2016. december 15., csütörtök

13. Fejezet

Itt vagyok, ahogy másodszorra ígértem, megérkeztem a legújabb fejezettel. Először is szeretném megköszönni a pipákat és a kommenteket, nagyon megmelengették a szívemet, az ilyen visszajelzések mindig nagyon sok erőt adnak abban, hogy ismét leüljek egy kicsit irogatni, mert borzasztóan jól tud esni, mikor valakinek tetszik a munkám. Nagyon izgatott vagyok, kicsit más fajta stílusban írtam ezt a részt meg, de ettől függetlenül nagyon is élveztem az írását, remélem Ti is fogjátok az olvasását. Nem húznám a szót, a szavak magukért beszélnek, kellemes olvasást és várom a visszajelzéseket! :)
Ui.: Még mindenképpen szeretnék jelentkezni a szünetben, szóval addig még nem kívánnék semmi egyebet.




13. Fejezet
(Az életem végre révbe ért)
Erősen markoltam a képkeretet, mintha attól féltem volna, hogy valaki megfoszt tőle. Pedig nem féltem, biztonságban éreztem magam már lassan egy hónapja. Ennyi idő telt el ugyanis azóta, hogy elhagytam Mystic Falls városát Ms. Malone-nal és legjobb barátnőmmel, Violet-tel az oldalamon. Egy hónap egyáltalán nem hosszú idő, de ahhoz igenis elég, hogy az ember erőt meríthessen és legyőzze a démonjait, hogy aztán újult erővel tudjon szembenézni a következő akadályokkal az életében.
 - Már megint ezt a képet nézegeted? – hallottam meg Violet hangját a hátam mögül, ami igencsak váratlanul ért. Azt hiszem túlságosan is belemerülhettem a gondolataimba, ha az sem tűnt fel, hogy Violet belépett a szobánkba.
 - Csak mert jó érzéssel tölt el – magyaráztam neki, miközben visszatettem a képet az éjjeliszekrényemre. Az előző keret sokkal de sokkal szebb volt, de sajnos az ripityára tört még mikor Jenna halála után kiborultam és a földhöz vágtam az egészet. Azóta is sajnáltam azt a keretet, Jenna igazán szerette és sokkal jobban is illett ehhez a meghitt családi képhez. Jenna, Elena, Jeremy és én. Mostanra már borzasztóan hiányoztak, és alig vártam, hogy ismét láthassam őket.
 - Pár óra múlva már személyesen is láthatod a testvéreidet – mosolygott rám bíztatóan Violet, majd így folytatta. – Anyának még van egy pár elintéznivalója, valószínűleg nem fogunk a buli legelejére odaérni, ha nem gond.
 - Persze, hogy nem. Nem is a buli a lényeg. Annyi ember előtt amúgy sem lenne egyszerű beszélni a nővéremmel – nyugtattam meg barátnőmet. Mint azt Ms. Malone egyes forrásaiból kiderítette, Caroline nagy szülinapi bulit szervez Elena-nak ma estére, hiszen az én drága nővérkém ma 19 éves. Nálam pedig elérkezett az idő, hogy végre visszatérjek és beszéljek egy kicsit vele. Nagyon sok sőt, túl sok minden történt ez alatt az egy hónap alatt, ráadásul úgy, hogy senki ismerősömet nem láttam ez idő alatt. Szükségem volt már arra, hogy újra láthassam a szeretteimet és a barátaimat.
 - Jól van. Akkor addig én összeszedem a holmijainkat lentről, míg te itt pakolászol – közölte velem Violet hatalmas mosollyal az arcán. Ő is sokat változott ez alatt az idő alatt. Tulajdonképpen minden megváltozott, mióta eljöttem otthonról és egyértelműen pozitív irányba. Bár – mint ahogy már mondtam is – ez az egy hónap egyáltalán nem volt hosszú idő, annyi mindent éltünk meg, hogy itt helyben most összeszedni és nehéz lenne. Leguggoltam az éjjeliszekrényem mellé, kinyitottam az ajtaját és szememmel kutatni kezdtem egy halványsárga keményborítós könyvecske után. Nem telt bele sok idő, már vettem is a kezembe, majd törökülésbe helyezkedve az ölembe raktam a keresett tárgyat. A naplóm volt az, jelenleg az egyik legnagyobb kincs az életemben. Amióta eljöttünk, minden nap írtam bele hosszabb-rövidebb szövegeket az elmúlt eseményekről. Egyetlen árva napot sem hagytam ki, mindig lejegyeztem valami kis apróságot, hiszen egyetlen napom sem telt el valamilyen kisebbfajta esemény nélkül sem. Fontosnak tartottam, hogy megörökítsem ezeket a pillanatokat, hogy mindenről be tudjak majd számolni, és hogy tudjam, megérte azt tennem, amire annak idején elhatároztam magam. Hogy eljövök otthonról. Eddig még soha nem olvastam vissza az írásaimat, nem éreztem szükségességét, de most, hogy itt álltunk a hazaindulás kapujában, hirtelen elfogott a vágy, hogy visszatekintsek az elmúlt egy hónap történéseire.
Lassan kinyitottam emlékeim őrét, mikor megpillantottam az első oldalon található rövid címet egy dátummal összefűzve. Új élet, 2011. május 24.
Megmosolyogtatott a cím, már nem is emlékeztem, hogy ezzel kezdtem volna a legelső bejegyzést. És milyen igazam is lett. Tényleg egy új élet kezdődött akkor számomra. Végül nagy levegőt véve fogtam magam és nekiláttam az első írásocska gyors átolvasásának, amitől aztán újra végigjátszódott bennem annak a jelenetnek az emléke.
Este 10 óra körül lehet az idő, én pedig itt ücsörgök az ágyamban álmatlanul, míg Violet már mióta az igazak álmát alussza.
Ekkor támadt egyébként az a fenomenális ötletem, hogy naplót írjak.
Hosszú és félelmetes napon vagyunk túl. Soha nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire nehéz lesz elszakadni a családomtól. Mikor elhatároztam magam, hogy elszököm otthonról, az teljesen máshogy zajlódott le a fejemben, mint amit jelenleg érzek ezzel kapcsolatban, és ez az egész még rosszabb lenne, ha Violet és az anyukája nem lennének velem. Ms. Malone még tegnap délután mesélt nekem arról, hogy ő is volt ilyen nehéz helyzetben, ilyen frusztrált lelkiállapotban, így teljesen megérti, hogy miért is akarok elmenekülni Mystic Falls-ból. Tényleg szükségem van időre, hogy megemésszem Jenna halálát, és hogy kiteljesítsem Érzői képességeimet. Így jutottunk el odáig, hogy Ms Malone beavatott egy igen féltve őrzött titkába. Egy rejtett „búvóhely”, ami egyébként csak olyan szempontból búvóhely, hogy senki más, aki ismeri, nem tud róla. Még a szülei sem, és ennek kiemelten fontos szerepe volt akkoriban, mikor Violet édesapjával összeveszett. Miután kiderült, hogy Ms. Malone terhes és ez a férfi üldözni kezdte, szüksége volt egy helyre, ahol elbújhat előle, és még a szüleit sem tudja megkínozni információért. A hely tökéletesen bevált számára, nagyon is szeretett itt élni, már amennyire akkor kedve volt az élethez, és most felajánlotta, hogy költözzünk ide egy kis időre. Gaby nem jött velünk, ő a nagyszülőknél maradt, aki szívesen vállalták a kicsi lány felügyeletét átmenetileg. A nagyszülők úgy tudják, hogy valami természetfelettivel kapcsolatos ügyben jöttünk el ide, de semmi többet, Gaby-nak pedig csak annyit mondtak Violet-ék, hogy nagyoknak szóló programban vesznek részt, ahol az ilyen kisgyerekek csak unatkoznának, mert sokat kell tanulni. Gaby persze nagyon is szeret a nagyszüleivel lenni, így egy pillanatig sem bánkódott, hogy ő most kimarad ebből az utazásból. Majd ha nagyobb lesz, biztosan ő is be lesz avatva ezekbe a dolgokba, hiszen Ms. Malone tanult az esetből és nem hiszem, hogy megpróbálná hosszú ideig eltitkolni Gaby elől az igazat.
És hogy az én testvéreim hogy fogadták az eltűnésemet…
Elena és Jeremy elég gyakran megpróbáltak felhívni a mai nap során, de persze nem jártak sikerrel. Nem dacból nem vettem fel a telefont, egyszerűen csak elhatároztam magam és véghez is akartam vinni a tervemet, ebbe pedig nem fért bele néhány meghitt testvéri telefonváltás. Az út során ki is dobtam a telefonomat és beszereztem helyette egy másikat, hogy még véletlenül se tudjanak lenyomozni, így teljesen bebiztosítottam magam.
Az idetartó út nagyjából 9 órát vett igénybe, mikor pedig megérkeztünk olyan fáradtak voltunk, hogy egy gyors fürdésen kívül már nem futotta tőlünk többre, csak bezuhantunk az ágyunkba. Az ház nagyon barátságos, kicsit hasonlít a mi tóparti házunkra, nem túl nagy, de igazán meghitt. Ms Malone a földszinten a nappaliban választott magának helyet, mi Violet-tel pedig az emeleten rendezkedtünk be a közös szobánkba. Mint mondtam Violet már egy édes álomvilágban ringatózik, és azt hiszem nekem is ideje lenne követnem a példáját. Nagyon remélem, hogy a holnapi nap jól fog kezdődni, és az itt töltött idő kicsit segít rendbe jönnöm. Nincs is jelenleg nagyobb vágyam ennél.
Nem szándékoztam az egész naplómat kiolvasni, így egy kicsit többet lapoztam és egy 5 nappal későbbi bejegyzésnél nyitottam ki újra a könyvemet.
Folyamatban… 2011. május 29.
Azt hiszem már ez az 5 nap hozott némi változást az életembe. Sokkal nyugodtabbnak érzem magam, mint odahaza, jelenleg minden olyan letisztult bennem, már majdnem, hogy boldognak érzem magam. Persze még kell egy kis idő, hiszen még csak az elején tartunk mindennek, de érzem, hogy sikerülni fog. Ms Malone-nal minden nap gyakorlunk, fejlesztgetjük Érzői képességeimet. Persze ezt nem úgy kell elképzelni, mint egy borzasztó érdekes edzést, ez egy viszonylag unalmas, mégis igen sokrétű folyamat. Ahhoz, hogy rendesen felfejlődjek egy erősebb szintre, több szempontból is meg kell erősödnöm. Elsősorban szellemileg kell rengeteget tanulnom, kontrollálnom az érzéseimet, erősíteni a koncentrációs képességemet, elmélyedni a fókuszálás és az elmével való irányítás képességében. Aztán meg, fizikailag sem ártana még kicsit erősödnöm. Nem mondanám, hogy túl jó kondiban lennék mostanság. Azt hiszem kicsit megfeledkeztem mostanában az erőnlétemről és elhanyagoltam a testemet.
 - Sisi, Sisi! – rontott be Violet a szobába hatalmas lelkesedéssel az arcán. Rám emelte kedvesen méltatlan arcát, majd elnevette magát. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy még mindig nem tudtál felkelni? – kuncogott egyedül, majd nekifutásból belevetette magát mellém az ágyba. Ezt már én sem bírtam ki egy apró mosoly nélkül.
 - Fenn vagyok, héj – biztosítottam, hogy most már ha akarnék sem tudnék visszaaludni.
 - Jól vagy? – kérdezte kicsit elbizonytalanodva, miközben az arcomat vizslatta.
 - Persze, csak kicsit elgondolkodtam…
 - Már megint – mondta maga elé Violet szomorkásan.
 - Violet… - vettem mély levegőt, mielőtt belekezdtem a monológomba. – Még egy hete sem vagyunk itt. Figyelj rám – helyezkedtem el közben úgy, hogy szembe kerüljek vele, és megfogtam a kezeit. – Jobban vagyok már, érted? Lényegesen jobban érzem magam, mint Mystic Falls-ban. De meg kell értened, hogy időre van szükségem. Nem fogok egy csapásra mindent elfelejteni. Ezért nem is 1 hétre jöttünk.
 - Persze, értem én, de… csak azt nem értem, hogy ha engem segíteni tudtál, mikor vámpírrá váltam, akkor magadon miért nem tudsz ilyen egyszerűen segíteni? – értetlenkedett barátnőm. Igen, valóban egy kívülállónak teljesen érthetetlen lehetett, hogy vajon miért nem „gyógyítom” meg csak úgy egyszerűen magam a képességeimmel. Pedig ez nem volt ilyen egyszerű. A saját sebeimet nem tudtam csak úgy begyógyítgatni, erre nem volt orvosság az erőm. Persze ennek is van egyfajta módja, de sokkal nehezebb, mint egy másik emberen végrehajtani. Ráadásul én nem is tudatosan segítettem Violet-en. Másrészt pedig pontosan ez az egyik ok, amiatt itt vagyunk. Mert még nem állok készen arra, hogy használjam mindazt, amivel a sors „megajándékozott”, már ha ezt lehet ajándéknak nevezni.
Miután Violet-nek is elmagyaráztam ezeket, egy rövid csendszünet állt be köztünk, majd Violet ismét vidáman szólt hozzám.
 - Van kedved ma kirándulni egyet? Anya ismer egy szép helyet errefelé, és el szeretne minket vinni oda.
 - Igen, ez jól hangzik – mosolyogtam vissza barátnőmre, de abban már nem voltam olyan biztos, hogy válaszom tükrözte volna az érzéseimet is. Jelenleg azt éreztem, hogy legszívesebben csak feküdnék, és egész nap fel sem kelnék ebből a pihe puha ágyból. Végül aztán megerőltettem magam, és elhatároztam, hogy nem hagyom, hogy elsüllyedjek a semmittevésben és a nyomorúság érzésében. Jól fogom itt érezni magam, és ha Ms Malone kitalál valami jó kis programot, akkor már csak azért is elmegyek rá, mert biztos vagyok benne, hogy ha szerinte ez segít, akkor segíteni is fog.
Miután komótosan kikászálódtam az ágyból és felvettem valami kényelmes ruhát, lesétáltam a földszintre, ahol a többiek már készen állva vártak rám.
 - Egy perc és kész is vagyok – mondtam nekik jelezve, hogy már nem sokáig tartom fel a napi programot, míg ők csak türelmesen rám mosolyogtak.
Az egész kirándulás olyan abszurd volt számomra, persze a lehető legjobb értelemben. Már nem is tudnám megmondani, mikor voltam utoljára ilyen túrán, hiszen egy jó ideje szinte még gondolni sem volt időm ilyesmikre. Most meg, mint egy nyugodt életet élő család, megszerveztünk egy efféle normális programot, és itt elég erősen a normálison van a hangsúly. Azért abban elég biztos vagyok, hogy a társaságból nekem van a legpocsékabb kondim, de ezen nem is csodálkoztam egy vámpír és egy kifejlett Érző társaságában. Még van hova fejlődnöm ezen a téren is. Ezt pedig onnan szűrtem le, hogy elég rendesen meneteltünk a hegynek felfelé, én pedig még a felénél sem jártunk, amikor már ki akartam köpni a tüdőmet is. Persze Violet és az anyukája nagyon rendesek voltak és elnézően várakoztak velem mindegy egyes megállónál, amikor már képtelen voltam egy lépést is megtenni. Éppen egy ilyen pihenőn voltunk, amikor hirtelen olyan dolog történt velem, amire egyáltalán nem számítottam. Egy sziklán ücsörögtem, kezemben a vizes palack, mély levegő be- és ki, mikor nem is olyan messze megláttam egy fiút. Ott állt fent egymaga az erdőség szélén, és csak bámult engem. Majdnem vállig érő haját csak úgy csapdosta a felerősödött szél, ruhája pedig a középkori szegény népekre emlékeztetett. Meg sem mozdult, csak várt ott fenn, fogalmam sincs mire, én meg bámultam vissza rá, mint aki képtelen megszüntetni a szemkontaktust.
 - Hallasz engem, Sisi? – Violet hangja rángatott vissza a valóságba, miközben gyengéden megrázta a vállamat. Hirtelen rá tekintettem, még zavaros volt a fejem. – Jól vagy? – kérdezte, miközben ő is elnézett arra, amerre én az imént bámultam. Visszatekintettem az említett irányba, de addigra már nyoma veszett a fiúnak, mintha soha nem állt volna ott. – Az előbb nagyon elmerültél a gondolataidban, nem igaz? – tette fel furcsállóan a kérdést Violet. Lassan Ms Malone-ra emeltem a tekintetemet, aki mindentudó arccal fürkészte az én arcomat. Egy pillanatig farkasszemet néztünk, majd hirtelen Violet-re pillantottam, aki még mindig várta a válaszomat.
 - Csak olyan ismerősnek tűnt ez a hely – füllentettem. Nem akartam hazudni, de meg sem akartam ijeszteni senkit, főleg nem akkor, ha ez csak egy apró kis elmezavar volt. Ráérek még másokat idegelni ilyen dolgokkal. Bár nem hinném, hogy ez egy kicsit is eltérne az eddig megszokott természetfeletti történésektől. – Tudod, az a fajta deja vu érzés, de aztán hamar el is múlt – mosolyogtam Violet-re. – Na, akkor nem indulunk tovább? – kérdeztem, miközben felálltam az ülőhelyemről és elindultam újra az emelkedőn.
Az út már nem tartott sokáig, nagyjából egy 20 perc séta után el is értük a célunkat, ahol is egy elmondhatatlanul gyönyörű szép kilátás várt minket.
