13. Fejezet

Itt vagyok, ahogy másodszorra ígértem, megérkeztem a legújabb fejezettel. Először is szeretném megköszönni a pipákat és a kommenteket, nagyon megmelengették a szívemet, az ilyen visszajelzések mindig nagyon sok erőt adnak abban, hogy ismét leüljek egy kicsit irogatni, mert borzasztóan jól tud esni, mikor valakinek tetszik a munkám. Nagyon izgatott vagyok, kicsit más fajta stílusban írtam ezt a részt meg, de ettől függetlenül nagyon is élveztem az írását, remélem Ti is fogjátok az olvasását. Nem húznám a szót, a szavak magukért beszélnek, kellemes olvasást és várom a visszajelzéseket! :)

Ui.: Még mindenképpen szeretnék jelentkezni a szünetben, szóval addig még nem kívánnék semmi egyebet.

13. Fejezet

(Az életem végre révbe ért)

Erősen markoltam a képkeretet, mintha attól féltem volna, hogy valaki megfoszt tőle. Pedig nem féltem, biztonságban éreztem magam már lassan egy hónapja. Ennyi idő telt el ugyanis azóta, hogy elhagytam Mystic Falls városát Ms. Malone-nal és legjobb barátnőmmel, Violet-tel az oldalamon. Egy hónap egyáltalán nem hosszú idő, de ahhoz igenis elég, hogy az ember erőt meríthessen és legyőzze a démonjait, hogy aztán újult erővel tudjon szembenézni a következő akadályokkal az életében.

 - Már megint ezt a képet nézegeted? – hallottam meg Violet hangját a hátam mögül, ami igencsak váratlanul ért. Azt hiszem túlságosan is belemerülhettem a gondolataimba, ha az sem tűnt fel, hogy Violet belépett a szobánkba.

 - Csak mert jó érzéssel tölt el – magyaráztam neki, miközben visszatettem a képet az éjjeliszekrényemre. Az előző keret sokkal de sokkal szebb volt, de sajnos az ripityára tört még mikor Jenna halála után kiborultam és a földhöz vágtam az egészet. Azóta is sajnáltam azt a keretet, Jenna igazán szerette és sokkal jobban is illett ehhez a meghitt családi képhez. Jenna, Elena, Jeremy és én. Mostanra már borzasztóan hiányoztak, és alig vártam, hogy ismét láthassam őket.

 - Pár óra múlva már személyesen is láthatod a testvéreidet – mosolygott rám bíztatóan Violet, majd így folytatta. – Anyának még van egy pár elintéznivalója, valószínűleg nem fogunk a buli legelejére odaérni, ha nem gond.

 - Persze, hogy nem. Nem is a buli a lényeg. Annyi ember előtt amúgy sem lenne egyszerű beszélni a nővéremmel – nyugtattam meg barátnőmet. Mint azt Ms. Malone egyes forrásaiból kiderítette, Caroline nagy szülinapi bulit szervez Elena-nak ma estére, hiszen az én drága nővérkém ma 19 éves. Nálam pedig elérkezett az idő, hogy végre visszatérjek és beszéljek egy kicsit vele. Nagyon sok sőt, túl sok minden történt ez alatt az egy hónap alatt, ráadásul úgy, hogy senki ismerősömet nem láttam ez idő alatt. Szükségem volt már arra, hogy újra láthassam a szeretteimet és a barátaimat.

 - Jól van. Akkor addig én összeszedem a holmijainkat lentről, míg te itt pakolászol – közölte velem Violet hatalmas mosollyal az arcán. Ő is sokat változott ez alatt az idő alatt. Tulajdonképpen minden megváltozott, mióta eljöttem otthonról és egyértelműen pozitív irányba. Bár – mint ahogy már mondtam is – ez az egy hónap egyáltalán nem volt hosszú idő, annyi mindent éltünk meg, hogy itt helyben most összeszedni és nehéz lenne. Leguggoltam az éjjeliszekrényem mellé, kinyitottam az ajtaját és szememmel kutatni kezdtem egy halványsárga keményborítós könyvecske után. Nem telt bele sok idő, már vettem is a kezembe, majd törökülésbe helyezkedve az ölembe raktam a keresett tárgyat. A naplóm volt az, jelenleg az egyik legnagyobb kincs az életemben. Amióta eljöttünk, minden nap írtam bele hosszabb-rövidebb szövegeket az elmúlt eseményekről. Egyetlen árva napot sem hagytam ki, mindig lejegyeztem valami kis apróságot, hiszen egyetlen napom sem telt el valamilyen kisebbfajta esemény nélkül sem. Fontosnak tartottam, hogy megörökítsem ezeket a pillanatokat, hogy mindenről be tudjak majd számolni, és hogy tudjam, megérte azt tennem, amire annak idején elhatároztam magam. Hogy eljövök otthonról. Eddig még soha nem olvastam vissza az írásaimat, nem éreztem szükségességét, de most, hogy itt álltunk a hazaindulás kapujában, hirtelen elfogott a vágy, hogy visszatekintsek az elmúlt egy hónap történéseire.

Lassan kinyitottam emlékeim őrét, mikor megpillantottam az első oldalon található rövid címet egy dátummal összefűzve. Új élet, 2011. május 24.

Megmosolyogtatott a cím, már nem is emlékeztem, hogy ezzel kezdtem volna a legelső bejegyzést. És milyen igazam is lett. Tényleg egy új élet kezdődött akkor számomra. Végül nagy levegőt véve fogtam magam és nekiláttam az első írásocska gyors átolvasásának, amitől aztán újra végigjátszódott bennem annak a jelenetnek az emléke.

Este 10 óra körül lehet az idő, én pedig itt ücsörgök az ágyamban álmatlanul, míg Violet már mióta az igazak álmát alussza.

Ekkor támadt egyébként az a fenomenális ötletem, hogy naplót írjak.

Hosszú és félelmetes napon vagyunk túl. Soha nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire nehéz lesz elszakadni a családomtól. Mikor elhatároztam magam, hogy elszököm otthonról, az teljesen máshogy zajlódott le a fejemben, mint amit jelenleg érzek ezzel kapcsolatban, és ez az egész még rosszabb lenne, ha Violet és az anyukája nem lennének velem. Ms. Malone még tegnap délután mesélt nekem arról, hogy ő is volt ilyen nehéz helyzetben, ilyen frusztrált lelkiállapotban, így teljesen megérti, hogy miért is akarok elmenekülni Mystic Falls-ból. Tényleg szükségem van időre, hogy megemésszem Jenna halálát, és hogy kiteljesítsem Érzői képességeimet. Így jutottunk el odáig, hogy Ms Malone beavatott egy igen féltve őrzött titkába. Egy rejtett „búvóhely”, ami egyébként csak olyan szempontból búvóhely, hogy senki más, aki ismeri, nem tud róla. Még a szülei sem, és ennek kiemelten fontos szerepe volt akkoriban, mikor Violet édesapjával összeveszett. Miután kiderült, hogy Ms. Malone terhes és ez a férfi üldözni kezdte, szüksége volt egy helyre, ahol elbújhat előle, és még a szüleit sem tudja megkínozni információért. A hely tökéletesen bevált számára, nagyon is szeretett itt élni, már amennyire akkor kedve volt az élethez, és most felajánlotta, hogy költözzünk ide egy kis időre. Gaby nem jött velünk, ő a nagyszülőknél maradt, aki szívesen vállalták a kicsi lány felügyeletét átmenetileg. A nagyszülők úgy tudják, hogy valami természetfelettivel kapcsolatos ügyben jöttünk el ide, de semmi többet, Gaby-nak pedig csak annyit mondtak Violet-ék, hogy nagyoknak szóló programban vesznek részt, ahol az ilyen kisgyerekek csak unatkoznának, mert sokat kell tanulni. Gaby persze nagyon is szeret a nagyszüleivel lenni, így egy pillanatig sem bánkódott, hogy ő most kimarad ebből az utazásból. Majd ha nagyobb lesz, biztosan ő is be lesz avatva ezekbe a dolgokba, hiszen Ms. Malone tanult az esetből és nem hiszem, hogy megpróbálná hosszú ideig eltitkolni Gaby elől az igazat.

És hogy az én testvéreim hogy fogadták az eltűnésemet…

Elena és Jeremy elég gyakran megpróbáltak felhívni a mai nap során, de persze nem jártak sikerrel. Nem dacból nem vettem fel a telefont, egyszerűen csak elhatároztam magam és véghez is akartam vinni a tervemet, ebbe pedig nem fért bele néhány meghitt testvéri telefonváltás. Az út során ki is dobtam a telefonomat és beszereztem helyette egy másikat, hogy még véletlenül se tudjanak lenyomozni, így teljesen bebiztosítottam magam.

