11. Fejezet

Drága Olvasóim!

Megérkeztem a következő fejezettel. Már nagyon régen ki akartam rakni, de az utolsó egy-két oldallal nagyon megszenvedtem. Annyira depressziós hangvételű ez a jelenlegi rész, nekem meg túl jó kedvem volt és egyszerűen képtelen voltam ilyen hangulatba kerülni, és lássuk be, egy ilyen részt nem lehet vidámra megírni (minden érthetővé válik a rész végén). De most kész és én örömmel posztolom ki Nektek ezt az új fejezetet és reménykedem benne, hogy megint kapok visszajelzést rá!

UI.: Köszönöm a pipákat :)

Jó olvasást!

11. Fejezet

(Ezek a dolgok tették elviselhetővé az elviselhetetlent)

Sikítani akartam, de egy hang sem jött ki a számon, és nem csak azért, mert valaki befogta azt. Ledermedtem a döbbenettől, amikor rájöttem, ki is az „elrablóm” valójában. Matt állt előttem teljes életnagyságban és egy puskát szorongatott a másik kezében, miközben egy fa mögé húzott. Ott aztán elengedett, hogy végre egy kis levegőhöz juthassak.

 - Matt! Te meg mit művelsz… itt… ilyenkor? – kérdeztem tőle makogva. Ha Stefan-nal futottam volna össze, még csak meg sem lepődök, de hogy Matt?! Itt álltunk a boszorkányház mellett, teliholdkor, ráadásul nem is akármilyen teliholdkor és erre Matt-be botlom. Remélem nem az lesz a magyarázata, hogy alvajáró.

 - Menekülök… - magyarázta, de aztán még hozzátette, hogy „érthető” legyen. – Tyler elől. – Döbbenten meredtem rá, majd megpróbáltam nem úgy bólogatni neki, mintha egy elmebeteggel beszélgetnék. Még hogy Tyler elől menekül… Aztán szépen lassan leesett mire gondolt.

 - Hol láttad őt utoljára? – kérdeztem kicsit aggodalommal a hangomban. Nem találkoztam még élőben vérfarkassal és nem is nagyon vágytam rá, hogy ez most történjen meg.

 - Öhm… benn az erdő sűrűjében, már korábban – magyarázta nekem a fejét vakargatva. Egy elég érdekes helyzet alakult ki most köztünk. Matt-el már nagyon régóta barátok voltunk, azóta, hogy ők megismerkedtek Elena-val, majd később összejöttek. Bár annak a kapcsolatnak már régen vége, attól még mi megmaradtunk egymásnak jó barátai. Én egészen eddig abban a hitben éltem, hogy Matt a legtöbb itteni emberhez hasonlóan, nem tud a természetfeletti létezéséről, de utóbbi kijelentése, miszerint Tyler elől menekül, elég erősen rácáfol erre. És ezek szerint ő is tudja, hogy én is tisztában vagyok ezzel a témával, különben biztosan nem mondta volna azt, amit. – Caroline remélhetőleg hamarosan csatlakozik hozzánk és akkor eltűzhetünk innen jó messzire – magyarázta nekem nyugtatólag, de ez engem egy cseppet sem érdekelt. Eszem ágában sem volt máshová menni innen. Így is késésben voltam már, főként Nate miatt, most már tényleg nem késlekedhettem egy másodpercet sem.

 - Nem, Matt, én nem megyek veletek, nekem nagyon fontos dolgom van itt – mondtam neki ellenkezést nem tűrő hangon, majd felálltam, hogy tovább folytassam sétámat a boszorkányházhoz. Ms. Malone már biztosan itt volt valahol, csak meg kell várnom, míg Matt-ék lelépnek és már kezdődhet is az akció. A baj már csak az volt, hogy ezt én gondoltam egyedül így.

 - Caroline mondta, hogy nem leszel egyszerű eset – motyogta Matt, majd közelebb sétált hozzám.

 - Sajnálom, Matt, én… mindent csak Elena-ért és Violet-ért teszek – próbáltam vele megértetni, hogy miért is nem teljesíthetem előbb levezetett tervét. Megfordultam, hogy a szemébe nézhessek, ám ekkor Matt megfogta a karomat és egy apró tűt szúrt bele.

 - Ne haragudj, Sisi, de megígértük Elena-nak, hogy nem esik ma este bántódásod. – Ellenkezni akartam, de képtelen voltam rá. A látásom elhomályosult, szédülni kezdtem, végül pedig a lábaim is megadták magukat. Matt felkapott az ölébe, majd nem sokkal később Caroline is előkerült. A boszorkányház felől érkezett. Biztosan ők is ott voltak, mielőtt összefutottak velem. Talán ott találkozhattak Elena-val.