 - Ha valami bánatom volt, mindig idejöttem – kezdte Ms Malone. – Nyugtató hatással van a lélekre, ráadásul nem sokan ismerik ezt a helyet, így nem is zavarhatnak és a séta még az egészségre is jó hatással van, meg az erőnlétre – vigyorgott rám, mikor a végét elmondta. Nekem pedig egyet kellett vele értenem, minden szempontból. Tényleg sokkal frissebbnek és élénkebbnek éreztem magam.
 - Van odalent egy forrás? – kérdeztem Ms Malone-tól, mikor halk csobogást hallottam meg nem is olyan messziről.
 - Ha itt lemész baloldalt, nem messze megtalálod, körülbelül 2 perc séta innen – bólogatott lelkesen. - Kóstold meg a vizét, jó íze van.
Gyorsan el is indultam a hallott vízcsobogás irányába, és tényleg, egy rövid séta után rá is találtam az aprócska víznyelőre. Lepihentem a szélén, miközben lecsavartam a kulacsom tetejét és teletöltöttem a friss vízzel. Tényleg nagyon finom volt, hűsítő. Ott ültem egyedül, hallgattam a madarak csicsergését, miközben a nap erős sugarai melegítették csupasz karjaimat. Lehunytam a szemem, csak élveztem a kellemes időt, a csendet, a természet üdítő hatását. Elmondani nem tudom mennyi sokat jelentett végre valami emberit csinálni, valami emberit érezni.
 - Fáradtnak tűnsz – hallottam nem túl messziről, mire azonnal kipattantak a szemeim. Ez nem Violet és nem is Ms Malone hangja volt, viszont az eredeti gazdát nem láttam. Ugyanakkor érdekes módon nem éreztem félelmet, nem akartam elmenekülni, csak tudni akartam, hogy ki az. Eszembe jutott a korábban látott fiú arca, úgy gondoltam csak is ő lehet az. Biztosan eltévedt, talán elvesztette a családját és most céltalanul bolyong ezen a környéken, legalábbis a kinézetéből csak is erre tudtam következtetni.
 - Hol vagy? – kérdeztem higgadtan, kedvesen. Csak ennyi kellett, és az illető azonnal elém sétált. Valóban az a fiú volt, akit az előbb is láttam. Odasétált mellém, amilyen közel csak tudott és újra bámulni kezdett, ugyanúgy ahogy az első „találkozásunk” alkalmával is. Rövid ideig csak álltunk egymással szemben, fürkésztük egymás tekintetét, nem szóltunk a másikhoz. Eszembe jutott, hogy bevetem az eddig tudásomat, és megpróbálom kitalálni, hogy ki ő és mit is akarhat tőlem, de tervem hamar kudarcot vallott.
 - Még mindig türelmetlen vagy – mondtam nekem a fiú, ami kissé felidegesített. Körülbelül velem egyidős lehetett, legfeljebb egy-két évvel idősebb, mégis úgy viselkedett, mint egy idős, bölcs ember. Sápadtfehér, gyermekies arca pedig még inkább nem engedte, hogy komolyan tudjam venni.
 - Hogy érted azt, hogy türelmetlen? – érdeklődtem miközben tettem egy lépést a forrás felé.
 - Mindenáron tudni akarod, hogy ki vagyok. De bátor vagy – dicsért meg. – Nem félsz tőlem. Bár ahogy látom, ezt te sem érted – mondta ki mindazt, amit valójában éreztem. Ez egy csöppet megijesztett, vagy inkább meglepett és nem tudtam hová tenni.
 - Ki vagy te, és miért követsz engem? – kérdeztem szinte követelve a választ.
 - Csak segíteni akarok neked – mosolygott rám, de ez még inkább felhúzott. Mégis hogy gondolhatja egy idegen azt, hogy segít azzal, ha ezt a titokzatoskodást bejátssza nekem.
 - Nincs szükségem ismeretlenek segítségére – közöltem vele indulatosan, mikor meghallottam, hogy Violet a nevemet kiálltja nem messze valahol fentebbről. – Itt vagyok! – kiabáltam vissza és hátranéztem, amikor megpillantottam a felém igyekvő barátnőmet. – Bocsánat én csak… - kezdtem bele, majd előre hadonászva próbáltam megmagyarázni a helyzetet, de mikor ismét előre fordultam a titokzatos idegen megint eltűnt. Az esetet továbbra sem tudtam mire vélni, és hogy Violet ne nézzen totálisan hülyének, inkább más irányba tereltem a témát. – Azt hiszem, tényleg túl jó íze van ennek a víznek, nem akarod megkóstolni?
Violet bár egy kissé furcsának találta a viselkedésemet, aztán hamar elfelejtette ezt nekem és lassan csatlakoztunk az anyukájához, aki akkor már csomagolta szét a magunkkal hozott uzsonnát. A kirándulás igazából ennyi érdekességet tartogatott számomra, evés után még egy rövid ideig élveztük a nem mindennapi látványt és pihenést, majd egy könnyed sétával hazatértünk a házba. Az erdőben történt incidensről végül senkinek sem számoltam be, főleg, hogy a fiút akkor és ott láttam utoljára.
Még mindig elevenen élt bennem ennek a napnak az emléke, habár már több mint 3 hete annak, hogy először láttam őt. Persze az életünk minden egyes történésének valami fontos jelentősége van, így ez a történet sem ért véget ezzel a rövid találkozással, de ez már egy másik történet, aminek egy későbbi napon következett be a folytatása. Most ismét átlapoztam pár rövidebb bejegyzést, mikor egy kellemes emlékű naphoz értem, ami nem is igazán volt izgalmas, de annál inkább kedves nekem. Amikor Violet-tel kicsit elbeszélgettünk azokról a bizonyos szívügyekről…
A megfejthetetlen szerelem, 2011. június 03.
Friss, meleg, nyári szellő simogatta a bőrömet, miközben az isteni eperlimonádét szürcsölgettem a teraszon egy kényelmes nyugágyba dőlve. Violet egy méterre tőlem a másik nyugágyban számolgatta a lapjait az iménti kártyapartink után, majd kijelentette, hogy megint ő nyert, már ötödszörre. Úgy látszik, a kártyajátékok nem az erősségeim, de sebaj, azt hiszem, túl fogom élni enélkül is. A nyár beköszöntével még inkább boldogság töltött el, ez volt a kedvenc évszakom, megannyi édes emlékem ehhez kötődik, és ez az érzés ismét felerősödött bennem. Itt igazán boldognak érezhettem magam, nem fenyegetett senki és semmi, csak a mának éltem és élveztem életemnek minden egyes kedves pillanatát. Éreztem magamon a változást. Bár sosem tartottam magam negatív személyiségnek, az utóbbi időben akkor is erőt vett rajtam a rosszabbik oldalam és hajlamos voltam mindenre a lehető legrosszabbként tekinteni. Ez mostanra szinte teljesen elmúlt, igyekeztem mindig csak a jóra koncentrálni.
 - Violet – szóltam barátnőmhöz, aki már egy újabb kártyajátékhoz készülődve osztotta ketté a hatalmas paklit.
 - Tessék? – kérdezett vissza, de egy pillanatra sem vette le a szemét a kis lapocskákról. Erősen koncentrálva keverte meg a még megmaradt lapokat, majd lerakta őket az asztal közepére. Most már rendesen tudott rám koncentrálni, így rátértem a lényegre, ami már pár napja igazán fúrta az oldalamat.
 - Mi történt Shane-nel? – kérdésem láthatóan váratlanul érte, hirtelen pillantott fel a lapjai mögül és cseppet sem derítette fel a téma.
 - Hogy érted azt, hogy mi történt vele? Honnan tudhatnám, hiszen azóta nem voltam otthon, mióta te sem – mentegetőzött, ezáltal próbálta kihúzni magát a kérdésem valódi megválaszolása alól. Pedig nagyon jól tudta, hogy hogyan is értettem valójában.
 - Tudod jól, hogy nem így értettem – közöltem vele komolyan. – Esélyt adtál neki, többször találkoztatok is. Akkor mégis hogy lehet, hogy azóta nem is keresett?
Violet bűnbánó arccal nézegette a lapjait, talán azoktól várta a menedéket fürkésző szemeim elől.
 - Shane már nem tudja, hogy ki vagyok – közölte velem a lehető leghalkabban. Nagyon ledöbbentem ezen a kijelentésén. Persze értettem mire céloz, egyértelmű volt, hogy elvette az emlékeit a vámpírképessége segítségével, csak azt nem értettem erre ugyan miért volt szükség? Miért ennyire drasztikus eszközökre?
 - Miért tetted ezt vele? – kérdeztem finoman tőle, nem akartam túl durván kérdezősködni, hiszen tudtam, hogy Violet is kedvelte Shane-t, csak éppen nem tudott mit kezdeni a köztük lévő lényeges különbségekkel. De azért teljesen kitörölni az emlékét ennek a fiúnak az emlékezetéből, azt azért egy csöppet soknak éreztem, nem hittem, hogy szükségszerű volt.
 - Nem akartam elhúzni ezt az egészet. Már eddig is túl körülményes volt az a pár találkozó is, amit megszerveztünk, most meg eljöttem otthonról és nem 2 napra – magyarázta.
 - Most azért szakítottál vele, mert hosszabb időre jöttél el otthonról? – kérdeztem, mert úgy éreztem, mintha ezzel akarna magyarázatot adni a tettére. Kérdésemre elhúzta a száját, láttam rajta, hogy nem ez a fő indok.
 - Sisi, mi nem illünk össze Shane-nel – szögezte le határozottan. – És nem, ezt most nem fogom ráfogni arra, hogy vámpír vagyok. Ezt arra fogom rá, hogy nem bízom benne, nem látom, hogy valaha is megbíznék benne annyira, hogy elmondjam neki a titkomat – mondta halálosan komolyan, hogy szinte vitatkozni sem tudtam vele. De azért még volt egy utolsó kérdésem.
 - És ezt pár találka után szűrted le? – tudom, ez kissé gonosz volt tőlem, hiszen Violet barátnőjeként fontos, hogy mindig támogassam őt, de rossz döntésnek éreztem azt, amit tett és csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy biztosan azt érzi-e, hogy jól cselekedett.
 - Helyesen cselekedtem – válaszolta nekem, mintha olvasott volna a gondolataimban. – Hidd el, Sisi, én is szeretnék boldog lenni, és úgy érzem ez nem Shane mellett fog megtörténni. És jelenleg amúgy is van jobb dolgom, mint a fiúkkal foglalkozni – mosolygott rám sejtelmesen, utalva ezzel arra, hogy valószínűleg nemsokára elérkezik az ő ideje is, mikor hibriddé válik, és most sokkal fontosabbnak tartja az erre való felkészülést, legalábbis lélekben. – De ha már itt tartunk… veled mi újság mostanában ilyen téren? – Egy pillanatra elgondolkoztam. A legutolsó kapcsolatom Nate-tel szinte tökéletesnek tűnt. Aztán szakítottam vele egy olyan dolog miatt, ami miatt igazából egyáltalán nem érte meg, de mégsem bántam, hogy így történt. Valahogy, a szívem legmélyén még éreztem valamit Nate iránt, ezt kár is lett volna tagadnom. De ennek igazából nem volt semmi jelentősége, hiszen főként Katherine miatt nem akartam a közelében lenni. Éreztem egyfajta kíváncsiságot, tudni szerettem volna, hogy mégis mi az oka annak, hogy egy ilyen rendes srácnak egyáltalán köze lehet egy Katherine kaliberű gonosz nőszemélyhez, de túl sok egyéb elfoglaltságom akadt, így nem éreztem különösebb késztetést arra, hogy utána járjak ennek. Más fiú Nate-en kívül pedig nem szerepelt a rövidtávú elérni kívánt terveim között, így azt hiszem boldognak mondható szingli életet éltem.
 - Mit szólnál hozzá, ha kiderülne, hogy Nate egy vámpír és Katherine a volt csaja? Megdöbbennél, nem igaz? – vette viccesre a formát Violet, bár én nem találtam ebben semmi szórakoztatót.
 - Ha Nate vámpír lenne, hogy lehetséges, hogy velünk együtt nőtt fel? – kérdeztem lerombolva Violet képzeletbeli világát.
 - Olyan színtelen vagy néha, drága barátnőm – viccelődött Violet. – Szerintem érdekes egy fordulat lenne – morfondírozott tovább, én pedig csak kedves-rosszallóan tekintettem rá, miközben egy teljesen határozott kép fogalmazódott meg bennem. Soha nem fogom hajszolni a pasizást, és ha egyszer eljön az ideje annak, hogy barátom legyen ismét, akkor biztosan olyat fogok választani, aki igazán hozzám illik, és akitől tökéletesen távol állnak a természetfeletti dolgok.
Bárki bármit mondjon, ez az elhatározás még így pár hét távlatából is elevenen él bennem, szóval, ha majd egyszer időm engedi, biztosan készítek egy szerelmi lista tervet, ahová feljegyzek minden olyan fontos információt, amit megnézek egy jövendőbeli barátban, és a természetfelettitől való távol állás lesz az első szám a listán. Na de ugorjunk is tovább – gondoltam magamban és ismét átlapoztam pár oldalt, hogy aztán egy igen jelentős napnál nyissam ki. Mindig is tisztában voltam azzal, hogy az ember minden nap tanul valami újat, de néhanapján azért túlságosan is új dolgokkal bombázták az agyamat. Na, ez a nap is ezek közé tartozik, és bár abszolút pozitívan, de igen nagy meglepetést okozott ez számomra.
Az őrangyal, 2011. június 10.
Friss kávéillat lengte be szinte az egész lakást. Ms Malone valami újfajta süteményt próbált ki, egyértelműen valami kávésat, és a főzött ital illata még a csukott ajtón keresztül is bejutott hozzám. A szobámban ücsörögtem, Violet még korábban elment itthonról gyakorolni, a vámpírreflexek finomításán dolgozott már mióta megérkeztünk és nagyon jól haladt vele, a hallása konkrétan olyan szintre fejlődött, hogy fülsüketítő hangzavarból is képes lett volna kiválogatni a számára lényeges információt. Jelenleg a látásán munkálkodott, el akarta érni, hogy semmi se kerülhesse el a figyelmét, ami fontos lehet. Én ma inkább az elméleti részét vettem át az anyagnak, rengeteg varázsigét tanultam meg, aminek akár bármely átlagos napon hasznát vehettem. Természetesen nem azonnal a harci varázsigéket vettük át, bár már abból is tanított nekem párat Ms Malone. Viszont miután ez az isteni illat teljesen elterelte a figyelmemet a tanulásról, kénytelen voltam lemenni, és megérdeklődni, hogy mikor lesz már készen az az isteni édesség.
 - Mintha csak Violet-et hallanám – kuncogott maga elé Ms Malone. - Légy türelmes! Tudod, ez is a gyakorlat része – próbált nyugalomra inteni, de képtelen voltam megállni, és csak azért is belemártottam 2 ujjamat a krémbe, hogy utána megízlelhessem az isteni kávés tölteléket. Ms Malone persze azonnal kapcsolt és finoman rálegyintett a kezemre, miközben kitúrt a helyemről és ő furakodott a krém közelébe, hogy folytathassa az elkészítését. Én közben helyet foglaltam az étkezőben és próbáltam pihentetni kimerült elmémet.
 - Violet ma később jön haza, viszont ha neked van kedved, ma is elkirándulhatunk még a múltkori helyre, hogy ma se maradjon ki az edzés… - ajánlotta Ms Malone, mire egy pillanatra ledermedtem. A kirándulásról azonnal az ismeretlen fiú jutott az eszembe, akit – bár nem jut minden nap az eszembe – képtelen voltam azóta kiverni a fejemből. Még mindig bennem volt az első találkozás rejtélyes érzése, és akaratlanul is, de egy kissé nyugtalan érzés fogott el. Nem voltam benne biztos, hogy még egyszer akarom látni ezt az ismeretlen alakot, így nem feltétlen éreztem szükségességét, hogy visszatérjünk arra a helyre. – Sisi? – nézett rám aggódó tekintettel Ms Malone, hiszen egy pillanatra annyira belemerültem a gondolataimba, hogy még válaszolni is elfelejtettem.
 - Hát igen, nem volt rossz hely… – kezdtem óvatosan megközelíteni a témát. – De miattam ugyan nem kell még egyszer elmenni oda. Tudok én itt is edzeni, nem kell ahhoz ekkora emelkedő – mosolyogtam hozzá megerősítően, viszont Ms Malone magához híven azonnal felismerhette szorongásomat.
 - Végül is… te tudod. Pedig kellemes hely, kivéve persze, ha szokatlan találkozások történnek meg velünk. – Erre a kijelentésére azonnal felkaptam a fejem. Egészen egyértelműen nekem célozta ezt a mondatát, már csak azt nem tudtam, mégis honnan szerzett erről tudomást. Illetve volt egy tippem.
 - Honnan tud róla? – kérdeztem azért rá. Ms Malone egy különleges és titokzatos nő volt. Nem tartottam tőle, hogy esetleg hazudozna nekünk, viszont minden információt igen komolyan kezelt és csak éppen idejében szerette közölni egyed emberekkel. Valószínűleg az én találkozásomról is már előre tudhatott, mégsem avatott be engem is. – Látta őt? Vagy maga hívta oda? Miért nem szólt nekem róla? – tettem fel egymás után a kérdéseimet, borzasztóan kíváncsivá tett a téma.
 - Nyugalom, Sisi! – intett csendre gyorsan.