Az idetartó út nagyjából 9 órát vett igénybe, mikor pedig megérkeztünk olyan fáradtak voltunk, hogy egy gyors fürdésen kívül már nem futotta tőlünk többre, csak bezuhantunk az ágyunkba. Az ház nagyon barátságos, kicsit hasonlít a mi tóparti házunkra, nem túl nagy, de igazán meghitt. Ms Malone a földszinten a nappaliban választott magának helyet, mi Violet-tel pedig az emeleten rendezkedtünk be a közös szobánkba. Mint mondtam Violet már egy édes álomvilágban ringatózik, és azt hiszem nekem is ideje lenne követnem a példáját. Nagyon remélem, hogy a holnapi nap jól fog kezdődni, és az itt töltött idő kicsit segít rendbe jönnöm. Nincs is jelenleg nagyobb vágyam ennél.

Nem szándékoztam az egész naplómat kiolvasni, így egy kicsit többet lapoztam és egy 5 nappal későbbi bejegyzésnél nyitottam ki újra a könyvemet.

Folyamatban… 2011. május 29.

Azt hiszem már ez az 5 nap hozott némi változást az életembe. Sokkal nyugodtabbnak érzem magam, mint odahaza, jelenleg minden olyan letisztult bennem, már majdnem, hogy boldognak érzem magam. Persze még kell egy kis idő, hiszen még csak az elején tartunk mindennek, de érzem, hogy sikerülni fog. Ms Malone-nal minden nap gyakorlunk, fejlesztgetjük Érzői képességeimet. Persze ezt nem úgy kell elképzelni, mint egy borzasztó érdekes edzést, ez egy viszonylag unalmas, mégis igen sokrétű folyamat. Ahhoz, hogy rendesen felfejlődjek egy erősebb szintre, több szempontból is meg kell erősödnöm. Elsősorban szellemileg kell rengeteget tanulnom, kontrollálnom az érzéseimet, erősíteni a koncentrációs képességemet, elmélyedni a fókuszálás és az elmével való irányítás képességében. Aztán meg, fizikailag sem ártana még kicsit erősödnöm. Nem mondanám, hogy túl jó kondiban lennék mostanság. Azt hiszem kicsit megfeledkeztem mostanában az erőnlétemről és elhanyagoltam a testemet.

 - Sisi, Sisi! – rontott be Violet a szobába hatalmas lelkesedéssel az arcán. Rám emelte kedvesen méltatlan arcát, majd elnevette magát. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy még mindig nem tudtál felkelni? – kuncogott egyedül, majd nekifutásból belevetette magát mellém az ágyba. Ezt már én sem bírtam ki egy apró mosoly nélkül.

 - Fenn vagyok, héj – biztosítottam, hogy most már ha akarnék sem tudnék visszaaludni.

 - Jól vagy? – kérdezte kicsit elbizonytalanodva, miközben az arcomat vizslatta.

 - Persze, csak kicsit elgondolkodtam…

 - Már megint – mondta maga elé Violet szomorkásan.

 - Violet… - vettem mély levegőt, mielőtt belekezdtem a monológomba. – Még egy hete sem vagyunk itt. Figyelj rám – helyezkedtem el közben úgy, hogy szembe kerüljek vele, és megfogtam a kezeit. – Jobban vagyok már, érted? Lényegesen jobban érzem magam, mint Mystic Falls-ban. De meg kell értened, hogy időre van szükségem. Nem fogok egy csapásra mindent elfelejteni. Ezért nem is 1 hétre jöttünk.

 - Persze, értem én, de… csak azt nem értem, hogy ha engem segíteni tudtál, mikor vámpírrá váltam, akkor magadon miért nem tudsz ilyen egyszerűen segíteni? – értetlenkedett barátnőm. Igen, valóban egy kívülállónak teljesen érthetetlen lehetett, hogy vajon miért nem „gyógyítom” meg csak úgy egyszerűen magam a képességeimmel. Pedig ez nem volt ilyen egyszerű. A saját sebeimet nem tudtam csak úgy begyógyítgatni, erre nem volt orvosság az erőm. Persze ennek is van egyfajta módja, de sokkal nehezebb, mint egy másik emberen végrehajtani. Ráadásul én nem is tudatosan segítettem Violet-en. Másrészt pedig pontosan ez az egyik ok, amiatt itt vagyunk. Mert még nem állok készen arra, hogy használjam mindazt, amivel a sors „megajándékozott”, már ha ezt lehet ajándéknak nevezni.

Miután Violet-nek is elmagyaráztam ezeket, egy rövid csendszünet állt be köztünk, majd Violet ismét vidáman szólt hozzám.

 - Van kedved ma kirándulni egyet? Anya ismer egy szép helyet errefelé, és el szeretne minket vinni oda.

 - Igen, ez jól hangzik – mosolyogtam vissza barátnőmre, de abban már nem voltam olyan biztos, hogy válaszom tükrözte volna az érzéseimet is. Jelenleg azt éreztem, hogy legszívesebben csak feküdnék, és egész nap fel sem kelnék ebből a pihe puha ágyból. Végül aztán megerőltettem magam, és elhatároztam, hogy nem hagyom, hogy elsüllyedjek a semmittevésben és a nyomorúság érzésében. Jól fogom itt érezni magam, és ha Ms Malone kitalál valami jó kis programot, akkor már csak azért is elmegyek rá, mert biztos vagyok benne, hogy ha szerinte ez segít, akkor segíteni is fog.

Miután komótosan kikászálódtam az ágyból és felvettem valami kényelmes ruhát, lesétáltam a földszintre, ahol a többiek már készen állva vártak rám.

 - Egy perc és kész is vagyok – mondtam nekik jelezve, hogy már nem sokáig tartom fel a napi programot, míg ők csak türelmesen rám mosolyogtak.

Az egész kirándulás olyan abszurd volt számomra, persze a lehető legjobb értelemben. Már nem is tudnám megmondani, mikor voltam utoljára ilyen túrán, hiszen egy jó ideje szinte még gondolni sem volt időm ilyesmikre. Most meg, mint egy nyugodt életet élő család, megszerveztünk egy efféle normális programot, és itt elég erősen a normálison van a hangsúly. Azért abban elég biztos vagyok, hogy a társaságból nekem van a legpocsékabb kondim, de ezen nem is csodálkoztam egy vámpír és egy kifejlett Érző társaságában. Még van hova fejlődnöm ezen a téren is. Ezt pedig onnan szűrtem le, hogy elég rendesen meneteltünk a hegynek felfelé, én pedig még a felénél sem jártunk, amikor már ki akartam köpni a tüdőmet is. Persze Violet és az anyukája nagyon rendesek voltak és elnézően várakoztak velem mindegy egyes megállónál, amikor már képtelen voltam egy lépést is megtenni. Éppen egy ilyen pihenőn voltunk, amikor hirtelen olyan dolog történt velem, amire egyáltalán nem számítottam. Egy sziklán ücsörögtem, kezemben a vizes palack, mély levegő be- és ki, mikor nem is olyan messze megláttam egy fiút. Ott állt fent egymaga az erdőség szélén, és csak bámult engem. Majdnem vállig érő haját csak úgy csapdosta a felerősödött szél, ruhája pedig a középkori szegény népekre emlékeztetett. Meg sem mozdult, csak várt ott fenn, fogalmam sincs mire, én meg bámultam vissza rá, mint aki képtelen megszüntetni a szemkontaktust.

 - Hallasz engem, Sisi? – Violet hangja rángatott vissza a valóságba, miközben gyengéden megrázta a vállamat. Hirtelen rá tekintettem, még zavaros volt a fejem. – Jól vagy? – kérdezte, miközben ő is elnézett arra, amerre én az imént bámultam. Visszatekintettem az említett irányba, de addigra már nyoma veszett a fiúnak, mintha soha nem állt volna ott. – Az előbb nagyon elmerültél a gondolataidban, nem igaz? – tette fel furcsállóan a kérdést Violet. Lassan Ms Malone-ra emeltem a tekintetemet, aki mindentudó arccal fürkészte az én arcomat. Egy pillanatig farkasszemet néztünk, majd hirtelen Violet-re pillantottam, aki még mindig várta a válaszomat.

 - Csak olyan ismerősnek tűnt ez a hely – füllentettem. Nem akartam hazudni, de meg sem akartam ijeszteni senkit, főleg nem akkor, ha ez csak egy apró kis elmezavar volt. Ráérek még másokat idegelni ilyen dolgokkal. Bár nem hinném, hogy ez egy kicsit is eltérne az eddig megszokott természetfeletti történésektől. – Tudod, az a fajta deja vu érzés, de aztán hamar el is múlt – mosolyogtam Violet-re. – Na, akkor nem indulunk tovább? – kérdeztem, miközben felálltam az ülőhelyemről és elindultam újra az emelkedőn.

Az út már nem tartott sokáig, nagyjából egy 20 perc séta után el is értük a célunkat, ahol is egy elmondhatatlanul gyönyörű szép kilátás várt minket.