A legfurcsább az volt az egészben, hogy végig eszméletemnél voltam, egy pillanatra sem ájultam el. Egészen Tyler-ék házáig érzékeltem a külvilágot, hallottam a hangokat, láttam a képeket, csak kicsit tompán és elmosódottan. Nem tudtam, mit adott be nekem Matt, de egyszerre voltam neki hálás és borzasztóan dühös. Egyrészt örültem, hogy nem valami altatót nyomtak belém, mert akkor tuti átaludtam volna az egész rituálét. Ez a kis nyugtató viszont meg sem fog kottyanni nekem. Azt hiszem nem számoltak azzal a ténnyel, hogy nem egy átlagos ember vagyok. Amíg tudatomnál vagyok, bármit képes vagyok irányítani, legfeljebb egy kicsit lassabban és nehézkesebben megy majd. Másrészről azt hiszem tökéletesen érthető a dolog. Megint ott lyukadtunk ki, hogy az égvilágon mindenki jobban tudja, mi is jó nekem igazából, persze csak én nem.

A házhoz érve Caroline pillanatok alatt ajtót nyitott, Matt pedig becipelt a nappaliban található egyik kanapéra. Alig bírtam mozogni, minden lelassult körülöttem. Ettől ideges lettem.

 - Semmi baj Sisi, pihenj csak! – duruzsolta nekem Matt, mire megpróbáltam a lehető legdühösebb arccal ránézni. Valószínűleg sikerült is, ugyanis Matt bűnbánó képpel rám tekintve magyarázkodni kezdett. – Elena kívánsága volt. A többiek a boszorkányházban vannak már. Bonnie-val beszéltünk – magyarázta nekem, majd elmesélte az egész esti cirkuszt, amit én Nate jóvoltából kihagytam.

Klaus már elvitte magával Elena-t a kőfejtőhöz, a többiek pedig a boszorkányházban készülnek fel a nagy összecsapásra. A nővérem megbízta Bonnie-t azzal a feladattal, hogy igyekezzen engem minél távolabb tartani ezektől a szörnyűségektől, így Bonnie tökéletes alkalomnak találta Caroline és Matt felbukkanását és rájuk bízta ezt a roppant fontos feladatot.

 - Ne aggódj! Bonnie el fogja intézni, hogy se Jeremy, se Alaric, se pedig John bácsi ne tudjon részt venni ebben a veszélyes akcióban. – MI?? John bácsi is ott van? Vajon mit kereshet ő ott? Bár nem nehéz kitalálni. Mibe nem ütötte még bele az orrát?

 - John… bácsi… - próbáltam beszélni, de csak nagyon halk, rekedtes suttogásra futotta tőlem.

 - Elena a lánya, érthető, hogy ő is ott akar lenni. – Hát persze. Bárki bármit csinál azt roppant módon tökéletesen érhető okokból teszi, ám ha én teszek valamit, az biztosan felelőtlen cselekedetnek bizonyul. – Illetve Bonnie kitalált valamit – mondta Matt sejtelmesen. Egyből megértettem, hogy valamilyen boszorkányos dologról van szó, és bevallom, egyáltalán nem volt jó előérzetem. Főleg azért nem, mert Ms. Malone-nal már tökéletesen kiterveltünk mindent. Tudtam, hogyan akarom megmenti Violet életét és hogyan Elena-ét. Érző voltam az Isten szerelmére és akkor még nem is beszéltünk Ms. Malone Érző erejéről. Rájöttem, hogyan tarthatnánk életben a nővéremet, erre pedig pontosan 3 Érző erejére volt szükség és egyetlen varázsigére, amivel biztosíthatjuk Elena életben maradását annak ellenére, hogy Klaus ki fogja szívni az össze vérét. Elena-nak nem kell meghalni, sem vámpírrá változnia. Ms. Malone-nak van egy hatalmas könyve, minden megtalálható benne, amire egy Érzőnek szüksége van, nem volt túl nehéz feladat tervet készíteni. És most keresztül akarták húzni a számításaimat.

 - Sisi, el kell nekem hinned, hogy minden rendben fog menni. Bonnie meg tudja menteni Elena életét és képes arra, hogy végleg leszámoljon Klaus-szal…

 - Matt-nek igaza van, Sisi! – jött be Caroline a szobába. – Ma végre jóra fordul minden – mosolygott rám a vámpírlány. Azt hitte, most tényleg minden számomra lényeges dologról biztosítottak.

