtam. Nem kényszerítettem, egyszerűen csak alkut kötöttem vele. Na meg, én sem hiszem el, hogy merő együttérzésből segített rajtam Elijah. Tudtam, hogy képtelen lenne megölni a testvérét, annyi együtt töltött év után. Tudom, mi az, hogy testvéri szeretet, ezer éves testvéreknél ez csak még erősebb lehet, mint egy normál emberi életben. Egyszóval, egyszerűen csak a túl jó emberismeretem segített Elijah-t megakadályozni tervében.

 - Nem foglak győzködni az igazamról – vetettem oda Damon-nek. – Elijah csakis miattam nem ölte meg Klaus-t…

 - Hogy voltál képes ezt tenni? – kiabált rám Elena, amitől kicsit megijedtem. Nem számítottam ilyen közelről ilyen heves reakcióra. – Fel tudod fogni, mit tettél? Végre megölhettük volna Klaus-t, egy életre elintézhettük volna, te meg keresztbetettél nekünk. Miért? Miért? – ismételgette Elena a kérdést. Borzasztó érzés volt így látnom őt. Szerettem, hiszen a nővérem volt, és nem akartam neki ekkora fájdalmat okozni. De egyrészről kötött az egyesség, miszerint nem hagyom, hogy Elijah hazugnak tűnjön az Elena-val kötött alkujukat illetően, más részről pedig szükségszerű volt Klaus életben tartása.

 - Élve volt szükségem rá – adtam neki rövid választ, ami láthatólag még jobban kiakasztotta.

 - Elég volt, Sisi! Tönkretettél mindent, és ezt azzal indokolod, hogy élve volt szükséged Klaus-ra? Elvitte Stefan-t, érted? Elvette őt tőlünk és ki tudja mit fog tenni vele – szinte már ordibált velem. Elfogott a szokásos vámpír iránti gyűlöletem. Elena megint nem gondol semmi másra, csak Stefan-ra, egy olyan valakire, aki nem is illik hozzá. Stefan egy több mint száz éves vámpír, sötét múlttal, és rengeteg bajnak az okozója a testvérével együtt. Elena-nak örülnie kellene, hogy legalább az egyik Salvatore fiútól megszabadult.

 - Tudom mit? Igazad van – álltam szorosan elé, tisztán és érthetően kihangsúlyozva minden szavam, hogy jól értse, amit mondok. – Szerintem sem Stefan-t kellett volna elvinnie, hisz ő még csak a kevésbé rossz eset volt. Bárcsak Damon-t vitte volna magával! És akkor most rá legalább nem lenne gond – magyaráztam neki dühösen, végig sem gondolva, hogy talán megbánom majd, amit most mondok. – De ne aggódj! Ami késik, nem múlik. Lehet, nem sokára a kevésbé kedvelt Salvatore tesónak is búcsút inthetünk, és akkor végre megszabadulunk a problémák okozóitól mindörökre – vágtam mindent Elena fejéhez, úgy, mintha Damon itt sem lenne. A reakciója azonban nem a vártak szerint alakult. Elena hatalmas pofonnal üzente meg nekem, hogy túlléptem a határokat. De láthatólag azonnal megbánta, amit tett.

 - Sisi, én… kérlek… ne haragudj! Nem akartalak megütni – mentegetőzött, de a történteket már nem tudta semmissé tenni.

 - Erről beszéltem. Mióta hagyjuk, hogy közénk álljon bárki is, pláne egy vámpír? – kérdeztem halkan.

 - Sisi – suttogta a nevemet, de nem hagytam, hogy megmagyarázza. Fogtam magam és ott hagytam Damon-nel a Salvatore házban.

                                                                            #

Egy rövid és igen gyors séta után, berobogtam a lakásunkba és egyenesen az emelet felé vettem az irányt. Jeremy, aki az egész ideges átvonulásomat a konyhából nézte végig, most utánam sietett.

 - Sisi! Sisi! Hova rohansz? – még a szobámba is követett. Nagyon meglepődött, mikor meglátott bőrönddel az ágyamon, ahogy épp a cuccaimat pakolom össze. – Mit csinálsz? – kérdezte értetlenül állva a tetteim előtt.

 - Nem látszik? – kérdeztem a könnyeimmel küszködve. Túl sok könny folyt ezalatt a pár nap alatt. Elegem lett már a sírásból. Elegem volt az életből.

 - Azt látom, hogy pakolsz, csak azt nem értem, miért? – odajött és megfogta a kezeimet, nem engedte, hogy folytassam, amíg nem adtam neki egy normális választ. – Sisi, állj le! Mit művelsz?