 - Kérem Ms Malone! Teljesen megrémített ez a fiú, halvány fogalmam sem volt róla, hogy miről beszél. Azt mondta, hogy segíteni akar, de nem tudtam miben… - mondtam el neki az aggályaimat, ő pedig figyelmesen hallgatott engem. Egy pillanatra belemerült a saját gondolataiba, majd mosolyogva rám tekintett.
 - Hát hozzád is eltalált végre – mondta nekem lelkesen, mire én még ostobábban rebegtettem a szempilláimat. Mi a francról beszél? Ki talált el hozzám?
 - Ms Malone, az égvilágon semmit nem értek ebből az egészből. Lenne kedves, és beavatna engem is? – érdeklődtem egyre türelmetlenebbül.
 - Sisi, most egy nagyon fontos állomáshoz értünk el a képességeid szempontjából. És én most elmesélek neked egy nagyon fontos történetet erről az egészről, ami után már minden világos lesz számodra is – magyarázta izgatottan, majd egy olyan történetet tárt elém, amitől még a lélegzetem is elakadt. – Az a találkozás fenn az erdőben egyáltalán nem volt véletlen sőt, nagyon is szándékos volt. Ez a pillanat minden Érző életében eljön egyszer, kinek előbb, kinek később, és szerencsére te elég hamar megtapasztaltad. Nem kell aggódnod, nem vagy őrült, akit odafent láttál, csak te láthattad, senki más, hiszen ő a tiéd. – Nem igazán értettem, mit ért azalatt, hogy „ő az enyém”. Ez kissé úgy hangzott, mintha a saját tulajdonomról beszélnénk, és hogyan is birtokolhatnék én valakit, egy élő embert?
 - Az enyém? Egy fiú? – kérdeztem bután. – Tehát Ms Malone-nak is van egy fi… úja? – Elég bután hangzott még így kiejtve is.
 - Nem az számít, hogy fiú vagy lány, hogy fiatal vagy idős, csak az számít, hogy van – folytatta megmosolyogva előbbi kérdésemet. – Mindenkinek más és más valaki segít. A lényege, hogy csak mi láthatjuk, senki más.
 - Mint egy képzeletbeli barát? – mondtam ki, ami legelőször eszembe jutott róla. Ms Malone erre hangosan elnevette magát, de nemet intett a fejével.
 - Nos, nem egészen erről van szó, bár ha jobban belegondolok, kicsit hasonlít rá. Minden Érző kap maga mellé egy társat, egy volt Érzőt, aki segíti az útján. Ez az illető nincs mindig velünk, csak fontosabb helyzetekben, és segít helyes döntést hoznunk.
 - Látják a jövőt is, megmondják, hogyan kell cselekednünk? – igazán megfogott a téma, soha nem gondoltam volna, hogy ennyire lényeges volt ez a múltkori találkozás.
 - Természetesen nem látják, és nem is döntenek helyettünk csak segítenek a döntéshozásban. Te ettől függetlenül cselekedhetsz másképpen is, ők nem fognak megharagudni ezért, ugyanúgy kitartanak melletted és továbbra is próbálnak jó tanácsokat adni neked. Ők csak próbálják helyes irányba terelni az életed egész halandó életed során
 - Mitől függ, hogy melyik volt Érző lesz a társam? Kisorsolják mellénk őket? – viccelődtem.
 - Ez a volt Érző melletted fog állni a végsőkig, fontos szerep jutott neki az életedben, ezt nem lehet csak úgy kisorsolni. Fontos szempontok alapján kapod azt, akit.
 - De hát én még a nevét sem tudom… - mondtam kissé elkeseredve. – Nem mondta meg nekem. Akkor így hogyan bízhatnék meg benne?
 - Nem kell félned, Sisi! Az, hogy nem árulta el neked a nevét, valószínűleg egy nagyon lényeges szempont ahhoz, hogy minél hamarabb közelebb kerülhessetek egymáshoz. Hidd el, ő tudja, hogy miként kell eljárnia. Az ő szerepe, hogy minél jobban megkönnyítse az életed, azért őt rendelték melléd, mert volt, van, vagy lesz valami nagyon fontos összeköttetés köztetek. Nem tudom megmondani, hogy micsoda, de idővel majd rájössz, hogy miért olyan fontos, hogy ő áll melletted.
 - Mint egy őrangyal…
 - Nem mint egy – javított ki. – Ő az őrangyal.
 - Ms Malone-nak is van ilyen összeköttetése a sajátjával? – érdeklődtem, szükségem volt egy példára, hogy megértsem ezt a rendkívül fontos kapcsolatot.
 - Az én őrangyalom egy olyan Érző volt, aki három Érző képességével rendelkezett, így rengeteget segített és segít most is abban, hogy hogyan kezeljem ezt a rengeteg erőt. Ráadásul az egyik fia vérfarkas volt, aki vámpírrá változott és… sajnos meghalt. Akkor még szóba sem került az első hibrid létezése. – Sajnálattal hallottam az illető szomorú történetét, de biztos voltam benne, hogy Ms Malone-ra ennél sokkal boldogabb jövő vár. – Ne aggódj, Sisi, hamarosan te is meg fogod tudni, ki az a fiú, aki a te oldaladon áll, és hogy mi köze van tulajdonképpen a te életedhez – mondta nekem Ms Malone mosolyogva és megfogta a kezemet. Én kedvesen visszamosolyogtam rá, majd egy rövid összeborulás úgy döntöttem a szobámban próbálom megemészteni a hallottakat. Leheveredtem az ágyamra és a plafont kezdtem bámulni.
„Hamarosan te is meg fogod tudni, ki az a fiú, aki a te oldaladon áll, és hogy mi köze van tulajdonképpen a te életedhez.” – Ezek a szavak jártak a fejemben, amikor egy gyenge fuvallatot éreztem meg, pedig nem is fújt a szél. Felültem az ágyamban, és ahogy előre tekintettem, azonnal megláttam őt, az őrangyalomat. Már nem lepődtem meg, szinte számítottam a megjelenésére. Csak állt ott, nem is jött közelebb, csak ennyit kérdezett:
 - Segíthetek? – majd széles mosolyra húzta a száját, én pedig cinkosan visszamosolyogtam rá.
Hirtelen nevetni lett volna kedvem a történet visszaolvasása után. Azóta egy nap nem telt el úgy, hogy ne láttam volna őt, az „emberemet”. Furcsa mód nagyon is nyugalommal töltött el a közelsége, ami azért is volt szokatlan, mivel egy halott emberről beszélünk. Egy halott ember, akiről azóta sem tudtam meg semmit, de türelmes vagyok és elhatároztam, hogy bízni fogok benne, elfogadom, hogy akkor avasson be a titkaiba, amikor ő jónak látja. Erős kapocs kezdett kialakulni köztünk, amire nem találtam szavakat, csak azt éreztem, hogy ténylegesen szükségem van rá.
Mosolyogva továbblapoztam a könyvemben, mikor egy igen tragikus napnál nyitottam ki. Ez a nap nem rég, majdnem egy hete történt, és borzasztóan megviselt csak a látvány és tudat, hogy az emberek ennyire ki tudnak fordulni önmagukból.
Az ember rejtett arca, 2011. június 14.
Honnan ismerhetjük meg az ember igazi énjét? Honnan tudhatjuk, hogy tényleg olyan, amilyennek mutatja magát, vagy csak megjátssza a szerepet? És vajon jó útra tud térni valaki, ha a lelke már elkárhozott? Azt hiszem ezek a kérdések foglalkoztattak leginkább a mai nap eseményei után. Már hosszabb idő óta nem kellett megélnem semmi borzasztó dolgot, és ezért nagyon is hálás voltam. Viszont rá kellett jönnöm, hogy ez úgy sem mehet így a végtelenségig. Így is úgy is eltalál hozzám a természetfeletti mindent elérő ereje, és sajnos nem éppen a legpozitívabb értelemben érkezett ma el hozzám.
 - Hová is tartunk éppen? – kérdeztem izgatottan. Igazából sosem szerettem a meglepetéseket már kiskoromban sem, hiszen mindent azonnal tudni akartam és nagyon piszkálta a csőrömet, ha valamire hosszabb ideig kellett várni.
 - Anya ismer egy isteni cukrászdát Florida ezen részén, és azt mondta, hogy ezt nem hagyhatjuk ki, mielőtt hazamegyünk – válaszolta kérdésemre Violet. Hát igen, már nincs túl sok idő a hazatérésünkig, bő egy hét és újra látom a testvéreimet. 8 nap múlva lesz Elena születésnapja, és bármennyire is hűvös jelenleg a kapcsolatunk, a születésnapját képtelen lennék kihagyni, nagyon szeretném felköszönteni, és azt hiszem, addigra teljesen kész leszek lelkileg és fizikailag is arra, hogy visszaköltözzek Mystic Falls-ba.
 - Jól hangzik – mosolyogtam a kocsi hátsó üléséről, miközben eszembe jutott Jenna isteni ekler fánkja, ami után mindannyian megnyaltuk mind a tíz ujjunkat. Ebből is érzékeltem a változást. Már nem a rossz élmények jutottak eszembe Jenna-ról, hanem a szép emlékek és ez nagyon sokat számított.
Az út egész végig nagyon sima és viszonylag gyors tempójú volt, viszont ahogy közeledtünk Ms Malone állítása szerint a cukrászda felé, egyre inkább nagyon tömeg verődött össze és nem csak a forgalomra gondoltam. Rengeteg ember volt az utcákon, legtöbbjük arcán ott ült az a mindent tudni akaró, kíváncsi tekintet, mintha valami nagy dolog történt volna valahol a közelben.
 - Utálom a tömeget – morogta Violet és elfordult az ablak felé. Fogalmunk sem volt honnan került ide hirtelen ez a rengeteg ember, de mivel a forgalom egy idő után szinte megállt, úgy döntöttünk jobb lenne, ha letennénk valahol az autót és inkább gyalog próbálnánk megközelíteni a helyet. Körülbelül egy negyed órányi minimális haladás után Ms Malone ki tudott kanyarodni a sávjából és nem messze találtunk is egy megfelelő parkolót, hogy aztán belevethessük magunkat az addigra már lényegesen megnövekedett tömegbe. Egyenesen a cukrászda felé vettük az irányt, próbáltunk a lehető legrövidebb úton odatalálni, de azt kellett tapasztalnunk, hogy minél közelebb érünk, egyre több ember tolong előttünk. Egyikünk sem értette, hogy mi történhet, hiszen az átlagnál is jóval többen voltak kinn az utcákon, így csak folytattuk utunkat. Nagyjából 200 méterre lehettünk már csak, amikor teljesen bedugult az egész utca. Ezt már Ms Malone sem hagyhatta szó nélkül, így a mellettünk álló idős hölgytől próbált érdeklődni, hogy mi történt.
 - Tömeggyilkosság – sóhajtozta kétségbeesetten a nő. – Brutális… tömeggyilkosság a híres cukrászdában!
Rémisztő volt az ijedség az arcán, mintha még sosem látott volna ilyen borzalmakat. Ms Malone azonban nem volt rest, nem merült el a gondolataiban, megbabonázott tekintettel rámeredt a nőre, majd így szólt hozzá.
 - Adjanak nekünk utat, hogy átmehessünk a tömegen a cukrászdába – igézete egy pillanat alatt hatott, az idős nő pedig azonnal adta tovább a teljesítendő feladatot, mire egy keskeny sáv nyílt előttünk a tömegben. – A legközelebbi a tiéd lesz, Sisi! – mondta nekem hátra, miközben ő már elindult a tömegen át. Ámulattal, csodálkozva néztem, ahogy az a rengeteg ember hogyan engedelmeskedik egy rövid mondat hatására, és be kellett vallanom, nagyon is tetszett, amit láttam. Gyorsan észbe kaptam, és gyorsan Ms Malone után indultam magammal húzva a még megbabonázott Violet-et. Hát igen, nem gyakran látta az anyját „munka” közben.
Amikor azt mondta nekem Violet, hogy az anyja egy olyan cukrászdát fog nekünk megmutatni, amit látnunk kell, még mielőtt visszatérünk Mystic Falls-ba, nem hiszem, hogy egy kívül-belül csurom véres épületre gondolt. Az utca széles vonalában szétcsöpögtetve a bordóvá száradt még viszonylag friss vér, a kirakatról nem is beszélve. Mintha szándékosan pirosra akarták volna festeni az ablakokat, csak a festő még nem fejezte be a munkáját egy kisebb területen. Hirtelen Ms Malone-ra kaptam a tekintetemet, aki kisebb fejrándításokkal jelezte nekem, hogy most jött el az én időm. Azonnal megértettem, mire akar kilyukadni, így lassan odasétáltam a legközelebb álló helyszínelő rendőr mellé, és minden erőmmel megpróbáltam bevetni a képességemet.
 - Kérem lépjenek hátrébb a barátaival, ez egy gyilkossági helyszín, itt nem tartózkodhatnak civil emberek – mondta nekem mogorván a férfi, gondolom neki is akadt jobb dolga annál, minthogy egy napsütéses délután hullákat azonosítson be egy tömegmészárlás után. Ettől függetlenül nekem eszem ágában sem volt elhagyni a területet. Be akartunk jutni a cukrászdába.
 - Azt hiszem nem gondolta át teljesen a szavait, helyszínelő úr – mondtam neki tettetett nyugalommal. Igazából borzasztóan izgultam, hogy sikerüljön a művelet. A rendőr persze teljesen ledöbbent iménti kijelentésemen és már emelte volna a kezét, hogy kipenderítsen a tömegbe, amikor hirtelen megdermedt a szemeimbe nézve. – A barátaimmal be akarunk oda jutni és maga ezt megfogja nekünk engedni, jól mondom? – tettem egy mosolyt még a végére biztatásképpen.
 - Hogyne! – válaszolta a rendőr megbabonázva, én pedig az egekig magasztaltam magamban a sikeremet, hogy ennyire felfejlesztettem magam és nem vallottam kudarcot. Azt hiszem, elismerhetem, hogy nagyon is kiváló tanárom volt ebben az időszakban.
Visszasétáltam Ms Malone és Violet mellé, miközben intettem neki, hogy mehetünk. Azt hiszem nem igazán voltam felkészülve arra, amit odabent fogok látni, ugyanis amint beléptünk olyan orrfacsaró bűz csapta meg az orromat, hogy ott helyben kiengedtem a reggelimet. Hullaszag, borzasztó erős.
 - Bocsánat! – mentegetőztem, mire Ms Malone egy pillanat alatt ott termett mellettem és védelmezően átkarolt hátulról.
 - Jól vagy, Sisi? – kérdezte aggódó arccal, de megnyugtattam és kihámoztam magam a karjai közül.
 - Csak próbáljunk meg igyekezni! – Violet-et meglátásom szerint durván lesokkolták a látottak, teljesen belemerült a látványba, ami szó szerint brutális volt. Az egész cukrászda tele volt emberekkel, mindannyian oda voltak ültetve az asztalok melletti székekre, ruhájuk csurom vér, tekintetük rideg és üres. Én csak földbe gyökerezett lábakkal álltam nem messze az ajtótól, míg Ms Malone körbejárta a termet. Engem szó szerint taszított a rengeteg halott ember látványa, az élettelen testükből áradó bűz, képtelen voltam még közelebbről is megvizsgálni őket. Mikor Violet elsétált az egyik asztal mellett, véletlenül rálépett az annál ülő férfi lábára, mire annak a feje azonnal a földre esett. Violet rémülten felsikoltott és kétségbeesetten hátrált a kijárat felé.
 - Miféle szörnyű emberek képesek ilyenre? – kérdezte hisztérikusan.
 - Ezek nem emberek voltak… - mondta maga elé meredve Ms Malone. – Ezt vámpírok tették – állapította meg sok éves tapasztalatai alapján, de én azt hiszem egy fokkal okosabbat is tudtam mondani. Volt valaki, aki még hajdanán igazi, vérengző vadállat volt. Akinek szokása volt széttépni az embereket, aztán újra összerakni a kihűlt, véres testrészeiket.
 - Nem vámpírok – mondtam szinte suttogva. – Ezt egy vámpír tette. A neve Stefan Salvatore…
Azóta nyomaszt ennek a látványnak az emléke, amióta ott jártunk a cukrászdában. A hely éppen tegnap előtt nyitott ki ismét, 6 nappal a brutális vérengzés után. Persze a történet azóta is ott kering a lakók között, akik szüntelenül rettegnek, hogy újra lecsaphat rájuk ez a borzalom. A cukrászdának jelentősen visszaesett a forgalma, ami nem is csoda a történtek után. Persze az igazat, hogy mi is történt ott valójában, senki sem tudhatja, illetve csak egészen kevesen. Az újságok természetesen emberi tömeggyilkosságként adták le a híreket, a tettest pedig a mai napig nem találták meg, és nem is fogják. Nem tudom lesz-e valaha akkora népszerűsége annak a cukrászdának, amekkora a brutális gyilkosság előtt volt, de ha lesz is, nem hiszem, hogy mostanában. Idő kell az embereknek, sok idők, akár generációk eltűnésének és új generációk felbukkanásának időszaka.
A tettes felismerhetetlenül Stefan volt, ami egyszerre jelent jó és rossz hírt is. Jó hír, hogy ezek szerint még mindig életben van. Viszont rossz, hogy… nos, eléggé kifordult önmagából. Vagy ki tudja, lehet, hogy igazából most ismét visszatalált igazi önmagához. Lehet, hogy ez az igazi élete, az igazi önmaga, amit eddig csak próbált elnyomni magában. Nem tudom, de azt hiszem Elena tényleg sokkal jobban járt, hogy Stefan már nincs vele. Mi lett volna, ha egyszer Elena-t is bántja? Nem akartam ezekbe belegondolni, csak túl akartam tenni magam a történteken, ami Violet-nek a jelek szerint már egészen jól sikerült. Gyorsan tovább is lapoztam és megálltam a 3 nappal ezelőtti bejegyzésnél. Azt hiszem, most ez érdekelt a legjobban, ez alapján mondhattam ki, hogy nagyon is helyesen cselekszem most.