 - Matt… - lihegtem. – Te… honnan… tudsz…

 - Hogy honnan tudok mindenről? – segített ki a megszólított, majd hátratekintett Caroline-ra. – Hát igen, jó ideig nem tudtam semmiről. A lényeg röviden, hogy Caroline anyukájának köszönhetően lettem beavatva ezekbe a dolgokba. Persze ő semmit nem tud Klaus-ról és ezekről a bonyolultabb szálakról, csakis a vámpírokról. A többit Caroline mesélte el. Nem mondom, még mindig nem tudtam teljes egészében felfogni, de igyekszem lépést tartani a történésekkel. – Tehát mostanra már Matt is tud mindenről. Nehéz is lett volna fenntartani a kapcsolatát Caroline-nal, ha továbbra is titkolóznak egymás előtt. Bár nem igazán vagyok azzal tisztában, hogy hogy is állnak ők most egymással. Remélem sikerül nekik mindent megoldva a lehető legjobb döntést meghozni kettejükkel kapcsolatban.

Ezek szerint Matt és Caroline mindenről tudnak. Mindenről, kivéve az Érzőkről. Ők nem voltak ott akkor, mikor Bonnie elmondta a többieknek a titkom. De már nincs időm magyarázkodni nekik, cselekednem kell most, vagy elveszíthetek mindent.

Hirtelen egy hatalmas puffanást hallottunk meg odakintről.

 - Mi volt az? – kérdezte Matt aggodalommal a hangjában. Matt nem volt az a félős fajta, de azért ez a természetfeletti téma őt is nyugtalanította.

 - Talán Tyler? – kérdezte fennhangon Caroline és a bejárat felé indult.

 - Caroline, ne… - de hiába Matt intő szavainak, Caroline megállíthatatlanul sietett az ajtó irányába, Matt pedig utána. Innentől kezdve elég nehezen tudtam kivenni az eseményeket, ugyanis a nappaliba elég tompán hallatszódtak csak be a zajok, ráadásul még mindig nem tisztult ki a fejem a Matt által belém szúrt nyugtató miatt. Borzasztó sürgős lett volna, hogy cselekedjek, de még túl sok akadály állt előttem. Fogalmam nem volt mi folyhat odakint, de ha tényleg Tyler érkezett meg, még az is lehet, hogy nyert ügyem van.

 - Megérkezett Tyler… már emberi alakban – magyarázta zavartan a szobába belépő Matt, majd ismét leült velem szemben a kávézóasztalkára. – Caroline elment vele egy másik szobába. Megpróbálja egy kicsit jobb formába hozni. – Lehet, hogy rosszul hallottam, de mintha egy kis ellenszenvet éreztem volna Matt szavaiban. Talán féltékeny lenne Tyler-re? Végül is Caroline egy vámpír Tyler pedig vérfarkas, inkább alkotnak egy súlycsoportot, mint Matt-tel. Szegényem, nem nagyon akar összejönni neki ez az igazi boldogság. És azt hiszem, most én sem fogom még boldogabbá tenni.

 - Matt – erőlködtem és a keze után próbáltam nyúlni, amit ő készségesen meg is fogott. Már most szidtam magam amiatt, amit tenni akartam, de nem volt más lehetőségem. Mindkét kezemmel jó erősen megszorítottam Matt kezét, behunytam a szemem és összpontosítottam a feladatra. Azzal amit most tettem, biztosan nagyon megbántottam Matt-et, hiszen ő bízott bennem. De meg kellett tennem. Egyszerűen csak elszívtam az energiáját. Mivel kezdő Érző vagyok, nem ment olyan gyorsan és egyszerűen, főleg hogy Matt azonnal észrevette, hogy valami nincs rendben.

 - Mit csinálsz, Sisi? – kérdezte gyanakvóan, de mikor megpróbálta elhúzni a kezét, én csak még erősebben szorítottam. Minél több energiát szívtam el, annál könnyebb volt kézben tartani a dolgokat. Matt egyre gyengébb lett, én pedig folyamatosan erősödtem, míg végül teljesen energikus nem lettem. Matt elsápadt és kis híján lefordult az asztalkáról, de még időben kapcsoltam, és sikerült őt felültetnem arra a kanapéra, ahol az imént még én feküdtem.

 - Ne haragudj rám Matt, de most tényleg nincs vesztegetnivaló időm – próbáltam neki megmagyarázni a helyzetet. – Majd később elmondok mindent, de most sürgősen a nővérem után kell mennem.

 - Ne! – „kiabálta” erőtlenül, ami inkább hasonlított egy Darth Vader féle gyenge hörgéshez. Megsimogattam az arcát, majd az órára pillantva halkan kisettenkedtem a szobából. Már fél 12 volt, meglepődtem volna, ha összefutok még Violet anyukájával, de határozottnak kellett lennem, így elhatároztam, hogy egyedül megyek a kőfejtőhöz.