 - Ha valami bánatom volt, mindig idejöttem – kezdte Ms Malone. – Nyugtató hatással van a lélekre, ráadásul nem sokan ismerik ezt a helyet, így nem is zavarhatnak és a séta még az egészségre is jó hatással van, meg az erőnlétre – vigyorgott rám, mikor a végét elmondta. Nekem pedig egyet kellett vele értenem, minden szempontból. Tényleg sokkal frissebbnek és élénkebbnek éreztem magam.

 - Van odalent egy forrás? – kérdeztem Ms Malone-tól, mikor halk csobogást hallottam meg nem is olyan messziről.

 - Ha itt lemész baloldalt, nem messze megtalálod, körülbelül 2 perc séta innen – bólogatott lelkesen. - Kóstold meg a vizét, jó íze van.

Gyorsan el is indultam a hallott vízcsobogás irányába, és tényleg, egy rövid séta után rá is találtam az aprócska víznyelőre. Lepihentem a szélén, miközben lecsavartam a kulacsom tetejét és teletöltöttem a friss vízzel. Tényleg nagyon finom volt, hűsítő. Ott ültem egyedül, hallgattam a madarak csicsergését, miközben a nap erős sugarai melegítették csupasz karjaimat. Lehunytam a szemem, csak élveztem a kellemes időt, a csendet, a természet üdítő hatását. Elmondani nem tudom mennyi sokat jelentett végre valami emberit csinálni, valami emberit érezni.

 - Fáradtnak tűnsz – hallottam nem túl messziről, mire azonnal kipattantak a szemeim. Ez nem Violet és nem is Ms Malone hangja volt, viszont az eredeti gazdát nem láttam. Ugyanakkor érdekes módon nem éreztem félelmet, nem akartam elmenekülni, csak tudni akartam, hogy ki az. Eszembe jutott a korábban látott fiú arca, úgy gondoltam csak is ő lehet az. Biztosan eltévedt, talán elvesztette a családját és most céltalanul bolyong ezen a környéken, legalábbis a kinézetéből csak is erre tudtam következtetni.

 - Hol vagy? – kérdeztem higgadtan, kedvesen. Csak ennyi kellett, és az illető azonnal elém sétált. Valóban az a fiú volt, akit az előbb is láttam. Odasétált mellém, amilyen közel csak tudott és újra bámulni kezdett, ugyanúgy ahogy az első „találkozásunk” alkalmával is. Rövid ideig csak álltunk egymással szemben, fürkésztük egymás tekintetét, nem szóltunk a másikhoz. Eszembe jutott, hogy bevetem az eddig tudásomat, és megpróbálom kitalálni, hogy ki ő és mit is akarhat tőlem, de tervem hamar kudarcot vallott.

 - Még mindig türelmetlen vagy – mondtam nekem a fiú, ami kissé felidegesített. Körülbelül velem egyidős lehetett, legfeljebb egy-két évvel idősebb, mégis úgy viselkedett, mint egy idős, bölcs ember. Sápadtfehér, gyermekies arca pedig még inkább nem engedte, hogy komolyan tudjam venni.

 - Hogy érted azt, hogy türelmetlen? – érdeklődtem miközben tettem egy lépést a forrás felé.

 - Mindenáron tudni akarod, hogy ki vagyok. De bátor vagy – dicsért meg. – Nem félsz tőlem. Bár ahogy látom, ezt te sem érted – mondta ki mindazt, amit valójában éreztem. Ez egy csöppet megijesztett, vagy inkább meglepett és nem tudtam hová tenni.

 - Ki vagy te, és miért követsz engem? – kérdeztem szinte követelve a választ.

 - Csak segíteni akarok neked – mosolygott rám, de ez még inkább felhúzott. Mégis hogy gondolhatja egy idegen azt, hogy segít azzal, ha ezt a titokzatoskodást bejátssza nekem.

 - Nincs szükségem ismeretlenek segítségére – közöltem vele indulatosan, mikor meghallottam, hogy Violet a nevemet kiálltja nem messze valahol fentebbről. – Itt vagyok! – kiabáltam vissza és hátranéztem, amikor megpillantottam a felém igyekvő barátnőmet. – Bocsánat én csak… - kezdtem bele, majd előre hadonászva próbáltam megmagyarázni a helyzetet, de mikor ismét előre fordultam a titokzatos idegen megint eltűnt. Az esetet továbbra sem tudtam mire vélni, és hogy Violet ne nézzen totálisan hülyének, inkább más irányba tereltem a témát. – Azt hiszem, tényleg túl jó íze van ennek a víznek, nem akarod megkóstolni?

Violet bár egy kissé furcsának találta a viselkedésemet, aztán hamar elfelejtette ezt nekem és lassan csatlakoztunk az anyukájához, aki akkor már csomagolta szét a magunkkal hozott uzsonnát. A kirándulás igazából ennyi érdekességet tartogatott számomra, evés után még egy rövid ideig élveztük a nem mindennapi látványt és pihenést, majd egy könnyed sétával hazatértünk a házba. Az erdőben történt incidensről végül senkinek sem számoltam be, főleg, hogy a fiút akkor és ott láttam utoljára.

Még mindig elevenen élt bennem ennek a napnak az emléke, habár már több mint 3 hete annak, hogy először láttam őt. Persze az életünk minden egyes történésének valami fontos jelentősége van, így ez a történet sem ért véget ezzel a rövid találkozással, de ez már egy másik történet, aminek egy későbbi napon következett be a folytatása. Most ismét átlapoztam pár rövidebb bejegyzést, mikor egy kellemes emlékű naphoz értem, ami nem is igazán volt izgalmas, de annál inkább kedves nekem. Amikor Violet-tel kicsit elbeszélgettünk azokról a bizonyos szívügyekről…

A megfejthetetlen szerelem, 2011. június 03.

Friss, meleg, nyári szellő simogatta a bőrömet, miközben az isteni eperlimonádét szürcsölgettem a teraszon egy kényelmes nyugágyba dőlve. Violet egy méterre tőlem a másik nyugágyban számolgatta a lapjait az iménti kártyapartink után, majd kijelentette, hogy megint ő nyert, már ötödszörre. Úgy látszik, a kártyajátékok nem az erősségeim, de sebaj, azt hiszem, túl fogom élni enélkül is. A nyár beköszöntével még inkább boldogság töltött el, ez volt a kedvenc évszakom, megannyi édes emlékem ehhez kötődik, és ez az érzés ismét felerősödött bennem. Itt igazán boldognak érezhettem magam, nem fenyegetett senki és semmi, csak a mának éltem és élveztem életemnek minden egyes kedves pillanatát. Éreztem magamon a változást. Bár sosem tartottam magam negatív személyiségnek, az utóbbi időben akkor is erőt vett rajtam a rosszabbik oldalam és hajlamos voltam mindenre a lehető legrosszabbként tekinteni. Ez mostanra szinte teljesen elmúlt, igyekeztem mindig csak a jóra koncentrálni.

 - Violet – szóltam barátnőmhöz, aki már egy újabb kártyajátékhoz készülődve osztotta ketté a hatalmas paklit.

 - Tessék? – kérdezett vissza, de egy pillanatra sem vette le a szemét a kis lapocskákról. Erősen koncentrálva keverte meg a még megmaradt lapokat, majd lerakta őket az asztal közepére. Most már rendesen tudott rám koncentrálni, így rátértem a lényegre, ami már pár napja igazán fúrta az oldalamat.

 - Mi történt Shane-nel? – kérdésem láthatóan váratlanul érte, hirtelen pillantott fel a lapjai mögül és cseppet sem derítette fel a téma.

 - Hogy érted azt, hogy mi történt vele? Honnan tudhatnám, hiszen azóta nem voltam otthon, mióta te sem – mentegetőzött, ezáltal próbálta kihúzni magát a kérdésem valódi megválaszolása alól. Pedig nagyon jól tudta, hogy hogyan is értettem valójában.

 - Tudod jól, hogy nem így értettem – közöltem vele komolyan. – Esélyt adtál neki, többször találkoztatok is. Akkor mégis hogy lehet, hogy azóta nem is keresett?

Violet bűnbánó arccal nézegette a lapjait, talán azoktól várta a menedéket fürkésző szemeim elől.

 - Shane már nem tudja, hogy ki vagyok – közölte velem a lehető leghalkabban. Nagyon ledöbbentem ezen a kijelentésén. Persze értettem mire céloz, egyértelmű volt, hogy elvette az emlékeit a vámpírképessége segítségével, csak azt nem értettem erre ugyan miért volt szükség? Miért ennyire drasztikus eszközökre?

 - Miért tetted ezt vele? – kérdeztem finoman tőle, nem akartam túl durván kérdezősködni, hiszen tudtam, hogy Violet is kedvelte Shane-t, csak éppen nem tudott mit kezdeni a köztük lévő lényeges különbségekkel. De azért teljesen kitörölni az emlékét ennek a fiúnak az emlékezetéből, azt azért egy csöppet soknak éreztem, nem hittem, hogy szükségszerű volt.