Készen állnék? 2011. június 19.
Ez a kérdés fogalmazódik meg bennem percről perce, újra és újra. Vajon készen állok arra, hogy újra találkozzak a testvéreimmel? Biztosan most jött el az ideje? Hiszen annyira jól éreztem itt magam, egy hónapon keresztül a boldogság minden egyes lehetséges változatát újra és újra átélhettem, akkor miért kellene hazamennem? Viszont Elena-nak 3 nap múlva lesz a születésnapja, amit nem akarok semmiképpen sem kihagyni. Borzasztóan hiányoznak már nekem, legszívesebben már most magamhoz szorítanám, és addig ölelném őket, amíg csak bírjuk szusszal. Ms Malone azt mondta felkészültem. Na persze nem úgy értette, hogy készen állok bármire, csak úgy, hogy megtanultam az alapokat, felkészültem lelkileg és fizikailag is arra, hogy tovább fejlesszem a képességeimet egyedül is akár milyen katasztrófa sújtotta övezet vesz is körül. Sőt, a nehézségek még inkább erősíteni fognak, hiszen azok által fogom majd igazán kiteljesíteni az itt megszerzett tudásomat.
Azt hiszem már tényleg nem volt más hátra. Az egyetlen csatámat már csak otthon kell megvívnom, azt is a saját lelkiismeretemmel. El kell beszélgetnem magammal, rá kell vennem magamat, hogy bocsánatot kérjek Elena-tól. Százszor megbántam már, hogy azon a napon megtagadtam, mint testvéremet. Soha nem éreztem ezt. Tudtam, hogy Elena nem az igazi testvérünk, hiszen Isobel és John bácsi lánya, de vér szerint akkor is unokatestvérek vagyunk, lélekben pedig még mindig testvérek. Mindig is testvéremként tekintettem rá, így éltem több mint 16 éven keresztül, nem változott bennem semmi azután, hogy kiderült az igazság. Az, amit akkor a fejéhez vágtam csakis azért volt, mert túlságosan sok rossz történt velem akkor és egyszerűen minden szomorúság a felszínre tört belőlem, akár ilyen formában is. De most bocsánatot akarok kérni érte. A Salvatore testvérek és a vámpírok iránti gyűlöletem azt hiszem némiképp enyhült, főként Violet miatt, na és persze, mert kezdtem sokkal színesebben látni a világot. Utáltam a változást, szerettem, ha minden marad a régi mivoltában, de rájöttem, hogy így nem élhetem túl ezt a világot. Itt törvényszerű volt a változás és a különleges természetfeletti dolgok. ezzel meg kellett tanulnom együtt élni. Bár a vámpírok soha nem lesznek a kedvenceim, Violet akkor is a legjobb barátnőm marad, míg én meg nem halok, és nem kell majd új legjobb barátnő után nézni. Damon pedig… Damon nem ér meg annyit, hogy miatta kihagyjam a nővérem legfontosabb ünnepét. Megpróbálom a lehető legnormálisabban lereagálni vele a helyzetet, úgy, hogy abból ne legyen több veszekedés. Csak megtanuljuk majd elviselni egymást, egy idő után pedig remélem, hogy Elena is rájön, hogy mennyivel jobb volt az élete nélkülük, és visszatér majd a neki szánt emberi élethez. Igen, azt hiszem elhatároztam magam. Hazamegyek, haza, ahova tartozom. És hogy döntésem helyessége még inkább beigazolódjon, őrangyalom mosolyogva jelent meg előttem, majd elsétált a ruhásszekrényig, hogy kinyitva az ajtót megpillanthassam hatalmas bőröndömet. Itt az ideje felkészülni a hazaútra.
Könnyek szöktek a szemembe, ahogy a bejegyzés végére értem. Tudtam, hogy helyesen cselekszem, haza akartam menni, mindennél jobban. Úgy döntöttem elég volt már az olvasgatásból, vissza kellett térnem a jelenbe, elraknom a múltat egy időre. Finoman becsuktam a naplóm legfelső lapját is, majd a kistáskámba suvasztottam. Jó helye lesz ott. Felnéztem az órára, már egy órája olvasgattam a naplómat. Gyorsan összekaptam magam, letöröltem a könnyeimet és nekiláttam, hogy befejezzem végre a pakolást.
                                                                            #
 - Na hogy állsz? – jött be a szobába Violet egy órával később. Éppen abban a pillanatban cipzáraztam be a bőröndömet, és mosolyogva jeleztem barátnőmnek, hogy már készen állok. – Helyes, anya éppen most ért ide, én már bedobtam a kocsiba a cuccaimat. Gyere, segítek lecipelni a tiedet is! – ajánlotta Violet, mire én beleakasztottam a karjaiban két kisebb táskát, a nagy bőröndömet pedig magam után húztam a földszintre.
 - Na, lányok, készen álltok itt hagyni ezt a csodás helyet? – kérdezte vigyorogva tőlünk Ms Malone, amikor kiértünk az udvarba.
 - Nem, én még simán maradnék kétszer ennyi időt is – mondta panaszosan Violet.
 - Ne sírjál feleslegesen, azt hiszem, van még bőven időd arra, hogy kihasználd ezt a helyet, nem igaz, Ms Malone? – viccelődtem Violet nyávogásán.
 - Így igaz, Sisi! – értette egyet velem a kérdezett, mire Violet is kuncogásban tört ki. Na igen, az örökkévalóság azt hiszem tényleg bőven elég idő, bármit is nézünk vagy tűzünk ki célul. – És te? Te maradnál még? – bár nagyon is csábító volt, a sok csodás emlék után, azt hiszem most mégis inkább hazahúzott a szívem.
 - Hiányozni fog minden, de azt hiszem, most már jól fog esni a hazaérkezés – válaszoltam, és meg mertem volna esküdni rá, hogy Ms Malone mosolyában a tökéletes megértést véltem meglátni.
 - Nekem is hiányzik már Gaby – mondta, miközben az orrára tolta a napszemüvegét. – Beszéltem nagyiékkal, már nagyon be van zsongva, hogy találkozhasson velünk – mesélte melegen, mosolyogva.
 - Hát akkor, irány Mystic Falls! – mondta ki Violet a végszót, mire mind a hárman kényelembe helyeztük magunkat és kezdetét vette a hosszú, izgalommal teli hazafele vezető út.
                                                                            #
Hosszú utat tettünk meg hazafelé térben, időben és lélekben. Ahogy közeledtünk Mystic Falls felé egyre hevesebben vert a szívem, egyre inkább kezdtem megérezni a helyzet súlyát. Gondolatban minden sokkal egyszerűbb volt, gyerekjátéknak tűnt hazajönni és elmesélni a kalandjaimat az itthoniaknak. De most, ahogy megpillantottam a várost jelző ismerős táblát, hirtelen hatalmas súlyt éreztem a szívemen és azonnal tudtam, hogy nem fog minden olyan egyszerűen zajlani, mint ahogy azt elképzeltem. Nem volt törvényszerű az összeborulás, a könnyes nevetés, a hálaadás egymásért.
 - Ne aggódj, Elena biztosan nagyon fog örülni, hogy újra lát – nyugtatott Violet, mintha belelátott volna a gondolataimba. Abban persze egy cseppet sem kételkedtem, hogy nővérem örülni fog nekem, de hogy ezt nyíltan ki is mondja, abban már nem voltam olyan biztos. Inkább kiakad, amiért ilyen hosszan, szó nélkül és jelet később sem adva magamról, eltűntem. Részben igaza is lenne, hiszen utólag én is belátom, hogy nem szabadott volna kétségek között hagyni a testvéreimet. Viszont abban is biztos voltam, hogy ha időközönként jeleztem volna nekik, sokkal nehezebb lett volna elszakadnom tőlük és a saját lábaimra állnom, ráadásul, ha rám találtak és hazavittek volna, semmi esélyem nem lett volna.
 - Itt is vagyunk – szólalt meg Ms Malone fél 10 után pár perccel a Salvatore ház előtt. Annyira elgondolkodtam, hogy észre sem vettem megérkezésünket az ismerős ház előtt. Egy hónap, ennyi ideje nem láttam ezt a házat, azóta nem kellett a Salvatore testvérekre gondolnom. Illetve majdnem, ugyanis Stefan tett róla, hogy még eltűnése után se feledkezzünk meg róla.
 - Jól van, akkor hát lássuk a szülinapost! – mondtam vidámságot színlelve, pedig inkább éreztem magam feszültnek, mint izgatottnak.
Kiszálltunk mindannyian az autóból, majd célba vettük a feldíszített bejáratot. Már ott összetalálkoztunk pár idegen fiatal emberkével, és szinte meg mertem volna esküdni, hogy ők biztosan nem tartoztak Elena közeli ismerősei közé, ha egyáltalán ismerte őket a nővérem. A ház egyébként végig ki volt világítva, de ha ez még nem is tűnne fel a szemfüles embereknek, a kilométerekre elhallatszódó zene biztosan ide vonzott már minden bulizni vágyót. Caroline aztán tényleg ki tett magáért, talán szó szerint is magáért. A házba belépve már nem mondhatnám, hogy meglepő látvány fogadott, csak amire számítottam. Egy rakás ember lepte el a Salvatore házat, ki a rumot kóstolgatta a fotelben állva, ki az asztalon táncolt, ki a következő csaját próbálta befűzni, de egy biztos volt, a fele társaság nem Elena miatt volt itt, csak a buli meg a pia érdekelte őket.
 - Megyek, megkeresem a nővéremet – súgtam oda Violet-nek, ő pedig egyetértően bólintott, aztán megpróbált Ms Malone-nal beolvadni a többi ember közé.
Csak az érzéseimre hagyatkoztam, így próbáltam megtalálni a nővéremet, ami nem is tartott olyan sokáig. Azt hiszem igazán belejöttem ebbe az „Érzőnek lenni” dologba. Az azonban eléggé meglepett, ahova érkeztem, ugyanis nem sokkal később Damon hálószobájának ajtaja előtt találtam magamat, és csak remélni tudtam, hogy ennek semmi rossz vége nem lesz. Már éppen kopogni akartam, amikor az ajtó hirtelen kivágódott előttem és legnagyobb szerencsémre Damon-nel találtam szembe magam. Látszott rajta, hogy eléggé feldúlt, nem lehetett könnyű napja, és azt hiszem, én sem voltam egy igazán pozitív meglepetés a számára. Csak félig tátott szájjal próbálta formáznia a szavakat, de nem tudott megszólalni, csak állt dermedten az ajtóban. Nem mondanám, hogy én sokkal ügyesebb lettem volna, csak álltam ott keserű arckifejezéssel, és próbáltam, rájönni, hogy vajon mi jön ezután. De nem kellett túl sokáig gondolkoznom, Damon mindenféle köszönés nélkül újra felvette azt az ingerült ábrázatot, amivel megjelent az ajtóban, majd elviharzott mellettem a lépcsők irányába. Ekkor láttam meg a szoba közepén álló nővéremet, aki szó szerint tátott szájjal és könnyes szemmel meredt rám.
 - Sisi! – suttogta maga elé, majd két pillanat alatt előttem termett és jó szorosan a karjaiba zárt. Nem mondott semmit, csak ölelt én meg vissza őt, és átéltük a pillanat drámai hatását. Elena ölelésben minden benne volt: a testvéri szeretet, a hiány rideg érzése, az elveszettség és magány keserű fájdalma. Hirtelen erős lelkiismeret furdalás tört rám, ha eddig bizonytalan voltam, most teljes mértékben bántam, amit vele tettem. Hosszas ölelés után aztán elengedett engem, majd kezei közé fogva arcomat, sírva kezdett kérdezgetni.
 - Hol voltál idáig? Istenem, azt hittem téged is elvesztettelek – hüppögte nekem. – Miért tetted ezt? Tudod, hogy mennyire aggódtam érted? És hogy mennyire hiányoztál?
 - Tudom, Elena, és teljesen igazad van – adtam neki igazat. – De kérlek, hidd el nekem, hogy el kellett mennem. Szükségem volt egy kis időre, hogy feldolgozzam a veszteségeket. – Elena hevesen bólogatva az ágyra húzott, szembe ült velem, a kezemet pedig még akkor sem engedte el, mintha attól tartott volna, hogy megint elveszít.
 - Annyira örülök, hogy újra láthatlak, el sem tudod képzelni. Végig bíztam benne, hogy hazajössz és tényleg… - mosolygott rám melegséggel.
 - Nem akartam túl hosszú időre eltűnni, csak amennyire szükségem van, hogy újra fel tudjak állni és újra tudjam kezdeni az életemet. És képzeld, a lehető legjobb helyen voltam, csodálatos segítségem volt, és újra azt érzem, hogy minden rendben van – magyaráztam neki tiszta boldogsággal a hangomban. – Viszont végig bennem volt a bánat is, azért amivel elbúcsúztam tőled – váltottam kicsit komorabb hangszínre, miközben könnyek gyűltek a szemembe. – Elena, azt akarom, hogy tudd, sosem tagadnálak meg, mint testvéremet. Nem számít, hogy nem ugyanazok a szüleink, én úgy nőttem fel, hogy végig a nővérem voltál, és ez már így is marad örökre. Ne haragudj, hogy itt hagytalak ebben a nehéz időszakban, de azt hiszem ne igazán lettem volna a segítségedre – mondtam neki, de Elena elérzékenyülve csak ennyit mondott.
 - Nem számít, mi történt akkor, csak az, hogy újra itt vagy – nyugtatott meg engem, simogatva a hajam. – Most viszont… mindent el kell mesélned, mindenről tudni akarok, ami ez alatt az egy hónap alatt történt veled – követelte vidáman, így mindenről megfeledkezve azonnal nekiláttam és elmeséltem neki az elmúlt hónap történéseit. Nem foglalkoztunk senkivel, csak a pillanat számított és hogy beavassuk egymást életünk egymás előtt még ismeretlen történeteibe. Mindent elmeséltem Elena-nak, a legapróbb részlettől kezdve a legmonumentálisabb élményeimig, ő pedig ámulattal hallgatta végig, hogy mi mindent éltem át ezalatt az egy hónap alatt. Bár Stefan történetét eredetileg nem akartam belevenni a mesélésbe, végül aztán úgy döntöttem, hogy joga van tudni Elena-nak a történtekről. Azonban egyáltalán nem akasztottam ki teljesen, mert mint számomra is kiderült, éppen az érkezésem előtt tudta meg nővérem, hogy Damon egész idáig kutatott az öccse után és csak azért nem vonta be Elena-t a dolgokba, hogy ne okozzon neki fájdalmat azzal, amivé Stefan vált.
 - Én hiszem, hogy Stefan még vissza tér közénk, Sisi – mondta nekem teljes bizonyossággal. – Tudom, hogy ott van benne még az a jó, amit akkor is benne volt, amikor megismertem. – én nagyon szerettem volna Elena-nak hinni, de a történtek miatt ez egy kicsit nehezemre esett, így inkább csak biztatóan rámosolyogtam és nem mondtam semmit. Nem akartam, hogy Elena olyan dolgokba ringassa magát, amik hamisak, nem akartam, hogy később jobban fájjon neki, ha Stefan tényleg nem tér már vissza hozzánk.
 - Na de most, azt hiszem van még valaki, akit borzasztóan boldoggá tennél a megjelenéseddel – mondta nekem fülig érő szájjal, Jeremy-re utalva.
 - De hiszen te még nem is meséltél semmit – válaszoltam neki panaszosan, ő azonban leintett.
 - Ráérünk még arról beszélni, hogy milyen semmilyen volt az itt megélt egy hónap. De most sokkal fontosabb, hogy Jeremy is megtudja, hogy itt vagy. na meg aztán, azt hiszem itt az ideje megszabadulni Caroline atomisztikus partijáról – mondta nekem kuncogva, mire én is elnevettem magam. Így történt hát, hogy fogtuk magunkat és megszöktünk nővérem 19 éves szülinapi bulijáról. Én még küldtem egy gyors üzenetet Violet-nek, hogy hazamentem Elena-val, mindent köszönök neki, és holnap majd átugrom hozzájuk, majd szaladtam is Elena után és kéz a kézben sétáltunk végig a hazafelé vezető úton, mint a régi szép időkben. Otthon már nem éreztem annyira feszültnek maga, a nehezebb részén túl voltam, Elena reakciójától lényegesen jobban tartottam, pedig teljesen felesleges volt. Otthon viszont valami hasonlóan kellemes dolog várt, ugyanis ahogy beléptem a konyhába és megpillantottuk egymást Jeremy-vel, drága bátyám két pillanat alatt ott termett mellettem és kapott szorosan magához és csak ölelt, mintha ezer éve nem találkoztunk volna. Úgy éreztem, soha nem voltam még ilyen boldog. Bár a külön töltött idő nagyon is jót tette nekünk, nagyon örültem, hogy végre itthon lehetek szeretett testvéreimmel, és boldog voltam minden egyes együtt átélt pillanat miatt. Sok nehézségen mentünk mostanában keresztül, de abban a pillanatban ott azt éreztem, hogy az életem végre révbe ért.