 - Elmegyek – kiabáltam neki. – Elköltözöm innen. – Könnyeim megállíthatatlanul folytak végig arcomon.

 - Miért tennéd ezt? – kérdezte tőlem aggodalmasan.

 - Mert nincs miért itt maradnom, érted? – sírtam neki. – Nincs semmi, ami itt tarthatna. Anyáék meghaltak és most elveszítettük Jenna-t is. Nem maradt semmi, amiért itt kellene maradnom.

 - És mi, a testvéreid? Elena és én már nem is számítunk semmit?

 - Elena nem is a testvérem! – kiabáltam, de ahogy ezt kiejtettem a számon, azonnal meg is bántam. Nővérem ott állt, teljes életnagyságban a szoba küszöbén és sírástól kipirosodott arccal meredt rám. Jeremy hitetlenkedő arckifejezéssel állt előttem, majd hátrapillantott Elena-ra. Egyikünk sem számított Elena megjelenésére, és talán biztosan állíthatom is, hogy Elena sem erre számított, mikor hazaér.

 - Majd visszajövök a többi holmimért – mondtam halkan, majd kikerülve két testvéremet, könnyekkel a szememben, távoztam a volt otthonomból.

                                                                            #

A házból kiérve legjobb barátnőm már várt rám. Aggodalmas arccal tekintette rám, mikor megálltam mellette.

 - Biztos vagy magadban? – kérdezte megerősítést várva Violet. Egy pillanatra elgondolkodtam. Biztos mindent itt akarok hagyni? - tettem fel magamban a kérdést. A tegnap délután folyamán már mindent letisztáztunk velük, teljesen biztos voltam magamban, most pedig azt hiszem még ennél is biztosabb lettem a reggel történtek hatására.

 - Száz százalékig – biztosítottam barátnőmet. Nem bírtam volna tovább itt lakni. Túl sok itt az emlék. Nem bírtam szembenézni a ténnyel, hogy Jenna nincs itt többé, hogy nélküle kell boldogulnunk az életben. Szükségem van legalább egy kis időre. Felnőtt felügyelet biztosítva lesz Ms. Malone személyében, legalábbis addig biztosan, amíg rendeződnek a gyámsági papírok. Még azt sem tudom, hogy lesz. De addig is, szükségem van a pihenőre. A Klaus ügy eldőlt. Klaus hibriddé vált és magával vitte Stefan-t is. Elena és Damon úgy sem fognak addig nyugodni, míg meg nem találják. Ebben pedig én nem szeretnék részt venni. Végeztem a Salvatore családdal. Bár becsülöm Stefan tettét, hogy megmentette a testvére életét, de ettől függetlenül, nem fogom visszasírni. Most boldog akarok lenni, hiszen Elena is életben maradt és megszereztem a legjobb barátnőmnek az életben maradása kulcsát. Ennyi egyenlőre elég is volt nekem. Tudom, hogy most nagyon elrontottam mindent Jeremy-vel és Elena-val, de hiszem, hogy idővel ez is megoldódik. Most másnak jött el az ideje. A kiképzésemnek. Violet anyukája fel fog készíteni mindenre, segít az erőm kiteljesedésében.

 - Gyere, akkor siessünk! – sürgetett meg barátnőm, miközben a Grill felé róttuk az utcákat. Mire odaértünk Ms. Malone már várt minket.

 - Minden rendben lányok? – mosolygott ránk, amikor beszálltunk a kocsiba. Semmi kedvem nem volt mosolyogni, de a kedvéért az arcomra erőltettem egy fanyar mosolyt.

 - Az lesz… remélem – mondtam neki bizonytalanul, mire Violet mosolyogva próbált engem megerősíteni. – Hova is megyünk most? – kérdeztem érdeklődve, hogy eltereljem a témát az én lelki gyötrődésemről.

 - Az titok – mondta sejtelmesen Ms. Malone. – De biztosíthatlak felőle, hogy nagyon fog tetszeni. – Mosolyogva bólintottam, mire mindenki elhelyezkedett és Ms. Malone gázt adva elindult velünk a nagyvilágba.

Sok mindenen mentem már keresztül, és biztos vagyok benne, hogy még sok minden vár is rám. Eddig is tudtam kezelni a dolgokat, túl éltem sok kalandot, pedig nem voltam egy világtapasztalt ember. Ez a mostani kaland minden bizonnyal nagy segítségemre lesz még, sokat fog segíteni nekem. Abban azonban teljesen biztos voltam, hogy már sosem leszek ugyanaz, aki valaha voltam.