 - Nem akartam elhúzni ezt az egészet. Már eddig is túl körülményes volt az a pár találkozó is, amit megszerveztünk, most meg eljöttem otthonról és nem 2 napra – magyarázta.

 - Most azért szakítottál vele, mert hosszabb időre jöttél el otthonról? – kérdeztem, mert úgy éreztem, mintha ezzel akarna magyarázatot adni a tettére. Kérdésemre elhúzta a száját, láttam rajta, hogy nem ez a fő indok.

 - Sisi, mi nem illünk össze Shane-nel – szögezte le határozottan. – És nem, ezt most nem fogom ráfogni arra, hogy vámpír vagyok. Ezt arra fogom rá, hogy nem bízom benne, nem látom, hogy valaha is megbíznék benne annyira, hogy elmondjam neki a titkomat – mondta halálosan komolyan, hogy szinte vitatkozni sem tudtam vele. De azért még volt egy utolsó kérdésem.

 - És ezt pár találka után szűrted le? – tudom, ez kissé gonosz volt tőlem, hiszen Violet barátnőjeként fontos, hogy mindig támogassam őt, de rossz döntésnek éreztem azt, amit tett és csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy biztosan azt érzi-e, hogy jól cselekedett.

 - Helyesen cselekedtem – válaszolta nekem, mintha olvasott volna a gondolataimban. – Hidd el, Sisi, én is szeretnék boldog lenni, és úgy érzem ez nem Shane mellett fog megtörténni. És jelenleg amúgy is van jobb dolgom, mint a fiúkkal foglalkozni – mosolygott rám sejtelmesen, utalva ezzel arra, hogy valószínűleg nemsokára elérkezik az ő ideje is, mikor hibriddé válik, és most sokkal fontosabbnak tartja az erre való felkészülést, legalábbis lélekben. – De ha már itt tartunk… veled mi újság mostanában ilyen téren? – Egy pillanatra elgondolkoztam. A legutolsó kapcsolatom Nate-tel szinte tökéletesnek tűnt. Aztán szakítottam vele egy olyan dolog miatt, ami miatt igazából egyáltalán nem érte meg, de mégsem bántam, hogy így történt. Valahogy, a szívem legmélyén még éreztem valamit Nate iránt, ezt kár is lett volna tagadnom. De ennek igazából nem volt semmi jelentősége, hiszen főként Katherine miatt nem akartam a közelében lenni. Éreztem egyfajta kíváncsiságot, tudni szerettem volna, hogy mégis mi az oka annak, hogy egy ilyen rendes srácnak egyáltalán köze lehet egy Katherine kaliberű gonosz nőszemélyhez, de túl sok egyéb elfoglaltságom akadt, így nem éreztem különösebb késztetést arra, hogy utána járjak ennek. Más fiú Nate-en kívül pedig nem szerepelt a rövidtávú elérni kívánt terveim között, így azt hiszem boldognak mondható szingli életet éltem.

 - Mit szólnál hozzá, ha kiderülne, hogy Nate egy vámpír és Katherine a volt csaja? Megdöbbennél, nem igaz? – vette viccesre a formát Violet, bár én nem találtam ebben semmi szórakoztatót.

 - Ha Nate vámpír lenne, hogy lehetséges, hogy velünk együtt nőtt fel? – kérdeztem lerombolva Violet képzeletbeli világát.

 - Olyan színtelen vagy néha, drága barátnőm – viccelődött Violet. – Szerintem érdekes egy fordulat lenne – morfondírozott tovább, én pedig csak kedves-rosszallóan tekintettem rá, miközben egy teljesen határozott kép fogalmazódott meg bennem. Soha nem fogom hajszolni a pasizást, és ha egyszer eljön az ideje annak, hogy barátom legyen ismét, akkor biztosan olyat fogok választani, aki igazán hozzám illik, és akitől tökéletesen távol állnak a természetfeletti dolgok.

Bárki bármit mondjon, ez az elhatározás még így pár hét távlatából is elevenen él bennem, szóval, ha majd egyszer időm engedi, biztosan készítek egy szerelmi lista tervet, ahová feljegyzek minden olyan fontos információt, amit megnézek egy jövendőbeli barátban, és a természetfelettitől való távol állás lesz az első szám a listán. Na de ugorjunk is tovább – gondoltam magamban és ismét átlapoztam pár oldalt, hogy aztán egy igen jelentős napnál nyissam ki. Mindig is tisztában voltam azzal, hogy az ember minden nap tanul valami újat, de néhanapján azért túlságosan is új dolgokkal bombázták az agyamat. Na, ez a nap is ezek közé tartozik, és bár abszolút pozitívan, de igen nagy meglepetést okozott ez számomra.

Az őrangyal, 2011. június 10.

Friss kávéillat lengte be szinte az egész lakást. Ms Malone valami újfajta süteményt próbált ki, egyértelműen valami kávésat, és a főzött ital illata még a csukott ajtón keresztül is bejutott hozzám. A szobámban ücsörögtem, Violet még korábban elment itthonról gyakorolni, a vámpírreflexek finomításán dolgozott már mióta megérkeztünk és nagyon jól haladt vele, a hallása konkrétan olyan szintre fejlődött, hogy fülsüketítő hangzavarból is képes lett volna kiválogatni a számára lényeges információt. Jelenleg a látásán munkálkodott, el akarta érni, hogy semmi se kerülhesse el a figyelmét, ami fontos lehet. Én ma inkább az elméleti részét vettem át az anyagnak, rengeteg varázsigét tanultam meg, aminek akár bármely átlagos napon hasznát vehettem. Természetesen nem azonnal a harci varázsigéket vettük át, bár már abból is tanított nekem párat Ms Malone. Viszont miután ez az isteni illat teljesen elterelte a figyelmemet a tanulásról, kénytelen voltam lemenni, és megérdeklődni, hogy mikor lesz már készen az az isteni édesség.

 - Mintha csak Violet-et hallanám – kuncogott maga elé Ms Malone. - Légy türelmes! Tudod, ez is a gyakorlat része – próbált nyugalomra inteni, de képtelen voltam megállni, és csak azért is belemártottam 2 ujjamat a krémbe, hogy utána megízlelhessem az isteni kávés tölteléket. Ms Malone persze azonnal kapcsolt és finoman rálegyintett a kezemre, miközben kitúrt a helyemről és ő furakodott a krém közelébe, hogy folytathassa az elkészítését. Én közben helyet foglaltam az étkezőben és próbáltam pihentetni kimerült elmémet.

 - Violet ma később jön haza, viszont ha neked van kedved, ma is elkirándulhatunk még a múltkori helyre, hogy ma se maradjon ki az edzés… - ajánlotta Ms Malone, mire egy pillanatra ledermedtem. A kirándulásról azonnal az ismeretlen fiú jutott az eszembe, akit – bár nem jut minden nap az eszembe – képtelen voltam azóta kiverni a fejemből. Még mindig bennem volt az első találkozás rejtélyes érzése, és akaratlanul is, de egy kissé nyugtalan érzés fogott el. Nem voltam benne biztos, hogy még egyszer akarom látni ezt az ismeretlen alakot, így nem feltétlen éreztem szükségességét, hogy visszatérjünk arra a helyre. – Sisi? – nézett rám aggódó tekintettel Ms Malone, hiszen egy pillanatra annyira belemerültem a gondolataimba, hogy még válaszolni is elfelejtettem.

 - Hát igen, nem volt rossz hely… – kezdtem óvatosan megközelíteni a témát. – De miattam ugyan nem kell még egyszer elmenni oda. Tudok én itt is edzeni, nem kell ahhoz ekkora emelkedő – mosolyogtam hozzá megerősítően, viszont Ms Malone magához híven azonnal felismerhette szorongásomat.

 - Végül is… te tudod. Pedig kellemes hely, kivéve persze, ha szokatlan találkozások történnek meg velünk. – Erre a kijelentésére azonnal felkaptam a fejem. Egészen egyértelműen nekem célozta ezt a mondatát, már csak azt nem tudtam, mégis honnan szerzett erről tudomást. Illetve volt egy tippem.

 - Honnan tud róla? – kérdeztem azért rá. Ms Malone egy különleges és titokzatos nő volt. Nem tartottam tőle, hogy esetleg hazudozna nekünk, viszont minden információt igen komolyan kezelt és csak éppen idejében szerette közölni egyed emberekkel. Valószínűleg az én találkozásomról is már előre tudhatott, mégsem avatott be engem is. – Látta őt? Vagy maga hívta oda? Miért nem szólt nekem róla? – tettem fel egymás után a kérdéseimet, borzasztóan kíváncsivá tett a téma.

 - Nyugalom, Sisi! – intett csendre gyorsan.