2016. november 13., vasárnap

12. Fejezet

Drága Olvasóim!
Meg is érkeztem a legújabb fejezettel, a 12.-kel, egyben a sorozat 2. évadának lezáró részével. A rész véleményem szerint egész hosszúra és eseménydúsra sikeredett, remélem Ti is így gondoljátok majd, sokat dolgoztam vele, és nagyon-nagyon örülnék egy kis visszajelzésnek, esetleg komment formájában is. A következő rész már készülőben van, időpontot még nem tudok mondani, igyekszem így kitekinteni a blogra egy nyelvvizsga meg érettségire készülés között.
Addig is, jó olvasást! xoxo



12. Fejezet
(Már sosem leszek ugyanaz, aki valaha voltam)
 - Idővel könnyebb lesz. De ezt már tudod – erre a hangra ébredtem meg kora délután. Megfordultam az ágyamban, el az ablaktól, hogy ne bántsa a szememet a beáramló napsugár erős fénye. Most valahogy minden szép és jó dolog egyaránt bántott engem. Persze tisztában voltam vele, hogy ez egyszer majd elmúlik és talán újra hasonlóan boldog tudok lenni, mint korábban. Hiszen az idő majd begyógyítja a sebeket és elmulasztja a lelki fájdalmakat. Egyszer majd. De nem most, nem ma és nem is holnap, hiszen a temetés még csak tegnap volt. Jenna halála még nem történt 2 napja sem és úgy érzem, ennek a megemésztéséhez most sokkal több időre lesz szükségem.
Damon hangját hallottam az imént a folyosóról, szavait pedig minden bizonnyal nővéremnek intézhette. Ő már csak tudhatja, nem igaz? Sokan meghaltak már körülötte, vagy éppen sok embert ölt meg már ő maga is.
 - Mit akarsz? – kérdezte Elena fáradt hangon. Neki sem volt könnyű napja. Kis híján Klaus áldozatává vált, végignézte a nagynénje halálát, ráadásul most úgy érzi, őt terhel minden „szülői” kötelesség. Tény, hogy ő a legidősebb testvér, hogy nyáron már a 19-et fogja betölteni, de nem akartam, hogy azt érezze, minden az ő nyakába szakadt. Igazából segíteni akartam neki mindenben, de még azt sem tudtam, magamnak hogy segítsek.
 - Bocsánatot kérni – hangzott Damon meggyötört válasza, miszerint sajnálja a 2 napja történteket.
 - Damon…
 - Kérlek, Elena, hiba volt téged megitatnom a véremmel – Időben jött rá ő is.
 - Nagy hiba – értett egyet vele nővérem, hangja még sem volt túl szigorú.
 - Tudom, hogy nem érdemlem meg, hogy megbocsáss, de szükségem van rá – kérlelte tovább Damon. Normál esetben már rég az agyamra ment volna a kéréseivel, de most valami más volt. Nem az a szokásos könyörgés. Tiszta és mély megbánást éreztem a hangjában, komoly kétségbeesést. Nem tudtam eldönteni, hogy egyszeriben ennyire bölcs és figyelmes lettem, vagy csak a képességem segített ennek kitalálásában. Bár ha tippelnem kellett volna, inkább a másodikat mondom. Nem azért, mert nem figyelek általánosságban az emberekre, de ez most valami különleges volt.
 - Ehhez még idő kell, talán sok idő – válaszolta neki Elena, de szerintem mindenki tudta egyértelműen, hogy úgy is meg fog bocsájtani neki. Ha nem is ma, de holnap biztosan. Elena nem tudott sokáig és komolyan haragudni egyik Salvatore fiúra sem. Túl erős érzelmek kötötték hozzájuk.
 - Hogyne, megértem, bőven van időd – válaszolta Damon kényszeredetten. Végül is… Ő vámpír, az örökkévalóság pedig tényleg elég hosszú idő a megbocsátáshoz. – Akkor, azt hiszem… magadra hagylak, hogy gondolkodhass. – Nem akartam elhinni. A nagy Damon Salvatore tényleg nem találta a szavakat. Olyan nehéz volt elképzelnem egy megtört, reményvesztett Damon-t. Vajon tényleg ezt képes kihozni belőle Elena?
Miközben Elena kikísérte Damon-t, úgy döntöttem, hogy itt az ideje nekem is felkelni. Bár az alvás átmeneti megoldást jelentett lelki eredetű problémáimra, hiszen addig sem tudtam agyalni a történteken, ettől függetlenül már nem tudtam volna visszaaludni és természetesen szükségem volt valami programra mára is, hiszen az itthon üléstől tuti begőzöltem volna. Viszonylag gyors tempóban megmosakodtam és felkaptam valami lenge ruhát, hiszen nagyon nagy meleg ígérkezett mára. Jenna imádta a forróságot, a nyarat. Szép komótosan lesétáltam az emeletről, egyenesen a konyhába, ahol már mindkét testvérem gyülekezett. És igen, gyülekeztek, mert hogy készültek valamire, az tuti biztos. Legalábbis az asztalon lévő hatalmas pokrócról erre mertem következtetni.
Hirtelen olyan üresnek tűnt a konyha. Jenna gyakran volt itt, hiszen elég tágas, napsütötte és nyugalmas volt ahhoz, hogy az egyetemi szakdolgozatán dolgozzon. Nagyon sokat munkálkodott vele, az utóbbi időben nem is maradt itthon, beköltözött az egyetemre. Persze mind tudtuk, hogy ez főként azért történt így, mert túl sokat hazudtunk neki, ő pedig nagyobb nyugalomra és kevesebb idegeskedésre vágyott. Sok terve volt még az életben, nem tervezte, hogy idő előtt itt hagy mindent.
Megráztam a fejem ezekre a gondolatokra. A legfőbb feladatom jelenleg a felejtés és a továbblépés. Mindent el kell felejtenem, ami 2 napja történt, úgy akarok emlékezni Jenna-ra, mint egy boldog nagynénire, aki velünk volt a végsőkig. Helyette inkább megérdeklődtem nővéremtől a mai napi tervüket.
 - Készültök valahova?
 - Ami azt illeti, igen – pakolászott tovább Elena. – Elfújta a szél vetítést tartanak a parkban, és arra gondoltam, hogy lenézhetnék együtt, hárman – utalt ezzel rám is. Bizonytalanul méregetve tekintettem Jeremy-re. Most komolyan egy szerelmes-háborús filmet akar ő is megnézni? Pont most?
 - Jeremy?
 - Ne nézz rám! Elena ötlete volt – mentegetőzött a kérdezett. Mondjuk valahogy ezt már sejtettem.
 - Gyerünk srácok! – kérlelt minket nővérem. – Muszáj elmennünk és kikapcsolódnunk. Ez a ház olyan jelenleg, mint egy börtön. Ki kell szabadulnunk innen és továbblépni… - Hirtelen megbicsaklott Elena hangja. Tudhattam volna, hogy erre megy ki az egész. Hogy felejtsünk. Nem hibáztattam érte, ugyanezt a taktikát folytattam én is, bár abban már nem voltam biztos, hogy ez is lett volna a legjobb megoldás erre. Lehet, hogy beszélnünk kellett volna inkább róla, kiönteni a fájdalmat a szívünkből és támogatni egymást ebben a nehéz időszakban. Itt voltunk egymásnak, ez igaz. Nem hagytuk egymást szétesni, de ez nem ugyanaz. Nem beszéltünk a történtekről, nem erőltettük, csak felejteni akartunk. Talán túl sok mindenen mentünk keresztül ahhoz, hogy ezt ép ésszel le tudtuk volna ülni megbeszélni.
 - Igazad van Elena – értettem vele egyet. Viszont nekem másfajta terveim voltak. – De ha nem bánod, én akkor sem mennék el a vetítésre. 2 napja nem tudtam beszélni úgy igazán Violet-tel és most szeretnék átmenni hozzá. – Tegnap elmeséltem Elena-nak, hogy hogyan tartottuk távol legjobb barátnőmet ettől az egésztől. Persze a többi dologról erősen hallgattam továbbra is. Nem akartam, hogy tudjanak Violet kilétéről, hogy mi is ő valójában. Illetve, hogy mivé fog válni, ha a történet végére érünk. Ezt még nem volt bátorságom elmondani nekik, és nem is tudom, hogy lesz-e valaha.
 - Persze, Sisi, megértem – bólogatott kissé bánatosan Elena. Tudom, hogy örült volna neki, ha ma egy kicsit együtt lehetünk hárman, de most tényleg nagyon nem volt kedvem holmi régi filmeket nézegetni a parkban piknikezés közben. Az egyetlen dolog, amihez jelenleg egy minimális kedvem is volt az az, hogy meglátogassam Violet-et, és eltereljem a gondolataimat valami értelmessel, és nem az Elfújta a széllel.
 - Ne haragudj, Elena, nagyon szívesen megnézném veletek a filmet, de nem most, ha nem nagy gond – próbáltam mentegetőzni. Elena mosolyogva bólogatott, jelezte, hogy tudomásul vette a kérésemet. Persze ő is tisztában volt azzal, hogy ez nálam egyfajta menekülési útvonal, hogy ne kelljen szembenéznem azzal a tudattal, hogy csak hárman megyünk a filmnézésre, mert már csak hárman maradtunk egymásnak. Nem is erőltette a dolgot tovább.
 - Mi viszont akkor is csatlakozunk a többiekhez – vett mély levegőt nővérem. – Este 9 óra fele lesz vége a vetítésnek, azután érkezünk majd. Légy óvatos és érezd magad jól Violet-tel! Szeretlek!
 - Én is titeket – válaszoltam elérzékenyülve, és megpróbáltam visszatartani a könnyeket. A meghatódottság könnyeit, hogy ők még itt vannak nekem.
 - Vigyázz magadra! – nyomott egy puszit a homlokomra Jeremy is, majd a pokróccal a kezükben a park felé vették az irányt.
Mély levegőt vettem, megpróbáltam lehiggadni és valami szépre gondolni. Utoljára akkor voltam ennyire magamba zuhanva, mikor közölték velünk, hogy anyáék meghaltak. Tisztán emlékszem arra az éjszakára. Elena-ért mentek egy buliba és a hazaúton lesodródtak a hídról, egyenesen a vízbe. Sohasem fogom elfelejteni azt az idegességet, amikor arra vártunk Jeremy-vel, hogy megtudjunk valamit a szüleinkről és a nővérünkről. Micsoda megkönnyebbülést éreztünk, amikor az orvos kitámogatta elénk Elena-t, és közölte, hogy egy-két horzsoláson kívül nem esett nagyobb baja. És micsoda fájdalmat, amikor elmondták, hogy a szüleink már nem voltak ilyen szerencsések. Nagyon összezuhantunk utána, nem beszéltünk túl sokat egymással, mindenki a saját sebeit próbálta begyógyítani, a maga sajátos módján. Jeremy a drogokkal, Elena elzárkózott a naplójával, én pedig magamban próbáltam megemészteni azt az űrt, amit a szüleink halála okozott. Emlékszem mennyit segített nekem Jenna, abban, hogy össze tudjam magam szedni. Azt hiszem talán ezért is volt más az ő haláluk. Volt valaki, egy olyan személy, aki végigsegített minket ezen az időszakon, aki kiállt mellettünk, aki a szüleinket maga próbálta meg pótolni. És most nincs ilyen ember, nincs senkink, aki magáénak érezné ezt a feladatot. Persze a maga módján mindenki igyekszik segíteni, de az nem ugyanaz. Már csak hárman maradtunk egymásnak.
Mielőtt azonban teljesen elmerültem volna az effajta gondolataim között, felnéztem az órára, és a délután 3 órát tökéletesen megfelelő időpontnak találtam arra, hogy elinduljak meglátogatni drága barátnőmet.

                                                                            #

 - Gyere ide! – mondta Violet azonnal, ahogy meglátott a kitárt ajtóban, majd magához húzva szorosan átölelt. Egy darabig csak álltunk így egymást ölelve, miközben próbáltam mindent kizárva a fejemből csak bámulni a házuk belsejét. – Na gyere beljebb! – invitált be, miután elengedtük egymást. – Ülj csak le a nappaliban, hozok magunknak valami üdítőt – magyarázta, és már el is tűnt a konyha irányába, hogy aztán pár perc múlva megjelenjen egy kis tálcával, rajta két kis pohárkával és egy kis almalével. – Anya levitte Gaby-t a parkba, szóval csak ketten vagyunk itthon – mondta, majd leült velem szemben a fotelba.
Azok után, amiket Ms. Malone-nal együtt éltünk át, már abszolút nem is zavart volna, ha hallja, hogy miről beszélünk. Az egyetlen dolog, ami számított, hogy legalább Gaby nem hall semmit. Olyan furcsa, de talán ő volt már az egyetlen közelebbi ismerősöm, akinek fogalma sem volt, hogy mi is zajlik igazából körülötte. Mindenki más nyakig benne volt az egészben, és ez volt az, ami a leginkább zavart.
 - Csodálkozom, hogy Elena csak így elengedett – szólalt meg pár perces csend után Violet. Tudtam, hogy nem fog untatni a szokásos sablonszöveggel, mint a „hogy vagy” és társai, azt most valahogy nem is tudtam volna elviselni.
 - El akart vinni magával a mai esti vetítésre a parkba. Jeremy vele tart, de én mondtam neki, hogy most veled szeretnék találkozni – magyaráztam meg neki. Biztosan volt a nővéremben aggodalom, biztosan kétszer is átgondolta, mielőtt ide engedett, de végül is mind tudjuk, hogy ennél jobb döntést nem is hozhatott volna. A város semmivel sem veszélyesebb, mint eddig volt, sőt most egy darabig talán még kevésbé az, hogy Klaus túl van az áldozatán. Annak pedig semmi értelme nem lett volna, ha féltésből megtiltja nekem, hogy máshova menjek, vagy ráerőszakol, hogy tartsak velük erre a filmre. Elena tudta jól, hogy mire van nekem most szükségem. – Mi volt veled tegnapelőtt?
 - Úgy tettem, ahogy megbeszéltük. Shane-nel kimentünk a város szélére „piknikezni” és csillagokat nézni – Violet mély levegőt vett, ebből már tudtam, hogy még csak most jön a lényeg. – Aztán kiborultam, ideges voltam miattatok, hiszen tudtam, hogy itt mindenki veszélyben van, míg én mindentől távol szórakozom. Tudom, ne is kezdd el… ez az én érdekem is volt! – szólt közbe, pedig meg se mukkantam. – Aztán idegességemben véletlenül neki álltam csacsogni, és kiöntöttem a lelkem Shane-nek. Elmondtam neki mindent.
Leesett az állam a hír hallatán. Azért ennyire csak nem volt kiborulva Violet. Tisztában van vele, hogy mennyit kockáztat ő ezzel?
 - Hogy mit csináltál? – kérdeztem vissza megütközve, de Violet csak lazán leintett.
 - Igen, elmondtam neki mindent. És nem, nem akart elfutni, meg semmi ilyen. És tudod miért nem? – Megráztam a fejem. – Mert megigéztem, hogy végig maradjon nyugodt, és kezelje higgadtan. – Violet felállt és a szobában kezdett el járkálni. Szegény, ő is teljesen kikészült. – Aztán meg persze fogtam és elvettem az emlékeit. – Violet természetfeletti gyorsasággal sajátította el a vámpíradottságait, még én is alig bírtam követni, pláne nem kideríteni, hogy ez mégis hogyan lehetséges. Pár napja még ott zokogott a Salvatore ház kanapéján, hogy vége van az életének, ha az anyja megtudja, hogy mivé változott, most meg olyan hétköznapi lezserséggel beszélt az igézésről, mintha ezt minden második ember is meg tudná csinálni. Persze itt most nem ez volt a lényeg, sokkal inkább az, hogy Violet milyen nehezen élte meg, hogy mit tett Shane-nel. Rájöttem, hogy teljes mértékben igaza volt a múltkor, én pedig nem akartam elhinni neki. Azzal, hogy ő vámpírrá vált, minden sokkal nehezebbé vált számára. Hiába kerül közel valakihez, senkinek nem mondhatja el a titkát, mert abból szörnyű tragédia sülhetne ki. Viszont ha meg titkolózik, sosem találhat magának senkit, akivel komolyabbra fordulhatnának a dolgok.
 - Bárcsak tehetnék érted valamit, Violet! Komolyan szeretnék neked segíteni, de fogalmam sincs, mit tehetnék. Ha az időt vissza tudnám tekerni… - És megint visszatértünk a borús gondolatokhoz.
 - Hiszen te eddig is rengeteget segítettél nekem – ült le mellém Violet mosolyogva, bátorítóan.
 - Ugyan már, az hogy néha elmondok pár biztató szót, az nem elég segítség. Én komolyabb fajta segítségről beszélek, fizikairól.
 - Sis, mindketten tudjuk, hogy a vámpírságnak nincs ellenszere, csak a karó – mondta halkan, és már kezdtem volna ellenkezni, hogy semmi ilyen meg se forduljon a fejében, mikor folytatta. – De te igenis segítettél, fizikailag is – magyarázta, mire értetlen fejjel meredtem rá. Ugyan mit tettem volna én? – Anyával sokat beszélgettünk erről az egészről. Tudod, hogy miért bírtam ennyire jól ezt az egészet? Hogy miért tudtam kezelni a vérszomjat és miért vagyok képes az igézésre pár nap után? – Megráztam a fejem. Sokszor gondolkodtam ezeken, de még nem sikerült rájönnöm, hogy ez mitől lehetséges. Tudtam, hogy Caroline is nagyon hamar belejött a vámpírlétbe, de azt hiszem Violet mérföldekkel túlszárnyalta őt ezen a téren. – Miattad. A képességed miatt.
 - Ezt nem igazán értem, Violet. – Az igazat megvallva, hatalmas zűr keletkezett a fejemben. Nem tudtam, mire akar ezzel kilyukadni. Alig használtam még a képességemet, sőt már az is előfordult, hogy csődöt mondtam, nevezetesen Jules-ék ellen, és még rengeteget kellett tanulnom. Hogy tudtam volna én így segíteni neki?
 - Persze, hogy nem, hiszen nem is tudatosan csináltad. Érző vagy, de még nem fejlett, ugyanakkor már megvannak bizonyos képességeid. Az, hogy én ennyire jól kezeltem a vámpírrá válást annak köszönhető, hogy te tudat alatt elviselhetővé tetted számomra. Nagyon féltettél, hogy mi lesz velem, azt akartad, hogy minél hamarabb beletanuljak ebbe az egészbe, és sikerült is elérned. Te nem tudtad, hogy képes vagy ezt irányítani, de sikerült, és ezért nagyon hálás vagyok neked – ölelt át Violet, és én is átkaroltam a kezét, miközben szépen lassan minden világossá vált számomra is. Most végre megértettem, hogy történt minden, és bevallom, borzasztó jól esett mindezt hallani. Álmomban sem gondoltam volna erre a megoldásra, főleg mert, mint ahogy Violet is mondta, nem is tudtam róla, hogy valóban ezt csinálom. Tényleg sok tanulni valóm van még ezzel kapcsolatban, szükségem lenne a tanításra, több szabadidőre, hogy fejlődhessek és természetesen egy nyugodtabb környezetre, ugyanis ez a hely egyáltalán nem nyújt túl nagy lehetőséget e tekintetben. Igazából már volt is hozzá egy ötletem, ami tegnap este kezdett meg körvonalazódni bennem, és most egyre erősebb késztetést éreztem arra, hogy valóra is váltsam.
 - El akarok menni innen, Violet – álltam fel a kezemet tördelgetve, szememet pedig ismét szúrni kezdte a fájdalom. Nem néztem hátra Violet-re, nehéz volt vele közölni, hogy mit is akarok igazából.
 - Jól van – válaszolta határozatlanul, nem értve hirtelen hangulatváltozásomat. – Hova akarsz menni? Elmehetnék a Grillbe, ha gondolod.
 - Nem, Violet, én nem úgy értettem – fordultam felé, ő pedig még mindig csak a kanapén ücsörgött.
 - Oké, rendben, viszont muszáj felhívnom anyát, hogy ha most akarunk lelépni a városból. Nem akarom, hogy aggódjon értünk. Mikorra gondoltad a hazaérést? – állt fel és bizonytalanul a telefonjáért sétált. Violet azt hitte, hogy én egy egyszerű kiruccanást terveztem. Illetve talán kezdetben így gondolhatta, hiszen ahogy elkezdett kutatni a telefonjában még bizonytalanabbá váltak a mozdulatai. Hirtelen feltekintett rám. Ott álltunk a nappaliban, én könnyekkel a szememben, ő a telefonját szorongatva, mikor minden leesett neki. Hogy mit is akarok valójában.
 - Miért? – kérdezte. Csak ennyit kérdezett, miközben visszatette a telefonját a szekrényre. Mielőtt azonban válaszolhattam volna, a bejárati ajtó kitárult, és Violet kishúga nagy sebességgel rontott be hozzánk a nappaliba.
 - Sisi! – kiáltotta vékony hangocskáján és odaszaladt hozzám, mire én felkaptam az ölembe.
 - Szia te kis tigris! – mosolyogtam rá, mire ő egy grr kíséretében lecsusszant az ölemből.
 - Nem szoktál mostanában meglátogatni – tette karba kicsi kezeit, miközben Ms. Malone is a nappaliba ért. Felnéztem boldog arcára, elképzeltem milyen jól szórakozhattak együtt a játszótéren Gaby-val. Eszembe jutott az a rengeteg fájdalom, amit láttam rajta a napokban, most mégis, Gaby-ért megpróbált boldognak és derűsnek mutatkozni, hogy a kicsi lány semmit ne vehessen észre ebből a rengeteg borzalomból. Visszatekintettem Gaby-ra, aki még mindig a magyarázatomat várta.
 - Igazad van, ne haragudj rám! – simogattam meg az arcát. – Csak rengeteg dolgom volt mostanában, amit nem halaszthattam tovább. Ígérem, ha legközelebb jövök, akkor játszunk egy jót a barbie-kal – próbáltam meglágyítani a szívét, hiszen tudtam, hogy imád azokkal a babákkal játszani. Gaby persze oda volt az ötlettől, majd egy gyors ölelés után már szaladt is fel a szobájába, hogy befejezze a reggel elkezdett rajzát.
 - Hogy érzed magad, Sisi? – kérdezte Ms. Malone. Vetettem egy gyors pillantást Violet-re, majd előszedtem a szokásos sablonszöveget, amit ilyenkor szoktak mondani az emberek.
 - Köszönöm, meg vagyok. Igyekszem összeszedni magam – bólogattam hozzá, talán azt gondoltam, hogy így meggyőzőbb leszek. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy menjek. Még van egy pár dolgom…
 - Mielőtt végleg lelépsz? – vágott a szavamba Violet. Ledermedtem, váratlanul ért a kérdése. Tudtam, hogy rájött a tervemre, csak azt nem gondoltam, hogy így próbál majd megállítani. Hiszen ez egyértelmű kísérlet volt a megakadályozásomra. Itt van az anyukája, ketten pedig csak ki tudnak valamit találni, hogy eltántorítsanak az elképzelésemtől – gondolhatta. Nem válaszoltam, csak megilletődötten kapkodtam a fejem Violet és az anyukája között. Ms. Malone azonban az égvilágon semmit sem értett, és ez nem igazán tetszett neki.
 - Lányok, mi folyik itt? – kérdezte gyanakodva, választ azonban egyikünktől sem kapott. Violet és én farkasszemet nézve álltunk egymással szemben. Biztos voltam benne, hogy nem állíthatnak meg, még sem voltam képes csak úgy szó nélkül lelépni és itt hagyni mindenkit. Violet aztán nem bírta tovább, kifakadt és elmondott mindent, amire egészen pontosan rájött.
 - Sisi le akar lépni – válaszolta röviden, minden haraggal a hangjában.
 - Mit jelentsen ez? – kérdezte Ms. Malone nem értve Violet felháborodását. – Sisi?
Egy darabig haboztam. Nem akartam részletezni a terveimet, mert attól tartottam, hogy majd megpróbálnak lebeszélni róla. Határozott ember voltam, nem is ez lett volna a baj, de mostanában elég nehéz időszakon mentem keresztül, és nem voltam benne biztos, hogy végigtudnék csinálni egy balhét ezzel az üggyel. Nem akarok fájdalmat okozni senkinek, ugyanakkor nem vagyok képes tovább itt maradni.
 - Elmegyek – válaszoltam nemes egyszerűséggel.
 - Miért tennéd ezt? – kérdezett ismét vissza.
 - Mert nem bírom tovább itt – fakadtam ki a könnyeimmel küszködve. – Az égvilágon minden a 2 nappal ezelőtti estét juttatja az eszembe. Nem tudom elfelejteni azokat a gyilkosságokat, főleg nem Jenna-ét. Ráadásul az egész házunk tele van emlékekkel, és borzasztóan nyomasztó ott élni. Szükségem van egy kis időre, amit távol töltök az emlékektől, amíg elfoglalom magam a tanulásommal, mert erre is szükségem lenne. De nem itt, mert itt nem vagyok képes másra gondolni, csak arra, hogy mennyire szét van esve a családunk. - Néma csend telepedett közénk. Violet is jól tudta és Ms. Malone is, hogy igazam van. Ki voltam merülve és nem fizikailag, hanem lelkileg. Belefáradtam abba, hogy a veszteségeket próbáljam elfogadni és továbblépni. Szükségem volt arra, hogy felfejlesszem a képességeimet és tudjak harcolni a szeretteimért. Ehhez pedig elengedhetetlen volt a környezetváltás.
Ms. Malone belém karolt és elvezetett a kanapéig. Violet nem ült le, ő csak figyelte a jelenetet.
 - Figyelj rám, Sisi! – szólt hozzám gyengéden Ms. Malone. – Nem foglak győzködni, mert tudom, hogy elhatároztad magad. Részben megértem a döntésedet, részben vannak kétségeim, de nincs jogom megakadályozni, hogy elmenj, és nem is tudnám. Csak arra kérlek, hogy hagyd, hogy segítsek! – értetlenül pillantottam fel Violet anyukájára. Ugyan miben tudna nekem segíteni? Senki nem fog tudni megállítani, mert úgy fogom intézni a dolgokat, akkor ő miben akar segíteni?
 - Nagyon hálás vagyok mindenért, Ms. Malone, de azt hiszem, ebben nincs szükségem segítségre – utasítottam vissza kedvesen az ajánlatát. Ez most egyes egyedül csakis az én feladatom volt.
 - Csak hallgass meg, oké? – Vonakodva ugyan, de beleegyeztem. Végül is, mit veszíthetek azzal, ha meghallgatom.
Aztán rájöttem, hogy mennyire jól tettem, hogy akkor elfogadtam az ajánlatát, és nem hagytam őket azonnal faképnél. Ms. Malone egy tökéletes tervet talált ki, amit nagy butaság lett volna visszautasítani. Mint kiderült nagyon egyformán gondolkodunk, hiszen gondolatmenetem már az ő fejében is megfordult, mikor fiatalabb volt. Azonnal kapcsolt, ahogy rájött, hogy mi a bajom és egy fantasztikus megoldással rukkolt elő, amit kénytelen voltam elfogadni, hisz ennél jobbat ki sem találhattam volna. Már csak azt kellett kitalálnom, hogy mindezt hogy fogom előadni a testvéreimnek.

                                                                            #

Mosolyogva értem haza, ami igazán meglepő volt. Nem hittem, hogy ilyen hamar képes leszek valamin is elmosolyodni, de a mai délután Violet-éknél megmutatta nekem, hogy tényleg vannak még szép dolgok az életben. Ms. Malone egy olyan ajánlatot tett nekem, amit képtelen lettem volna visszautasítani. Mindent pontosan kidolgoztunk, ami egyrészt teljes mértékben elterelte a gondolataimat, másrészt boldog voltam, hogy tényleg van megoldás arra, hogy „elmenekülhessek”. Este 8 óra volt már, kissé fáradtnak éreztem magam, ugyanakkor ideges is voltam, hiszen fontos éjszaka elé néztem. Tegnap Elijah felhívott és értesített az alkuban foglalt további információkról. Pontosan arról, hogy mikor és hol vehetem át Klaus vérét, ami segít majd a barátnőmön. Természetesen az átvételkor Klaus is ott lesz, és persze ő szabta meg a 9 órai időpontot is. Már csak egy óra volt odáig, nekem pedig már semmi dolgom nem volt. Nagy szerencsémre Elena és Jeremy 9 óra után jönnek csak haza, így pont elkerüljük egymást, én pedig sietni fogok majd haza, ahogy csak tudok, hogy még véletlenül se sejtsenek meg semmit.
Előkaptam a bejárati ajtó kulcsát, ám az teljesen feleslegesnek bizonyult. Az ajtó már nyitva volt. Bevallom, hirtelen a frász jött rám ettől, így az elmúlt időszak történései után. Elena és Jeremy a vetítésen voltak, más pedig sajnálatos módon már nem élt a házban rajtam kívül, így még csak megtippelni sem tudtam, hogy mi folyhat itt. Nagyon reméltem, hogy nem fogom ismét valami újabb probléma kellős közepén találni magam, mert most nem igazán volt ilyenekre szükségem. Lassan benyitottam, mikor megláttam a konyhából kiszűrődő fényeket és meghallottam nővérem kétségbeesett hangját.
 - Mindjárt ott vagyok! – válaszolta valakinek izgatottan, mikor beléptem az említett helyiségbe. Éppen akkor rakta le a telefont, és döbbent arckifejezésem láttán azonnal magyarázkodni kezdett.
 - Sisi, a helyzet az, hogy hatalmas nagy problémába ütköztünk – kezdte megtörten. Mégis hogy lehet még annál is nagyobb problémába ütközni, mint amilyenben az elmúlt pár napban voltunk?
 - Miről beszélsz? – kérdeztem meglepődve. Nagyon reméltem, hogy nem Jeremy-vel van valami baj, ugyanis őt nem láttam a lakásban. – Hol van Jeremy?
 - Nem-nem, nem Jeremy-vel van baj, ő jól van, a vetítésen vesznek részt Bonnie-val és Caroline-nal – nyugtatott meg. – Stefan-nal találkoztunk a délután, és borzasztó dolgot mesélt… - és akkor Elena elmondta nekem azt a hatalmas „szörnyűséget”, amivel szembesülnie kellett a délután folyamán. Hogy 2 nappal ezelőtt, amikor a rituálé már zajlott, Damon épp „hősködött” és amikor meg akarta menteni Caroline-t és Matt-et Tyler-től, a vérfarkasfiú megharapta őt. Az pedig köztudott tény, hogy a vérfarkas harapás halálos a vámpírra, és ez teljesen biztos, hiszen Rose, a vámpírlány is így halt meg korábban. Damon még azért lehet életben, mert Tyler nem teljesen vérfarkas alakjában harapta meg, csak félig alakult át, így pedig a méreg is lassabban hatott. Ám most már úgy látszik neki is ütött az órája, így ez a tény sem fog sokkal több időt biztosítani neki.
 - Tehát Damon jelenleg haldoklik? – tettem fel a költői kérdést mindenféle részvét nélkül a hangomban. Sőt, talán kicsit még kárörvendő is voltam, ugyanakkor nem tudtam nem meglepett lenni, hogy a beképzelt Damon, aki oly sok baj okozója, most úgy tűnik megkapja méltó büntetését, és végre eltűnik a föld színéről.
 - Igen, pontosan erről beszélek. És pontosan ez az amit nem fogunk hagyni Stefan-nal. Hogy Damon csak úgy meghaljon – válaszolta nekem határozottan a nővérem. Szegény kétségbeesetten próbált reménykedni abban, hogy megmenthetik Damon menthetetlen lelkét, ami már rég elveszett. Sajnáltam Elena-t, nem akartam, hogy újból szenvedjen, de mégsem vitt rá a lélek, hogy elmondjam, tudnék segíteni. Hiszen, mint a múltkor kiderült, az Érzők képesek gyógyítani a vérfarkas harapást a vérükkel, tehát ezek szerint én tökéletesen megfelelnék Damon megmentésére. Csakhogy nekem eszem ágában sem volt segíteni neki, hiszen tulajdonképpen erre vártam, mióta csak megláttam. Hogy végre eltűnjön innen. És ha most hagyom meghalni, azzal én csakis jót tehetek, hiszen megszabadítom a világot egy ilyen borzalmas teremtménytől. Igen, Elena biztosan ki lesz borulva, de ő hamar túl fogja tenni magát rajta, és amúgy sincs más Elena-n és Stefan-on kívül, akinek egy cseppet is hiányozna Damon. Mindezek mellett pedig tökéletesen tiszta lelkiismerettel fogom elhallgatni Elena elől, hogy segíthetnék és hagyom Damon-t végre oda kerülni, ahova való.
 - Sisi, Jeremy 9 óra után fog érkezni, ahogy először megbeszéltük, én pedig még nem tudom – mondta, és már indult is az ajtó irányába, de én még szóval tartottam.
 - Hova indulsz?
 - Elmegyek Damon-höz – válaszolta röviden.
 - Minek? Hiszen ott van neki Stefan, miért kellesz oda te is? – Ám ekkor Elena-nál elszakadt a cérna.
 - Azért Sisi, mert Damon a barátom, és nem fogom hagyni, hogy csak egyszerűen feladja. És különben is, Stefan nincs otthon. Ő máshol keres segítséget – fejezte be Elena keserűen.
 - Hol máshol? – kérdeztem gyanakodva.
 - Klaus-nál – válaszolta meggyötörten, és már esélyt sem adva a további beszélgetésnek, elindult az éjszakába, hogy támaszt nyújtson Damon-nek és ott legyen vele az utolsó óráiban. Egy pillanatig csak ámulva néztem Elena hűlt helyét, még az előbbi beszélgetés sokkos hatása alatt állva, majd villámcsapásszerűen érkezett a felismerés, hogy itt valami nem stimmel. Ha Stefan is Klaus-hoz indult, akkor mikor fog velem találkozni? Nem akartam kockáztatni, meg akartam próbálni előbb odaérni, hátha Klaus is korábban odatalál, hogy átadja nekem a vérét. Egy határozott mozdulattal lekapcsoltam a konyhai villanyt, majd én is kiléptem a májusi éjszakába, hogy megkeressem Klaus Mikaelson-t az ígért holmiért.