 - Kérem Ms Malone! Teljesen megrémített ez a fiú, halvány fogalmam sem volt róla, hogy miről beszél. Azt mondta, hogy segíteni akar, de nem tudtam miben… - mondtam el neki az aggályaimat, ő pedig figyelmesen hallgatott engem. Egy pillanatra belemerült a saját gondolataiba, majd mosolyogva rám tekintett.

 - Hát hozzád is eltalált végre – mondta nekem lelkesen, mire én még ostobábban rebegtettem a szempilláimat. Mi a francról beszél? Ki talált el hozzám?

 - Ms Malone, az égvilágon semmit nem értek ebből az egészből. Lenne kedves, és beavatna engem is? – érdeklődtem egyre türelmetlenebbül.

 - Sisi, most egy nagyon fontos állomáshoz értünk el a képességeid szempontjából. És én most elmesélek neked egy nagyon fontos történetet erről az egészről, ami után már minden világos lesz számodra is – magyarázta izgatottan, majd egy olyan történetet tárt elém, amitől még a lélegzetem is elakadt. – Az a találkozás fenn az erdőben egyáltalán nem volt véletlen sőt, nagyon is szándékos volt. Ez a pillanat minden Érző életében eljön egyszer, kinek előbb, kinek később, és szerencsére te elég hamar megtapasztaltad. Nem kell aggódnod, nem vagy őrült, akit odafent láttál, csak te láthattad, senki más, hiszen ő a tiéd. – Nem igazán értettem, mit ért azalatt, hogy „ő az enyém”. Ez kissé úgy hangzott, mintha a saját tulajdonomról beszélnénk, és hogyan is birtokolhatnék én valakit, egy élő embert?

 - Az enyém? Egy fiú? – kérdeztem bután. – Tehát Ms Malone-nak is van egy fi… úja? – Elég bután hangzott még így kiejtve is.

 - Nem az számít, hogy fiú vagy lány, hogy fiatal vagy idős, csak az számít, hogy van – folytatta megmosolyogva előbbi kérdésemet. – Mindenkinek más és más valaki segít. A lényege, hogy csak mi láthatjuk, senki más.

 - Mint egy képzeletbeli barát? – mondtam ki, ami legelőször eszembe jutott róla. Ms Malone erre hangosan elnevette magát, de nemet intett a fejével.

 - Nos, nem egészen erről van szó, bár ha jobban belegondolok, kicsit hasonlít rá. Minden Érző kap maga mellé egy társat, egy volt Érzőt, aki segíti az útján. Ez az illető nincs mindig velünk, csak fontosabb helyzetekben, és segít helyes döntést hoznunk.

 - Látják a jövőt is, megmondják, hogyan kell cselekednünk? – igazán megfogott a téma, soha nem gondoltam volna, hogy ennyire lényeges volt ez a múltkori találkozás.

 - Természetesen nem látják, és nem is döntenek helyettünk csak segítenek a döntéshozásban. Te ettől függetlenül cselekedhetsz másképpen is, ők nem fognak megharagudni ezért, ugyanúgy kitartanak melletted és továbbra is próbálnak jó tanácsokat adni neked. Ők csak próbálják helyes irányba terelni az életed egész halandó életed során

 - Mitől függ, hogy melyik volt Érző lesz a társam? Kisorsolják mellénk őket? – viccelődtem.

 - Ez a volt Érző melletted fog állni a végsőkig, fontos szerep jutott neki az életedben, ezt nem lehet csak úgy kisorsolni. Fontos szempontok alapján kapod azt, akit.

 - De hát én még a nevét sem tudom… - mondtam kissé elkeseredve. – Nem mondta meg nekem. Akkor így hogyan bízhatnék meg benne?

 - Nem kell félned, Sisi! Az, hogy nem árulta el neked a nevét, valószínűleg egy nagyon lényeges szempont ahhoz, hogy minél hamarabb közelebb kerülhessetek egymáshoz. Hidd el, ő tudja, hogy miként kell eljárnia. Az ő szerepe, hogy minél jobban megkönnyítse az életed, azért őt rendelték melléd, mert volt, van, vagy lesz valami nagyon fontos összeköttetés köztetek. Nem tudom megmondani, hogy micsoda, de idővel majd rájössz, hogy miért olyan fontos, hogy ő áll melletted.

 - Mint egy őrangyal…

 - Nem mint egy – javított ki. – Ő az őrangyal.

 - Ms Malone-nak is van ilyen összeköttetése a sajátjával? – érdeklődtem, szükségem volt egy példára, hogy megértsem ezt a rendkívül fontos kapcsolatot.

 - Az én őrangyalom egy olyan Érző volt, aki három Érző képességével rendelkezett, így rengeteget segített és segít most is abban, hogy hogyan kezeljem ezt a rengeteg erőt. Ráadásul az egyik fia vérfarkas volt, aki vámpírrá változott és… sajnos meghalt. Akkor még szóba sem került az első hibrid létezése. – Sajnálattal hallottam az illető szomorú történetét, de biztos voltam benne, hogy Ms Malone-ra ennél sokkal boldogabb jövő vár. – Ne aggódj, Sisi, hamarosan te is meg fogod tudni, ki az a fiú, aki a te oldaladon áll, és hogy mi köze van tulajdonképpen a te életedhez – mondta nekem Ms Malone mosolyogva és megfogta a kezemet. Én kedvesen visszamosolyogtam rá, majd egy rövid összeborulás úgy döntöttem a szobámban próbálom megemészteni a hallottakat. Leheveredtem az ágyamra és a plafont kezdtem bámulni.

„Hamarosan te is meg fogod tudni, ki az a fiú, aki a te oldaladon áll, és hogy mi köze van tulajdonképpen a te életedhez.” – Ezek a szavak jártak a fejemben, amikor egy gyenge fuvallatot éreztem meg, pedig nem is fújt a szél. Felültem az ágyamban, és ahogy előre tekintettem, azonnal megláttam őt, az őrangyalomat. Már nem lepődtem meg, szinte számítottam a megjelenésére. Csak állt ott, nem is jött közelebb, csak ennyit kérdezett:

 - Segíthetek? – majd széles mosolyra húzta a száját, én pedig cinkosan visszamosolyogtam rá.

Hirtelen nevetni lett volna kedvem a történet visszaolvasása után. Azóta egy nap nem telt el úgy, hogy ne láttam volna őt, az „emberemet”. Furcsa mód nagyon is nyugalommal töltött el a közelsége, ami azért is volt szokatlan, mivel egy halott emberről beszélünk. Egy halott ember, akiről azóta sem tudtam meg semmit, de türelmes vagyok és elhatároztam, hogy bízni fogok benne, elfogadom, hogy akkor avasson be a titkaiba, amikor ő jónak látja. Erős kapocs kezdett kialakulni köztünk, amire nem találtam szavakat, csak azt éreztem, hogy ténylegesen szükségem van rá.

Mosolyogva továbblapoztam a könyvemben, mikor egy igen tragikus napnál nyitottam ki. Ez a nap nem rég, majdnem egy hete történt, és borzasztóan megviselt csak a látvány és tudat, hogy az emberek ennyire ki tudnak fordulni önmagukból.

Az ember rejtett arca, 2011. június 14.

Honnan ismerhetjük meg az ember igazi énjét? Honnan tudhatjuk, hogy tényleg olyan, amilyennek mutatja magát, vagy csak megjátssza a szerepet? És vajon jó útra tud térni valaki, ha a lelke már elkárhozott? Azt hiszem ezek a kérdések foglalkoztattak leginkább a mai nap eseményei után. Már hosszabb idő óta nem kellett megélnem semmi borzasztó dolgot, és ezért nagyon is hálás voltam. Viszont rá kellett jönnöm, hogy ez úgy sem mehet így a végtelenségig. Így is úgy is eltalál hozzám a természetfeletti mindent elérő ereje, és sajnos nem éppen a legpozitívabb értelemben érkezett ma el hozzám.

 - Hová is tartunk éppen? – kérdeztem izgatottan. Igazából sosem szerettem a meglepetéseket már kiskoromban sem, hiszen mindent azonnal tudni akartam és nagyon piszkálta a csőrömet, ha valamire hosszabb ideig kellett várni.

 - Anya ismer egy isteni cukrászdát Florida ezen részén, és azt mondta, hogy ezt nem hagyhatjuk ki, mielőtt hazamegyünk – válaszolta kérdésemre Violet. Hát igen, már nincs túl sok idő a hazatérésünkig, bő egy hét és újra látom a testvéreimet. 8 nap múlva lesz Elena születésnapja, és bármennyire is hűvös jelenleg a kapcsolatunk, a születésnapját képtelen lennék kihagyni, nagyon szeretném felköszönteni, és azt hiszem, addigra teljesen kész leszek lelkileg és fizikailag is arra, hogy visszaköltözzek Mystic Falls-ba.