                                                                            #

Bevallom, Klaus ennél félelmetesebb helyet nem is választhatott volna az alku szerint megbeszéltek átadására. Az éjszaka közepén egy sötét raktárhelyiségnél aligha lehetett hátborzongatóbb helyet találni, főleg, ha még 2 Ősi vámpír is itt kóricált valahol. Legalábbis nagyon reménykedtem benne, hogy negyed órával a megbeszélt időpont előtt már meg fogom találni itt őket. Szerencsémre pedig nem reménykedtem hiába.
 - Sejtettem, hogy nem kell majd sokat várni rád – szólalt meg egy számomra vérfagyasztó hang. Gyűlöltem Klaus Mikaelson-t, teljes szívemből. Tönkretette a családunkat, megölte a nagynénémet és mindez számára csak egy ostoba játék volt.
 - Jöttem azért, ami jár nekem – mondtam határozottan. Közelebb sétáltam a hang irányába, majd a félhomályban megpillantottam az asztalnál ülő Klaus-t, mögötte pedig Elijah állt. Elijah jelenléte egy kicsit megnyugtatott, bár benne sem bíztam, azért elég szavahihető embernek ismertem meg.
 - Na látod, ez a baj az emberekkel – horkantott fel Klaus. – Ahelyett, hogy hálásak lennének azért, amit megteszel nekik, inkább még nagyobb lesz a szájuk és egyből azt hiszik, hogy parancsolhatnak is neked.
 - Nem tartozom neked kedvességgel – néztem farkasszemet vele. – Ígértél nekem egy keveset a véredből, azért cserébe, hogy én megmentettem az életedet…
 - Ne hogy azt hidd, hogy neked köszönhetem még, hogy élek – állt fel és olyan közel hajolt hozzám, hogy csak centik választották el az arcunkat egymástól. -  Elijah nem ölt volna meg, pusztán a testvéri szeretet vezérelte, sem neki, sem nekem nem parancsolhat egy taknyos tinédzser – közölte ellenkezést nem tűrő hangon.
 - Hát akkor örülj annak a szánalmas életednek – morogtam oda neki, mire ő gúnyosan elmosolyodott.
 - Mindannak ellenére, hogy mennyire szemtelen vagy, meghagyom az életedet – mondta nekem fellengzősen, miközben visszadőlt a székében.
 - Milyen nagylelkű vagy – vetettem oda neki gunyoros hangvételben, de ő rám sem hederített.
 - Itt a vérem – tolt elém egy kisebb üvegcsét az asztalon. – Aztán nehogy elpazarold nekem ezt a drága holmit. Máshol úgy sem találsz, és többet sem kapsz – vigyorgott rám gonoszul.
 - Ne hidd, hogy olyan hálás vagyok érte, mint mondtam, ez járt nekem – képtelen voltam befogni a szám, és nem megjegyezni még valamit.
 - Legalább a nyomorult barátnődet életben tudod még tartani egy darabig – mondta halkan. – Igaz is, ha a temetőben járnál valamikor, megköszönnéd nekem Jenna kedves kis áldozatát? Neki aztán tényleg sokat köszönhetek. Nélküle tényleg nem lehetnék az, aki most vagyok – nevette el magát saját poénján. Az én szemeimbe könnyek szöktek a gondolatra. Én öltem meg Jenna-t. Gyűlöltem Klaus Mikaelson-t, amiért tönkretette az életemet. Szó nélkül kivágtattam az épületből. Már épp a kapunál jártam, amikor Elijah utolért.
 - Sisi! – kiáltott utánam, de továbbra sem álltam meg. Mellém érve megfogta a kezemet, csak így tudott megállítani. A szavak itt már nem értek semmit.
 - Mit akarsz, Elijah? – kérdeztem sírva.
 - Bocsánatot kérni Klaus viselkedéséért. Sosem a jó természetéről volt híres.
 - Ennyi? – kérdeztem idegesen. Ennyiért igazán kár volt utánam jönnie.
 - Részvétem a nagynénéd miatt…
 - Nem érdekel senkinek a sajnálata, sem a részvéte. Fogalmatok sincs az emberi érzésekről, mert szívtelen dögök vagytok – kiabáltam vele. – Csak tűnjetek el innen a francba, és soha ne gyertek vissza!
Nem érdekelt Elijah további szentbeszéde. Fogtam és azzal a lendülettel magára hagyva elfutottam erről a hátborzongató helyszínről.
Úgy éreztem, már túl sokat szenvedtem itt, ezen a helyen. Mystic Falls egy rémálommá vált számomra, az a rengeteg szép dolog, amit itt éltem meg mind eltörpült a rengeteg szörnyűség mellett. Nem tudtam, mit vagyok még képes elviselni ezen a helyen. Egyszerűen csak le akartam rövidíteni a még itt töltött időmet, csak megszabadulni ettől a sok fájdalmas emléktől és érzéstől.
 - Ne haragudj! – ijedtem meg hirtelen, amikor nagy lendülettel beleütköztem valakibe. Annyira elméláztam, hogy észre sem vettem, hogy van más is rajtam kívül ezen a részen. Már nem voltam túl messze a házunktól, ez a környék pedig nem a forgalmasságáról híres, így mindenféle figyelem nélkül csak vágtattam a házunk felé. Caroline volt az. Bár a vámpírok alapjában véve sápadtabbak a normál embernél, most mégis szinte fehérnek láttam a sötétben, halálrémült arckifejezése pedig még inkább megerősített abban a tudatban, hogy valami rossz dolog történt.
 - Sisi! Te meg mit keresel itt? – kérdezte teljes közömbösséggel a hangjában, nyilvánvalóan nem ez érdekelte jelenleg a legjobban. Így hát át is ugrottam ezt a felesleges kört és hamar a tárgyra tértem.
 - Elena átment Damon-höz, azt mondta, hogy haldoklik és szüksége van rá – kezdtem, de első megnyilvánulásomat is feleslegesnek tartottam. Tudni akartam, mit keres itt Caroline, úgy hogy én közben ne kerüljek bajba. – Neked nem a vetítésen lenne a helyed? Elena szerint ott maradtatok a filmen Bonnie-val és Jeremy-vel…
 - Igen, így is volt – vágott a szavamba ingerülten Caroline, majd egy apró homlokráncolás és egy gyors mély levegő után folytatta. – Mindenki aggódni kezdett Stefan meg Damon, meg persze a kialakult helyzet miatt, így mi is úgy döntöttünk, hogy nem várjuk meg a film végét, inkább besegítünk, ahol lehet. – Caroline ismét mélyet lélegzett a friss esti levegőből, de most nem sietett annyira a folytatással. Gondterhes arccal álldogált előttem, mintha azt fontolgatta volna, hogy mennyit szabad még elmondania abból, ami történt. Kissé a frászt hozta rám ez a fajta viselkedése, így megelőzve a további drámaiságot, rákérdeztem a többiek hollétére.
 - És merre van Bonnie meg Jeremy? – érdeklődtem, mire Caroline vészjósló tekintetét rám emelte és egy újabb nagy levegő után – ami már kezdett nagyon is az agyamra menni – közölte velem a tényeket.
 - Sisi, kérlek ne ess pánikba nagyon, de anya… szóval anyám meglőtte Jeremy-t, amikor Damon-re célzott, és Jeremy elvesztette az eszméletét. Próbáltam megitatni vámpírvérrel, de már nem használt…
 - Hogy micsoda? – Hogy értette azt Caroline, hogy ne essek pánikba? Azt akarja velem most közölni, hogy Mrs. Forbes megölte a bátyámat, de nem kell aggódnom? Mi a franc folyik itt? Mit keresett egyáltalán Damon a városban? Elena elvileg hozzá indult a Salvatore házba, akkor most hogy is van ez? Persze most a bátyám sokkal fontosabbnak bizonyult, minthogy Elena hova szaladgál Damon után.– Hol van most Jeremy? És mi van vele? Caroline, ugye nem azt akarod mondani, hogy… meghalt? – utolsó szavaimat szinte már hisztérikus jajgatással fogalmaztam meg. Két napja veszítettem el a nagynénémet Klaus miatt, most pedig közlik velem, hogy a bátyám is meghalt. Úgy éreztem magam, mintha egy végeérhetetlen rémálomba csöppentem volna, mintha beszippantott volna a legszörnyűségesebb és legsötétebb dimenzió, mintha a pokolba kerültem volna. Nem akartam hinni a füleimnek, nem akartam elhinni, hogy Jeremy tényleg halott lehet, főleg nem azok után, amiket mostanában át kellett élnem.
 - Bonnie és Alaric magukkal vitték a boszorkányházba, ott próbálnak megtenni érte mindent – válaszolta Caroline sajnálkozva, mintha már ő sem hitte volna, hogy látni fogja Jeremy-t élve.
 - El kell jutnom oda – mondtam félig hangosan, kábán, mint aki nincs teljesen magánál. Úgy éreztem minden kicsúszik a kezeim közül, az egész életem irányítása, csak menni akartam előre, nem törődve semmivel, el a félelmeim és a teljes kétségbeesésem elől.
 - Nem, Sisi, nem engedhetlek oda most. Mint mondtam, Bonnie-ék ott vannak vele és…
 - Hallgass már el Caroline! – ordítottam teljes erőmből, meg sem gondolva, hogy mit teszek. Caroline, bár picit meglepte a hevességem, egyáltalán nem ijedt meg, és nagyon is bátran kezelte a helyzetet.
 - Tudom, hogy mit gondolsz most. Hogy ott a helyed, jogod van odamenni, és hogy ne akarjon téged senki megállítani – sorolta fel mindazokat, amik ebben a percben leginkább jellemezték a lelkivilágomat. – Igazad van, de kérlek érts meg! Úgy sem tudnál ott semmit sem tenni…
 - Nem, nem értelek meg! Kérlek szépen Caroline ne próbálj meg megállítani, mert mindenképpen kimegyek oda, ha kell erőszakkal is odajuttatom magam. – Valószínűleg ekkor dönthetett úgy Caroline, hogy nem próbál tovább az utamba állni. Miután a napokban ők is tudomást szereztek Matt-el a képességemről, és ugye meg is tapasztalták, nem igazán mert tovább ellenkezni velem. Már nem azért, mert olyan félelmetes lennék, simán előfordulhatna, hogy megint cserben hagy a képességem, de Caroline valószínűleg nagyban átérezhette a helyzet súlyosságát, hogy azért mégsem fenyegetőznék ilyenekkel, ha nem lenne túl fontos nekem ez az ügy, így inkább minden szó nélkül hagyta, hogy elsétáljak mellette a másik irányba, egyenesen a boszorkányházhoz.
Borzasztóan ideges voltam, szinte remegtem a félelemtől, hogy mi vár rám ezután. Nem akartam átélni újra a két nappal ezelőttit, bízni akartam benne, hogy van még remény, hogy Jeremy nemsokára szembe fog velem sétálni, rám mosolyog, megölel és biztosít róla, hogy minden rendben van.
Mindezen gondolatok után egészen meglepett, mikor egy ismerős férfialakot véltem kivenni nem messze tőlem az út szélén. Lassan közeledtünk egymáshoz, szívem egyre vadabbul vert, már készültem, hogy mindjárt Jeremy nyakába ugrom a boldogságtól, hogy végre láthatom. Ám mindez elmaradt, ahogyan Jeremy alakja is, ugyanis az ismerős nem a bátyám volt, hanem Alaric. Hirtelen minden kétségbeesés visszatért a lelkembe, újra rettegni kezdtem egy újabb nyomorúságos hírtől.
 - Sisi! – jött közelebb Alaric, miközben megfogta a karomat. – Gondolom már összefutottál Caroline-nal, biztosan ő értesített Jeremy-ről, igaz? – Mi? Rémület futott végig a testemen. Ezek szerint Caroline igazat mondott, Jeremy-t valóban meglőtte Forbes seriff, tehát tényleg meghalt volna? Keserves zokogásban törtem ki, szinte az egész környék zengett a hangos, kétségbeesett sírásomtól. Nem akartam elfogadni a tényeket.
 - Nem, az nem lehet! – zokogtam Alaric karjai között. Kétségbeesett kislány módjára kapaszkodtam belé, mintha ő legalábbis meg tudná változtatni a valós tényeket, mintha vissza tudná forgatni azt az átkozott időt.
 - Sisi, figyelj rám, hallod? – próbált velem normális körülmények között társalogni, de engem már komolyan nem érdekelt semmi, csak próbáltam ellökni magamtól. Már így is túl sok mindent viseltem el anélkül, hogy ténylegesen meggyászoltam volna, vagy megbeszéltem volna valakivel, vagy egyszerűen csak lezártam volna magamban a történteket. Mindenen csak úgy átsiklottam kényszerből, ugyanis nem volt időm, sem erőm arra, hogy egy minimális időt is töltsek azzal, hogy igazából tisztázzam magamban a helyzetet. De most már elég volt ebből.
 - Hagyj már, Ric! Nem érdekel! – förmedtem rá sírva. – Mindig mindenki ezzel jön. Figyelj rám! Meg tudom magyarázni. Túl leszünk ezen is – figuráztam ki a korábbi helyzeteket. – Most vesztettem el a nagynénémet, képtelen vagyok elviselni még Jeremy halálát is…
 - Jeremy nem halt meg! – vágott közbe Alaric, mielőtt még tovább folytathattam volna végeérhetetlen zokogásomat. Teljesen ledöbbenve néztem fel szemeibe, mintha legalábbis azt közölte volna velem, hogy minden eddigi tragédia csak egy rossz álom volt. – Illetve… meghalt, de… Bonnie elérte, hogy a halott boszorkányok segítsenek és így vissza tudták hozni Jeremy-t az életbe – közölte szinte suttogva. Mély levegőt vettem, fel kellett fognom Alaric előbbi szavait. Csend telepedett közénk, nem az a feszült, inkább egyfajta nyugodt, segítőkész csend. Segített megérteni a jelenlegi életünket. Illetve nem is megérteni, csak megpróbálni, mert úgy érzem ez már túl sok volt ahhoz, hogy felfogjuk épp ésszel. Egy évvel ezelőtt, még mielőtt anyáék meghaltak, minden sokkal egyszerűbb, kézzelfoghatóbb, egyszóval ésszerűbb és normálisabb volt, mostanra pedig minden a feje tetejére állt. És bevallom, én nem igazán voltam jó a változások megszokásában, szerettem a hagyományost, a normálist. És ha valaki azzal fogad, hogy a bátyámat éppen az imént hozták vissza a halálból a már amúgy is halott boszorkányok, akkor az már jóval túlesik az általam normálisnak megítélt dolgokon.
 - Akkor… ez azt jelenti, hogy… - kezdtem már sokkal higgadtabban.
 - Jeremy él és jól van – fejezte be helyettem Ric. Hatalmas kő esett le a szívemről, jelenleg még az sem érdekelt, hogy hogy lehetne ezt felfogni és megérteni, csakis az számított, hogy a bátyám nem halt meg, hogy még mindig itt van nekem.
 - Látnom kell! – indultam meg azonnal a ház felé, de Alaric az utamat állta.
 - Tudom, hogy látni akarod, de most kérlek… gyere hazaviszlek – kezdte, mit én teljes értetlenséggel fogadtam. – Sisi, Jeremy épp nemrég tért vissza a halálból. Azt hiszem, most nem ártana ha egy kicsit hagynád, hogy Bonnie megbizonyosodjon arról, hogy minden teljes mértékben rendben van vele.
 - Mert lehetséges hogy… - kezdtem félve, de Alaric megnyugtatott.
 - Jeremy jól van és jól is lesz, de most hagyjuk pihenni. Ami mellesleg neked sem jönne már rosszul, vagy tévedek? – egyet kellett értenem vele, tényleg nagyon kifárasztottak az elmúlt napok, jól esett volna már egy kis megnyugvás. Így kénytelen voltam beleegyezni abba, hogy hazavigyen. Egy valami azonban nyomta a lelkemet, és muszáj volt tisztáznom Alaric-kal.
 - Ric – szólítottam meg, miközben haza felé sétáltunk. – Kérlek ne haragudj rám! Amikor Jenna haláláról beszéltem… tudom, hogy nem csak mi veszítettük el a nagynénénket, hanem te is a… - elcsuklott a hangom. Nehezebb volt erről beszélni, mint azt gondoltam volna.
 - Semmi baj, Sisi! Tisztában vagyok vele, hogy mit jelentett nektek és hogy mi nem voltunk olyan régóta ismerősök – kezdte nyugodt hangnemben. – Ráadásul nagyon sokat hibáztam vele kapcsolatban, túl sokat hazudtam neki és kevés volt az az egy nap, amikor be tudtam avatni őt valamennyire az életem sötétebb részeibe.
 - Ezzel mind így vagyunk, Ric – próbáltam mentegetni, hiszen ez volt az igazság. Mi is túl sokat hibáztunk, mi akik olyan régóta vele voltunk és szerettük őt.
 - Tudod, azt bánom, hogy hagytam csak úgy elrohanni a rituálé estéjén, amikor Elena hívta, illetve azt hittük, hogy Elena – mondta megtörten. Azt gondoltam, hogy biztosan Stefan is ott van velük, én pedig elindultam a boszorkányházba. Tudnom kellett volna, hogy Klaus és Katherine áll e mögött… – Ekkor éreztem át teljesen, hogy mit is élhet át Alaric jelenleg. Nem hibáztattam azért, amit tett, nem tehetett semmiről, ő is szerette Jenna-t.
 - Senki nem tehet Jenna haláláról, csakis Klaus és Katherine. Mi mindent megtettünk azért, hogy senki ne sérüljön, de háború van, és a háború áldozatokkal jár – magyaráztam, mikor a ház elé értünk. – Egy dolgot pedig szerintem mindenki megtanult. Klaus és a családja, na meg persze az az átkozott Katherine csak a pusztításra képesek, szörnyetegek, nem éri meg velük összetűzésbe kerülni. Jobb őket elkerülni, hiszen mindenki megtapasztalhatta, mekkora fájdalmat képesek okozni, csak hogy ők szórakozhassanak. Bár tartok tőle, hogy nem most láttuk őket utoljára – mondtam sejtelmesen, aztán fogtuk magunkat és bementünk a házba, hogy végre lepihenhessünk és vártuk a percet, hogy végre Jeremy is velünk együtt lehessen.