 - Jól hangzik – mosolyogtam a kocsi hátsó üléséről, miközben eszembe jutott Jenna isteni ekler fánkja, ami után mindannyian megnyaltuk mind a tíz ujjunkat. Ebből is érzékeltem a változást. Már nem a rossz élmények jutottak eszembe Jenna-ról, hanem a szép emlékek és ez nagyon sokat számított.

Az út egész végig nagyon sima és viszonylag gyors tempójú volt, viszont ahogy közeledtünk Ms Malone állítása szerint a cukrászda felé, egyre inkább nagyon tömeg verődött össze és nem csak a forgalomra gondoltam. Rengeteg ember volt az utcákon, legtöbbjük arcán ott ült az a mindent tudni akaró, kíváncsi tekintet, mintha valami nagy dolog történt volna valahol a közelben.

 - Utálom a tömeget – morogta Violet és elfordult az ablak felé. Fogalmunk sem volt honnan került ide hirtelen ez a rengeteg ember, de mivel a forgalom egy idő után szinte megállt, úgy döntöttünk jobb lenne, ha letennénk valahol az autót és inkább gyalog próbálnánk megközelíteni a helyet. Körülbelül egy negyed órányi minimális haladás után Ms Malone ki tudott kanyarodni a sávjából és nem messze találtunk is egy megfelelő parkolót, hogy aztán belevethessük magunkat az addigra már lényegesen megnövekedett tömegbe. Egyenesen a cukrászda felé vettük az irányt, próbáltunk a lehető legrövidebb úton odatalálni, de azt kellett tapasztalnunk, hogy minél közelebb érünk, egyre több ember tolong előttünk. Egyikünk sem értette, hogy mi történhet, hiszen az átlagnál is jóval többen voltak kinn az utcákon, így csak folytattuk utunkat. Nagyjából 200 méterre lehettünk már csak, amikor teljesen bedugult az egész utca. Ezt már Ms Malone sem hagyhatta szó nélkül, így a mellettünk álló idős hölgytől próbált érdeklődni, hogy mi történt.

 - Tömeggyilkosság – sóhajtozta kétségbeesetten a nő. – Brutális… tömeggyilkosság a híres cukrászdában!

Rémisztő volt az ijedség az arcán, mintha még sosem látott volna ilyen borzalmakat. Ms Malone azonban nem volt rest, nem merült el a gondolataiban, megbabonázott tekintettel rámeredt a nőre, majd így szólt hozzá.

 - Adjanak nekünk utat, hogy átmehessünk a tömegen a cukrászdába – igézete egy pillanat alatt hatott, az idős nő pedig azonnal adta tovább a teljesítendő feladatot, mire egy keskeny sáv nyílt előttünk a tömegben. – A legközelebbi a tiéd lesz, Sisi! – mondta nekem hátra, miközben ő már elindult a tömegen át. Ámulattal, csodálkozva néztem, ahogy az a rengeteg ember hogyan engedelmeskedik egy rövid mondat hatására, és be kellett vallanom, nagyon is tetszett, amit láttam. Gyorsan észbe kaptam, és gyorsan Ms Malone után indultam magammal húzva a még megbabonázott Violet-et. Hát igen, nem gyakran látta az anyját „munka” közben.

Amikor azt mondta nekem Violet, hogy az anyja egy olyan cukrászdát fog nekünk megmutatni, amit látnunk kell, még mielőtt visszatérünk Mystic Falls-ba, nem hiszem, hogy egy kívül-belül csurom véres épületre gondolt. Az utca széles vonalában szétcsöpögtetve a bordóvá száradt még viszonylag friss vér, a kirakatról nem is beszélve. Mintha szándékosan pirosra akarták volna festeni az ablakokat, csak a festő még nem fejezte be a munkáját egy kisebb területen. Hirtelen Ms Malone-ra kaptam a tekintetemet, aki kisebb fejrándításokkal jelezte nekem, hogy most jött el az én időm. Azonnal megértettem, mire akar kilyukadni, így lassan odasétáltam a legközelebb álló helyszínelő rendőr mellé, és minden erőmmel megpróbáltam bevetni a képességemet.

 - Kérem lépjenek hátrébb a barátaival, ez egy gyilkossági helyszín, itt nem tartózkodhatnak civil emberek – mondta nekem mogorván a férfi, gondolom neki is akadt jobb dolga annál, minthogy egy napsütéses délután hullákat azonosítson be egy tömegmészárlás után. Ettől függetlenül nekem eszem ágában sem volt elhagyni a területet. Be akartunk jutni a cukrászdába.

 - Azt hiszem nem gondolta át teljesen a szavait, helyszínelő úr – mondtam neki tettetett nyugalommal. Igazából borzasztóan izgultam, hogy sikerüljön a művelet. A rendőr persze teljesen ledöbbent iménti kijelentésemen és már emelte volna a kezét, hogy kipenderítsen a tömegbe, amikor hirtelen megdermedt a szemeimbe nézve. – A barátaimmal be akarunk oda jutni és maga ezt megfogja nekünk engedni, jól mondom? – tettem egy mosolyt még a végére biztatásképpen.

 - Hogyne! – válaszolta a rendőr megbabonázva, én pedig az egekig magasztaltam magamban a sikeremet, hogy ennyire felfejlesztettem magam és nem vallottam kudarcot. Azt hiszem, elismerhetem, hogy nagyon is kiváló tanárom volt ebben az időszakban.

Visszasétáltam Ms Malone és Violet mellé, miközben intettem neki, hogy mehetünk. Azt hiszem nem igazán voltam felkészülve arra, amit odabent fogok látni, ugyanis amint beléptünk olyan orrfacsaró bűz csapta meg az orromat, hogy ott helyben kiengedtem a reggelimet. Hullaszag, borzasztó erős.

 - Bocsánat! – mentegetőztem, mire Ms Malone egy pillanat alatt ott termett mellettem és védelmezően átkarolt hátulról.

 - Jól vagy, Sisi? – kérdezte aggódó arccal, de megnyugtattam és kihámoztam magam a karjai közül.

 - Csak próbáljunk meg igyekezni! – Violet-et meglátásom szerint durván lesokkolták a látottak, teljesen belemerült a látványba, ami szó szerint brutális volt. Az egész cukrászda tele volt emberekkel, mindannyian oda voltak ültetve az asztalok melletti székekre, ruhájuk csurom vér, tekintetük rideg és üres. Én csak földbe gyökerezett lábakkal álltam nem messze az ajtótól, míg Ms Malone körbejárta a termet. Engem szó szerint taszított a rengeteg halott ember látványa, az élettelen testükből áradó bűz, képtelen voltam még közelebbről is megvizsgálni őket. Mikor Violet elsétált az egyik asztal mellett, véletlenül rálépett az annál ülő férfi lábára, mire annak a feje azonnal a földre esett. Violet rémülten felsikoltott és kétségbeesetten hátrált a kijárat felé.

 - Miféle szörnyű emberek képesek ilyenre? – kérdezte hisztérikusan.

 - Ezek nem emberek voltak… - mondta maga elé meredve Ms Malone. – Ezt vámpírok tették – állapította meg sok éves tapasztalatai alapján, de én azt hiszem egy fokkal okosabbat is tudtam mondani. Volt valaki, aki még hajdanán igazi, vérengző vadállat volt. Akinek szokása volt széttépni az embereket, aztán újra összerakni a kihűlt, véres testrészeiket.

 - Nem vámpírok – mondtam szinte suttogva. – Ezt egy vámpír tette. A neve Stefan Salvatore…

Azóta nyomaszt ennek a látványnak az emléke, amióta ott jártunk a cukrászdában. A hely éppen tegnap előtt nyitott ki ismét, 6 nappal a brutális vérengzés után. Persze a történet azóta is ott kering a lakók között, akik szüntelenül rettegnek, hogy újra lecsaphat rájuk ez a borzalom. A cukrászdának jelentősen visszaesett a forgalma, ami nem is csoda a történtek után. Persze az igazat, hogy mi is történt ott valójában, senki sem tudhatja, illetve csak egészen kevesen. Az újságok természetesen emberi tömeggyilkosságként adták le a híreket, a tettest pedig a mai napig nem találták meg, és nem is fogják. Nem tudom lesz-e valaha akkora népszerűsége annak a cukrászdának, amekkora a brutális gyilkosság előtt volt, de ha lesz is, nem hiszem, hogy mostanában. Idő kell az embereknek, sok idők, akár generációk eltűnésének és új generációk felbukkanásának időszaka.

A tettes felismerhetetlenül Stefan volt, ami egyszerre jelent jó és rossz hírt is. Jó hír, hogy ezek szerint még mindig életben van. Viszont rossz, hogy… nos, eléggé kifordult önmagából. Vagy ki tudja, lehet, hogy igazából most ismét visszatalált igazi önmagához. Lehet, hogy ez az igazi élete, az igazi önmaga, amit eddig csak próbált elnyomni magában. Nem tudom, de azt hiszem Elena tényleg sokkal jobban járt, hogy Stefan már nincs vele. Mi lett volna, ha egyszer Elena-t is bántja? Nem akartam ezekbe belegondolni, csak túl akartam tenni magam a történteken, ami Violet-nek a jelek szerint már egészen jól sikerült. Gyorsan tovább is lapoztam és megálltam a 3 nappal ezelőtti bejegyzésnél. Azt hiszem, most ez érdekelt a legjobban, ez alapján mondhattam ki, hogy nagyon is helyesen cselekszem most.

Készen állnék? 2011. június 19.

Ez a kérdés fogalmazódik meg bennem percről perce, újra és újra. Vajon készen állok arra, hogy újra találkozzak a testvéreimmel? Biztosan most jött el az ideje? Hiszen annyira jól éreztem itt magam, egy hónapon keresztül a boldogság minden egyes lehetséges változatát újra és újra átélhettem, akkor miért kellene hazamennem? Viszont Elena-nak 3 nap múlva lesz a születésnapja, amit nem akarok semmiképpen sem kihagyni. Borzasztóan hiányoznak már nekem, legszívesebben már most magamhoz szorítanám, és addig ölelném őket, amíg csak bírjuk szusszal. Ms Malone azt mondta felkészültem. Na persze nem úgy értette, hogy készen állok bármire, csak úgy, hogy megtanultam az alapokat, felkészültem lelkileg és fizikailag is arra, hogy tovább fejlesszem a képességeimet egyedül is akár milyen katasztrófa sújtotta övezet vesz is körül. Sőt, a nehézségek még inkább erősíteni fognak, hiszen azok által fogom majd igazán kiteljesíteni az itt megszerzett tudásomat.

Azt hiszem már tényleg nem volt más hátra. Az egyetlen csatámat már csak otthon kell megvívnom, azt is a saját lelkiismeretemmel. El kell beszélgetnem magammal, rá kell vennem magamat, hogy bocsánatot kérjek Elena-tól. Százszor megbántam már, hogy azon a napon megtagadtam, mint testvéremet. Soha nem éreztem ezt. Tudtam, hogy Elena nem az igazi testvérünk, hiszen Isobel és John bácsi lánya, de vér szerint akkor is unokatestvérek vagyunk, lélekben pedig még mindig testvérek. Mindig is testvéremként tekintettem rá, így éltem több mint 16 éven keresztül, nem változott bennem semmi azután, hogy kiderült az igazság. Az, amit akkor a fejéhez vágtam csakis azért volt, mert túlságosan sok rossz történt velem akkor és egyszerűen minden szomorúság a felszínre tört belőlem, akár ilyen formában is. De most bocsánatot akarok kérni érte. A Salvatore testvérek és a vámpírok iránti gyűlöletem azt hiszem némiképp enyhült, főként Violet miatt, na és persze, mert kezdtem sokkal színesebben látni a világot. Utáltam a változást, szerettem, ha minden marad a régi mivoltában, de rájöttem, hogy így nem élhetem túl ezt a világot. Itt törvényszerű volt a változás és a különleges természetfeletti dolgok. ezzel meg kellett tanulnom együtt élni. Bár a vámpírok soha nem lesznek a kedvenceim, Violet akkor is a legjobb barátnőm marad, míg én meg nem halok, és nem kell majd új legjobb barátnő után nézni. Damon pedig… Damon nem ér meg annyit, hogy miatta kihagyjam a nővérem legfontosabb ünnepét. Megpróbálom a lehető legnormálisabban lereagálni vele a helyzetet, úgy, hogy abból ne legyen több veszekedés. Csak megtanuljuk majd elviselni egymást, egy idő után pedig remélem, hogy Elena is rájön, hogy mennyivel jobb volt az élete nélkülük, és visszatér majd a neki szánt emberi élethez. Igen, azt hiszem elhatároztam magam. Hazamegyek, haza, ahova tartozom. És hogy döntésem helyessége még inkább beigazolódjon, őrangyalom mosolyogva jelent meg előttem, majd elsétált a ruhásszekrényig, hogy kinyitva az ajtót megpillanthassam hatalmas bőröndömet. Itt az ideje felkészülni a hazaútra.

Könnyek szöktek a szemembe, ahogy a bejegyzés végére értem. Tudtam, hogy helyesen cselekszem, haza akartam menni, mindennél jobban. Úgy döntöttem elég volt már az olvasgatásból, vissza kellett térnem a jelenbe, elraknom a múltat egy időre. Finoman becsuktam a naplóm legfelső lapját is, majd a kistáskámba suvasztottam. Jó helye lesz ott. Felnéztem az órára, már egy órája olvasgattam a naplómat. Gyorsan összekaptam magam, letöröltem a könnyeimet és nekiláttam, hogy befejezzem végre a pakolást.

                                                                            #

 - Na hogy állsz? – jött be a szobába Violet egy órával később. Éppen abban a pillanatban cipzáraztam be a bőröndömet, és mosolyogva jeleztem barátnőmnek, hogy már készen állok. – Helyes, anya éppen most ért ide, én már bedobtam a kocsiba a cuccaimat. Gyere, segítek lecipelni a tiedet is! – ajánlotta Violet, mire én beleakasztottam a karjaiban két kisebb táskát, a nagy bőröndömet pedig magam után húztam a földszintre.

 - Na, lányok, készen álltok itt hagyni ezt a csodás helyet? – kérdezte vigyorogva tőlünk Ms Malone, amikor kiértünk az udvarba.

 - Nem, én még simán maradnék kétszer ennyi időt is – mondta panaszosan Violet.

 - Ne sírjál feleslegesen, azt hiszem, van még bőven időd arra, hogy kihasználd ezt a helyet, nem igaz, Ms Malone? – viccelődtem Violet nyávogásán.

 - Így igaz, Sisi! – értette egyet velem a kérdezett, mire Violet is kuncogásban tört ki. Na igen, az örökkévalóság azt hiszem tényleg bőven elég idő, bármit is nézünk vagy tűzünk ki célul. – És te? Te maradnál még? – bár nagyon is csábító volt, a sok csodás emlék után, azt hiszem most mégis inkább hazahúzott a szívem.

 - Hiányozni fog minden, de azt hiszem, most már jól fog esni a hazaérkezés – válaszoltam, és meg mertem volna esküdni rá, hogy Ms Malone mosolyában a tökéletes megértést véltem meglátni.

 - Nekem is hiányzik már Gaby – mondta, miközben az orrára tolta a napszemüvegét. – Beszéltem nagyiékkal, már nagyon be van zsongva, hogy találkozhasson velünk – mesélte melegen, mosolyogva.

 - Hát akkor, irány Mystic Falls! – mondta ki Violet a végszót, mire mind a hárman kényelembe helyeztük magunkat és kezdetét vette a hosszú, izgalommal teli hazafele vezető út.

                                                                            #

Hosszú utat tettünk meg hazafelé térben, időben és lélekben. Ahogy közeledtünk Mystic Falls felé egyre hevesebben vert a szívem, egyre inkább kezdtem megérezni a helyzet súlyát. Gondolatban minden sokkal egyszerűbb volt, gyerekjátéknak tűnt hazajönni és elmesélni a kalandjaimat az itthoniaknak. De most, ahogy megpillantottam a várost jelző ismerős táblát, hirtelen hatalmas súlyt éreztem a szívemen és azonnal tudtam, hogy nem fog minden olyan egyszerűen zajlani, mint ahogy azt elképzeltem. Nem volt törvényszerű az összeborulás, a könnyes nevetés, a hálaadás egymásért.

 - Ne aggódj, Elena biztosan nagyon fog örülni, hogy újra lát – nyugtatott Violet, mintha belelátott volna a gondolataimba. Abban persze egy cseppet sem kételkedtem, hogy nővérem örülni fog nekem, de hogy ezt nyíltan ki is mondja, abban már nem voltam olyan biztos. Inkább kiakad, amiért ilyen hosszan, szó nélkül és jelet később sem adva magamról, eltűntem. Részben igaza is lenne, hiszen utólag én is belátom, hogy nem szabadott volna kétségek között hagyni a testvéreimet. Viszont abban is biztos voltam, hogy ha időközönként jeleztem volna nekik, sokkal nehezebb lett volna elszakadnom tőlük és a saját lábaimra állnom, ráadásul, ha rám találtak és hazavittek volna, semmi esélyem nem lett volna.

 - Itt is vagyunk – szólalt meg Ms Malone fél 10 után pár perccel a Salvatore ház előtt. Annyira elgondolkodtam, hogy észre sem vettem megérkezésünket az ismerős ház előtt. Egy hónap, ennyi ideje nem láttam ezt a házat, azóta nem kellett a Salvatore testvérekre gondolnom. Illetve majdnem, ugyanis Stefan tett róla, hogy még eltűnése után se feledkezzünk meg róla.