                                                                            #

Már éjfél is elmúlt, amikor ajtónyitódást hallottunk. Megérkezésünk után Ric-kel szép lassan megvacsoráztunk, illetve csak próbáltunk, ugyanis nem igazán ment le egy falat sem a torkunkon. Aztán leültünk a nappaliban, és addig beszélgettünk, amíg el nem nyomott mindkettőnket az álom. Hálás voltam Alaric-nak, borzasztó sokat segített, már csak ez a beszélgetés is Jenna-ról és a fennálló helyzetről, a természetfelettiről, a képességemről, erről a rengeteg tragédiáról és nehézségről, amit próbálunk minél normálisabban lekezelni, de egyikünknek sem igazán az asztala ez a terület. Azt hiszem Ric-ben tökéletes lelki társamra ismertem ezáltal, és ez sokban segített nekem.
Az apró zajra mindketten megébredtünk, majd gyorsan felpattantunk és az ismeretlen felé siettünk. Nem is kell mondanom, milyen boldogság öntötte el a szívemet, amikor Jeremy mosolygós arccal közelített felénk. Szavakra sem volt szükség, mindketten tudtuk, hogy mi zajlott le a másikban ezalatt a viszonylag rövidke idő alatt. Egyszerűen csak egymáshoz siettünk és szorosan átöleltük egymást, mintha soha nem akarnánk elengedni a másikat. Itt voltunk egymásnak, és csak ez számított. Jeremy jól van, életben maradt és ezért el sem tudtam mondani mennyire hálás voltam. Könnyes szemekkel engedtem el, de ezek most végre az öröm könnyei voltak, érte folytak, azért hogy itt van velem. Közben Alaric és üdvözölte egy kézfogás és egy ahhoz kapcsolódó rövidebb ölelés kíséretében, majd mindannyian a nappaliba vonultunk, hogy kis teret adjunk a másiknak és lepihenhessünk a boldogság édes pillanatai után.
 - Úgy örülök, hogy itt vagy, Jeremy – törtem meg az egyáltalán nem zavaró csendet.
 - Ezután azt hiszem, én sem tudnék mást mondani – válaszolta, mire mindannyian felkuncogtunk. Jeremy lassan belekezdett, próbálta megmagyarázni nekünk, miket is élt át, miközben tulajdonképpen halott volt és milyen volt visszatérni a halálból. Bár nem akartuk a kérdéseinkkel traktálni őt a mai este után, ahogy ő megnyílt a témáról, mi is egyre többet kérdezgettünk tőle, míg végül teljesen kitárgyaltuk ezt a témát is. És úgy gondolom ez volt a legjobb, amit csak tehettünk. Rájöttem, hogy szükség van erre, így tudunk csak túljutni a nehézségeinken, szükség van rá, hogy megbeszélhessük ezt mással, és ne zárkózzunk el vele.
 - Beszéltem Elena-val az este, mielőtt hazajöttem – kezdett egy újabb témába Jeremy, bár az arckifejezését látva, nem mertem remélni, hogy túl jó hírre számíthatunk.
 - Ugye jól van? – tettem fel aggódva a kérdést, bár nem hiszem, hogy nagyobb baj esetén nem ezzel kezdte volna azonnal, mikor megérkezett.
 - Fizikailag biztosan, de lelkileg… - Azonnal Damon jutott eszembe, és Elena kétségbeesett tekintette az este folyamán, mikor még teljes reménnyel indult el a Salvatore házba, hogy támaszt nyújtson a haldokló Damon-nek. Ezek szerint Damon valóban meghalt. Legalábbis ezt gondoltam én eleinte, ugyanis Jeremy teljesen meglepett azzal, amit ezután mesélt. – Stefan és Bonnie rájöttek az ellenszerre, tényleg Klaus vére volt az, mint hibridé. Stefan pedig megkockáztatta, hogy Klaus segítségét kérje. Klaus pedig nem utasította el Stefan-t… - hát persze hogy nem. Klaus bármikor máskor megölheti Damon-t ha akarja, de mivel hasznot látott Stefan-ban, így először még megkímélte a bátyja életét, vele még ráér később is foglalkozni. Stefan pedig feláldozva mindent a testvéréért, itt hagyott mindenkit, hogy Klaus szolgálatába álljon, és elment a világ legszörnyűségesebb vámpírjával hátrahagyva mindent. Elena pedig teljesen összetört a hír hallatán, amit persze, hogy az a mocskos Katherine közölt vele, hiszen ő szállította el Damon-nek az ellenszert. Mert persze ez a csaj is túlél mindent, még a világ végét is.
 - Ezek szerint Damon még mindig életben van – mondtam ki hangosan inkább csak magamnak.
 - Stefan pedig felszívódott – folytatta Jeremy.
 - Hát tényleg nem érhetne már véget ez a rengeteg rossz? – tette fel Ric a költői kérdést
És úgy látszik tényleg beigazolódott, amit mondtam. Ennek az egésznek tényleg nem lesz vége, míg Klaus életben van.
                                                                            #

Elég sokáig fenn maradtunk Ric-kel és Jeremy-vel, miután a bátyám hazatért. Alaric úgy döntött itt marad nálunk, felügyeli Jeremy és az én jóllétemet, ami nagyon is jól esett nekünk. Jeremy nem aludt túl jól az éjszaka fennmaradó részében, ami azt hiszem teljesen érthető volt a történteket figyelembe véve, így nem is bírt korán felkelni. Engem viszont reggel egyből kidobott az ágy, talán azért is, mert borzasztóan kíváncsi voltam Elena-ra, és hogy hogy viseli Stefan elvesztését. Bár engem sokkal kevésbé érintett meg Stefan eltűnése sőt, majdnem, hogy egyáltalán nem, ettől függetlenül nem akartam Elena-t szenvedni látni. Beszélni akartam vele, és ehhez még a Salvatore házba is képes voltam elmenni, még Damon idegesítő jelenlétét is képes voltam elviselni, de látnom kellett a nővéremet. Így hát hamar felöltöztem, elköszöntem a konyhában reggeliző Alaric-tól – persze azért közöltem vele, hogy hova megyek – és gyors tempóban egyenesen a Salvatore házhoz siettem. Megérkezésem után nem kopogtam csak benyitottam, de nem hiszem, hogy sokra mentem volna egy kopogással, hiszem nővérem és Damon a felső hálószobában tartózkodtak és igen komoly tárgyalást folytattak az elmúlt eseményekről, főként a Mikaelson család megbízhatatlanságáról. Én csak az ajtó mögött állva hallgattam a méltatlakodásukat.
- Nem is tudom, miért bíztunk egyáltalán meg ebben a szélhámosban – gúnyolódott Elijah-n Damon. – Én mindig is tudtam, hogy nem szabad bízni egy Ősiben. – A szememet kezdtem forgatni erre a kijelentésére. Persze, Damon ezt is megmondta, mint minden mást. Egy nagyképű görény semmi más.
 - Tisztességesnek tűnt, olyannak, akiben meg lehet bízni. Végül is, segített megmenteni az életemet – mondta szomorúan Elena, aki képtelen volt elhinni, hogy Elijah így átverte őket, és nem tudta megemészteni Stefan elvesztését. – Hogy tehette ezt velünk?
 - Mert meg kellett tennie – szóltam közbe, mire mindketten rám kapták a tekintetüket. Lassan besétáltam a szobába, de nem mentem közelebb hozzájuk.
 - Sisi! – lepődött meg nővérem megjelenésemen. - Ezt meg hogy érted? – értetlenkedett.
 - Ugyan ki kényszerítette volna rá? – kérdezte gúnyolódó hangnemben Damon. – Talán Klaus?
 - Nem, nem Klaus volt az – mosolyogtam rá. – Hanem én. – Damon elkerekedett szemekkel nézte végig, ahogy gúnyosan mosolyogva beavatom őket a részletekbe. Bár abszolút nem szerepelt a mai terveim között, hogy bárkit is megsértsek, főleg nem drága nővéremet, Damon-t olyan szinten gyűlöltem, hogy képes voltam Elena füle hallatára is kiosztani őt a meglévő ismereteimmel.
 - Sisi, megmagyaráznád ezt, kérlek! – szegény Elena. Hidegzuhanyként érték iménti szavaim. Mit fog szólni akkor, ha meghallja, amit ezután mondok?
 - Elijah azért nem ölte meg Klaus-t, mert én megtiltottam neki – Elena hitetlenkedve sétált elém, mint aki abban reménykedik, ha közelebbről hallgat végig, majd mást fog hallani. – Egy előnye az Érzők képességének. Megakadályoztam abban, hogy megtehesse.
 - Hazudsz – nyikorogta Damon a szoba másik végéből, miközben hunyorogva méregetett. Részben tényleg hazudtam. Nem kényszerítettem, egyszerűen csak alkut kötöttem vele. Na meg, én sem hiszem el, hogy merő együttérzésből segített rajtam Elijah. Tudtam, hogy képtelen lenne megölni a testvérét, annyi együtt töltött év után. Tudom, mi az, hogy testvéri szeretet, ezer éves testvéreknél ez csak még erősebb lehet, mint egy normál emberi életben. Egyszóval, egyszerűen csak a túl jó emberismeretem segített Elijah-t megakadályozni tervében.
 - Nem foglak győzködni az igazamról – vetettem oda Damon-nek. – Elijah csakis miattam nem ölte meg Klaus-t…
 - Hogy voltál képes ezt tenni? – kiabált rám Elena, amitől kicsit megijedtem. Nem számítottam ilyen közelről ilyen heves reakcióra. – Fel tudod fogni, mit tettél? Végre megölhettük volna Klaus-t, egy életre elintézhettük volna, te meg keresztbetettél nekünk. Miért? Miért? – ismételgette Elena a kérdést. Borzasztó érzés volt így látnom őt. Szerettem, hiszen a nővérem volt, és nem akartam neki ekkora fájdalmat okozni. De egyrészről kötött az egyesség, miszerint nem hagyom, hogy Elijah hazugnak tűnjön az Elena-val kötött alkujukat illetően, más részről pedig szükségszerű volt Klaus életben tartása.
 - Élve volt szükségem rá – adtam neki rövid választ, ami láthatólag még jobban kiakasztotta.
 - Elég volt, Sisi! Tönkretettél mindent, és ezt azzal indokolod, hogy élve volt szükséged Klaus-ra? Elvitte Stefan-t, érted? Elvette őt tőlünk és ki tudja mit fog tenni vele – szinte már ordibált velem. Elfogott a szokásos vámpír iránti gyűlöletem. Elena megint nem gondol semmi másra, csak Stefan-ra, egy olyan valakire, aki nem is illik hozzá. Stefan egy több mint száz éves vámpír, sötét múlttal, és rengeteg bajnak az okozója a testvérével együtt. Elena-nak örülnie kellene, hogy legalább az egyik Salvatore fiútól megszabadult.
 - Tudom mit? Igazad van – álltam szorosan elé, tisztán és érthetően kihangsúlyozva minden szavam, hogy jól értse, amit mondok. – Szerintem sem Stefan-t kellett volna elvinnie, hisz ő még csak a kevésbé rossz eset volt. Bárcsak Damon-t vitte volna magával! És akkor most rá legalább nem lenne gond – magyaráztam neki dühösen, végig sem gondolva, hogy talán megbánom majd, amit most mondok. – De ne aggódj! Ami késik, nem múlik. Lehet, nem sokára a kevésbé kedvelt Salvatore tesónak is búcsút inthetünk, és akkor végre megszabadulunk a problémák okozóitól mindörökre – vágtam mindent Elena fejéhez, úgy, mintha Damon itt sem lenne. A reakciója azonban nem a vártak szerint alakult. Elena hatalmas pofonnal üzente meg nekem, hogy túlléptem a határokat. De láthatólag azonnal megbánta, amit tett.
 - Sisi, én… kérlek… ne haragudj! Nem akartalak megütni – mentegetőzött, de a történteket már nem tudta semmissé tenni.
 - Erről beszéltem. Mióta hagyjuk, hogy közénk álljon bárki is, pláne egy vámpír? – kérdeztem halkan.
 - Sisi – suttogta a nevemet, de nem hagytam, hogy megmagyarázza. Fogtam magam és ott hagytam Damon-nel a Salvatore házban.

                                                                            #

Egy rövid és igen gyors séta után, berobogtam a lakásunkba és egyenesen az emelet felé vettem az irányt. Jeremy, aki az egész ideges átvonulásomat a konyhából nézte végig, most utánam sietett.
 - Sisi! Sisi! Hova rohansz? – még a szobámba is követett. Nagyon meglepődött, mikor meglátott bőrönddel az ágyamon, ahogy épp a cuccaimat pakolom össze. – Mit csinálsz? – kérdezte értetlenül állva a tetteim előtt.
 - Nem látszik? – kérdeztem a könnyeimmel küszködve. Túl sok könny folyt ezalatt a pár nap alatt. Elegem lett már a sírásból. Elegem volt az életből.
 - Azt látom, hogy pakolsz, csak azt nem értem, miért? – odajött és megfogta a kezeimet, nem engedte, hogy folytassam, amíg nem adtam neki egy normális választ. – Sisi, állj le! Mit művelsz?
 - Elmegyek – kiabáltam neki. – Elköltözöm innen. – Könnyeim megállíthatatlanul folytak végig arcomon.
 - Miért tennéd ezt? – kérdezte tőlem aggodalmasan.
 - Mert nincs miért itt maradnom, érted? – sírtam neki. – Nincs semmi, ami itt tarthatna. Anyáék meghaltak és most elveszítettük Jenna-t is. Nem maradt semmi, amiért itt kellene maradnom.
 - És mi, a testvéreid? Elena és én már nem is számítunk semmit?
 - Elena nem is a testvérem! – kiabáltam, de ahogy ezt kiejtettem a számon, azonnal meg is bántam. Nővérem ott állt, teljes életnagyságban a szoba küszöbén és sírástól kipirosodott arccal meredt rám. Jeremy hitetlenkedő arckifejezéssel állt előttem, majd hátrapillantott Elena-ra. Egyikünk sem számított Elena megjelenésére, és talán biztosan állíthatom is, hogy Elena sem erre számított, mikor hazaér.
 - Majd visszajövök a többi holmimért – mondtam halkan, majd kikerülve két testvéremet, könnyekkel a szememben, távoztam a volt otthonomból.

                                                                            #

A házból kiérve legjobb barátnőm már várt rám. Aggodalmas arccal tekintette rám, mikor megálltam mellette.
 - Biztos vagy magadban? – kérdezte megerősítést várva Violet. Egy pillanatra elgondolkodtam. Biztos mindent itt akarok hagyni? - tettem fel magamban a kérdést. A tegnap délután folyamán már mindent letisztáztunk velük, teljesen biztos voltam magamban, most pedig azt hiszem még ennél is biztosabb lettem a reggel történtek hatására.
 - Száz százalékig – biztosítottam barátnőmet. Nem bírtam volna tovább itt lakni. Túl sok itt az emlék. Nem bírtam szembenézni a ténnyel, hogy Jenna nincs itt többé, hogy nélküle kell boldogulnunk az életben. Szükségem van legalább egy kis időre. Felnőtt felügyelet biztosítva lesz Ms. Malone személyében, legalábbis addig biztosan, amíg rendeződnek a gyámsági papírok. Még azt sem tudom, hogy lesz. De addig is, szükségem van a pihenőre. A Klaus ügy eldőlt. Klaus hibriddé vált és magával vitte Stefan-t is. Elena és Damon úgy sem fognak addig nyugodni, míg meg nem találják. Ebben pedig én nem szeretnék részt venni. Végeztem a Salvatore családdal. Bár becsülöm Stefan tettét, hogy megmentette a testvére életét, de ettől függetlenül, nem fogom visszasírni. Most boldog akarok lenni, hiszen Elena is életben maradt és megszereztem a legjobb barátnőmnek az életben maradása kulcsát. Ennyi egyenlőre elég is volt nekem. Tudom, hogy most nagyon elrontottam mindent Jeremy-vel és Elena-val, de hiszem, hogy idővel ez is megoldódik. Most másnak jött el az ideje. A kiképzésemnek. Violet anyukája fel fog készíteni mindenre, segít az erőm kiteljesedésében.
 - Gyere, akkor siessünk! – sürgetett meg barátnőm, miközben a Grill felé róttuk az utcákat. Mire odaértünk Ms. Malone már várt minket.
 - Minden rendben lányok? – mosolygott ránk, amikor beszálltunk a kocsiba. Semmi kedvem nem volt mosolyogni, de a kedvéért az arcomra erőltettem egy fanyar mosolyt.
 - Az lesz… remélem – mondtam neki bizonytalanul, mire Violet mosolyogva próbált engem megerősíteni. – Hova is megyünk most? – kérdeztem érdeklődve, hogy eltereljem a témát az én lelki gyötrődésemről.
 - Az titok – mondta sejtelmesen Ms. Malone. – De biztosíthatlak felőle, hogy nagyon fog tetszeni. – Mosolyogva bólintottam, mire mindenki elhelyezkedett és Ms. Malone gázt adva elindult velünk a nagyvilágba.
Sok mindenen mentem már keresztül, és biztos vagyok benne, hogy még sok minden vár is rám. Eddig is tudtam kezelni a dolgokat, túl éltem sok kalandot, pedig nem voltam egy világtapasztalt ember. Ez a mostani kaland minden bizonnyal nagy segítségemre lesz még, sokat fog segíteni nekem. Abban azonban teljesen biztos voltam, hogy már sosem leszek ugyanaz, aki valaha voltam.