 - Jól van, akkor hát lássuk a szülinapost! – mondtam vidámságot színlelve, pedig inkább éreztem magam feszültnek, mint izgatottnak.

Kiszálltunk mindannyian az autóból, majd célba vettük a feldíszített bejáratot. Már ott összetalálkoztunk pár idegen fiatal emberkével, és szinte meg mertem volna esküdni, hogy ők biztosan nem tartoztak Elena közeli ismerősei közé, ha egyáltalán ismerte őket a nővérem. A ház egyébként végig ki volt világítva, de ha ez még nem is tűnne fel a szemfüles embereknek, a kilométerekre elhallatszódó zene biztosan ide vonzott már minden bulizni vágyót. Caroline aztán tényleg ki tett magáért, talán szó szerint is magáért. A házba belépve már nem mondhatnám, hogy meglepő látvány fogadott, csak amire számítottam. Egy rakás ember lepte el a Salvatore házat, ki a rumot kóstolgatta a fotelben állva, ki az asztalon táncolt, ki a következő csaját próbálta befűzni, de egy biztos volt, a fele társaság nem Elena miatt volt itt, csak a buli meg a pia érdekelte őket.

 - Megyek, megkeresem a nővéremet – súgtam oda Violet-nek, ő pedig egyetértően bólintott, aztán megpróbált Ms Malone-nal beolvadni a többi ember közé.

Csak az érzéseimre hagyatkoztam, így próbáltam megtalálni a nővéremet, ami nem is tartott olyan sokáig. Azt hiszem igazán belejöttem ebbe az „Érzőnek lenni” dologba. Az azonban eléggé meglepett, ahova érkeztem, ugyanis nem sokkal később Damon hálószobájának ajtaja előtt találtam magamat, és csak remélni tudtam, hogy ennek semmi rossz vége nem lesz. Már éppen kopogni akartam, amikor az ajtó hirtelen kivágódott előttem és legnagyobb szerencsémre Damon-nel találtam szembe magam. Látszott rajta, hogy eléggé feldúlt, nem lehetett könnyű napja, és azt hiszem, én sem voltam egy igazán pozitív meglepetés a számára. Csak félig tátott szájjal próbálta formáznia a szavakat, de nem tudott megszólalni, csak állt dermedten az ajtóban. Nem mondanám, hogy én sokkal ügyesebb lettem volna, csak álltam ott keserű arckifejezéssel, és próbáltam, rájönni, hogy vajon mi jön ezután. De nem kellett túl sokáig gondolkoznom, Damon mindenféle köszönés nélkül újra felvette azt az ingerült ábrázatot, amivel megjelent az ajtóban, majd elviharzott mellettem a lépcsők irányába. Ekkor láttam meg a szoba közepén álló nővéremet, aki szó szerint tátott szájjal és könnyes szemmel meredt rám.

 - Sisi! – suttogta maga elé, majd két pillanat alatt előttem termett és jó szorosan a karjaiba zárt. Nem mondott semmit, csak ölelt én meg vissza őt, és átéltük a pillanat drámai hatását. Elena ölelésben minden benne volt: a testvéri szeretet, a hiány rideg érzése, az elveszettség és magány keserű fájdalma. Hirtelen erős lelkiismeret furdalás tört rám, ha eddig bizonytalan voltam, most teljes mértékben bántam, amit vele tettem. Hosszas ölelés után aztán elengedett engem, majd kezei közé fogva arcomat, sírva kezdett kérdezgetni.

 - Hol voltál idáig? Istenem, azt hittem téged is elvesztettelek – hüppögte nekem. – Miért tetted ezt? Tudod, hogy mennyire aggódtam érted? És hogy mennyire hiányoztál?

 - Tudom, Elena, és teljesen igazad van – adtam neki igazat. – De kérlek, hidd el nekem, hogy el kellett mennem. Szükségem volt egy kis időre, hogy feldolgozzam a veszteségeket. – Elena hevesen bólogatva az ágyra húzott, szembe ült velem, a kezemet pedig még akkor sem engedte el, mintha attól tartott volna, hogy megint elveszít.

 - Annyira örülök, hogy újra láthatlak, el sem tudod képzelni. Végig bíztam benne, hogy hazajössz és tényleg… - mosolygott rám melegséggel.

 - Nem akartam túl hosszú időre eltűnni, csak amennyire szükségem van, hogy újra fel tudjak állni és újra tudjam kezdeni az életemet. És képzeld, a lehető legjobb helyen voltam, csodálatos segítségem volt, és újra azt érzem, hogy minden rendben van – magyaráztam neki tiszta boldogsággal a hangomban. – Viszont végig bennem volt a bánat is, azért amivel elbúcsúztam tőled – váltottam kicsit komorabb hangszínre, miközben könnyek gyűltek a szemembe. – Elena, azt akarom, hogy tudd, sosem tagadnálak meg, mint testvéremet. Nem számít, hogy nem ugyanazok a szüleink, én úgy nőttem fel, hogy végig a nővérem voltál, és ez már így is marad örökre. Ne haragudj, hogy itt hagytalak ebben a nehéz időszakban, de azt hiszem ne igazán lettem volna a segítségedre – mondtam neki, de Elena elérzékenyülve csak ennyit mondott.

 - Nem számít, mi történt akkor, csak az, hogy újra itt vagy – nyugtatott meg engem, simogatva a hajam. – Most viszont… mindent el kell mesélned, mindenről tudni akarok, ami ez alatt az egy hónap alatt történt veled – követelte vidáman, így mindenről megfeledkezve azonnal nekiláttam és elmeséltem neki az elmúlt hónap történéseit. Nem foglalkoztunk senkivel, csak a pillanat számított és hogy beavassuk egymást életünk egymás előtt még ismeretlen történeteibe. Mindent elmeséltem Elena-nak, a legapróbb részlettől kezdve a legmonumentálisabb élményeimig, ő pedig ámulattal hallgatta végig, hogy mi mindent éltem át ezalatt az egy hónap alatt. Bár Stefan történetét eredetileg nem akartam belevenni a mesélésbe, végül aztán úgy döntöttem, hogy joga van tudni Elena-nak a történtekről. Azonban egyáltalán nem akasztottam ki teljesen, mert mint számomra is kiderült, éppen az érkezésem előtt tudta meg nővérem, hogy Damon egész idáig kutatott az öccse után és csak azért nem vonta be Elena-t a dolgokba, hogy ne okozzon neki fájdalmat azzal, amivé Stefan vált.

 - Én hiszem, hogy Stefan még vissza tér közénk, Sisi – mondta nekem teljes bizonyossággal. – Tudom, hogy ott van benne még az a jó, amit akkor is benne volt, amikor megismertem. – én nagyon szerettem volna Elena-nak hinni, de a történtek miatt ez egy kicsit nehezemre esett, így inkább csak biztatóan rámosolyogtam és nem mondtam semmit. Nem akartam, hogy Elena olyan dolgokba ringassa magát, amik hamisak, nem akartam, hogy később jobban fájjon neki, ha Stefan tényleg nem tér már vissza hozzánk.

 - Na de most, azt hiszem van még valaki, akit borzasztóan boldoggá tennél a megjelenéseddel – mondta nekem fülig érő szájjal, Jeremy-re utalva.

 - De hiszen te még nem is meséltél semmit – válaszoltam neki panaszosan, ő azonban leintett.

 - Ráérünk még arról beszélni, hogy milyen semmilyen volt az itt megélt egy hónap. De most sokkal fontosabb, hogy Jeremy is megtudja, hogy itt vagy. na meg aztán, azt hiszem itt az ideje megszabadulni Caroline atomisztikus partijáról – mondta nekem kuncogva, mire én is elnevettem magam. Így történt hát, hogy fogtuk magunkat és megszöktünk nővérem 19 éves szülinapi bulijáról. Én még küldtem egy gyors üzenetet Violet-nek, hogy hazamentem Elena-val, mindent köszönök neki, és holnap majd átugrom hozzájuk, majd szaladtam is Elena után és kéz a kézben sétáltunk végig a hazafelé vezető úton, mint a régi szép időkben. Otthon már nem éreztem annyira feszültnek maga, a nehezebb részén túl voltam, Elena reakciójától lényegesen jobban tartottam, pedig teljesen felesleges volt. Otthon viszont valami hasonlóan kellemes dolog várt, ugyanis ahogy beléptem a konyhába és megpillantottuk egymást Jeremy-vel, drága bátyám két pillanat alatt ott termett mellettem és kapott szorosan magához és csak ölelt, mintha ezer éve nem találkoztunk volna. Úgy éreztem, soha nem voltam még ilyen boldog. Bár a külön töltött idő nagyon is jót tette nekünk, nagyon örültem, hogy végre itthon lehetek szeretett testvéreimmel, és boldog voltam minden egyes együtt átélt pillanat miatt. Sok nehézségen mentünk mostanában keresztül, de abban a pillanatban ott azt éreztem, hogy az életem végre révbe ért.