Caroline hangját hallottam meg a szemben lévő szobából, Tyler-nek suttogott valamit édes hangon. Megpróbáltam minél halkabban és persze gyorsabban kijutni a lakásból, hogy miután Caroline gyanút fog, én már messze járhassak innen. Tudtam, hogy csak az én érdekeimet nézték, és hogy csak jót akartak nekem, és ezért nagyon hálás is voltam nekik. Most viszont továbbsétáltam egy olyan éjszakába, amiről még álmomban sem hittem volna, hogy meg fog történni velem. Félúton azonban rám tört valamiféle mély elkeseredés, hogy már biztosan minden lépésem és tettem hiábavaló, lerogytam a földre és megállíthatatlanul zokogni kezdtem a tenyerembe. Úgy éreztem, hogy már minden remény elveszett, úgy sem sikerülhet semmi, már valószínűleg elvesztettem Elena-t és megölték Klaus-t is. Nem tudtam folytatni, erőt vett rajtam a legyőzöttség érzése. Nem tudom, még az is lehet, hogy az egész éjszakát végigsírtam volna így, ha nem jön valaki és ráz belém egy kis életet és pozitív hozzáállást.

 - Sisi, te meg mit csinálsz itt? – Nem is akartam hinni a fülemnek, de mikor a saját szememmel is megbizonyosodtam arról, hogy valóban Ms. Malone áll előttem, egyszerre melegség öntötte el a szívemet.

 - Én csak… azt hiszem… kifutok az időből – makogtam neki sírva, mire ő felhúzott a földről és magához ölelt. Abban a pillanatban rám törtek a régi emlékek. Emlékek, amik a szüleimről szóltak, és amilyen emlékeket már soha nem szerezhetek. Akkor mindennél jobban fájt az a tudat, hogy nem láthatom többé őket, nem hallhatom a hangjukat és nem ölelhetem magamhoz őket. Ám ez az érzés elképesztő módon erőt adott ahhoz, hogy tovább csináljam, éreztem, hogy elhatalmasodik bennem a Klaus iránt érzett harag és a szeretteimért való tenni akarás érzése. Nem hagyhattam, hogy Klaus bántsa Elena-t vagy Violet-et. Megfogadtam magamban, hogy ettől a perctől kezdve, soha többé nem fogok senkit elveszíteni idő előtt, akit szeretek.

 - Még odaérhetünk – győzködött Ms. Malone, azonban ez már felesleges volt. Én is tudtam, hogy oda fogunk érni.

 - És oda is fogunk – mondtam, miközben letöröltem az arcomról egy kósza könnycseppet, majd Ms. Malone-nal az oldalamon elindultunk a kőfejtőhöz.

Egy szó nem hangzott el köztünk az úton. Már nem azért, mert nem tudtunk egymásnak mit mondani, egyszerűen csak teljes figyelmünket a feladatunkra összpontosítottuk. Bár bevallom, bennem azért ott bujkált a félelem is, hiába is akartam teljes mértékben megszabadulni tőle. Persze nem Klaus-tól féltem, és nem is attól, hogy talán megsérülök, vagy akár meg is halok. Attól féltem, hogy mi lesz akkor, ha nem úgy sikerül a tervünk, ahogy elgondoltuk. Hiszen senkit nem vontunk ebbe bele. Nem akartam én titkolózni senki előtt sem, csak túl kevés volt már az időm, nem tudtam mindenkit belevonni, pláne nem úgy, hogy kétszer is meg akartak akadályozni a tervemben.

Rendszeresen előkaptam a telefonomat, hogy megbizonyodhassak az időről, amiből már nem volt túl sok hátra. Egy ponton aztán Ms. Malone elém sietett és szembe fordult velem. Először nem igazán értettem mit csinál.

 - Figyelj, Sisi! Tudom, hogy te egy nagyon erős lány vagy, aki mindent kibír, de ettől függetlenül meg kell kérdeznem valamit – mondta sejtelmesen, de mivel nem kérdeztem vissza, folytatta. – Tudnod kell, hogy mi sem tudjuk megváltani a világot, ha érted mire gondolok…

 - Ms. Malone, ha most azt akarja mondani, hogy mi is alulmaradhatunk ebben a harcban, akkor ne is folytassa – válaszoltam neki határozottan. Teljes mértékben tisztában voltam vele, hogy Klaus-nak vannak fegyverei és akár balul is elsülhet az akciónk. Ekkor jutott eszembe valami, amit a világ kincséért sem ismertem volna be senkinek. Az, amit Damon képes volt megtenni ma reggel, valamilyen szinten nyugalommal töltött el. Tudtam, hogy Elena így vagy úgy, de vissza fog térni, ha más nem, vámpírként biztosan. És bármennyire is utáltam a vámpírokat, azt hiszem Violet helyzete egy kicsit oldott ezen a gyűlölt érzésemen. Persze ha ez lehetséges, inkább a számunkra kedvesebb megoldást szerettem volna megvalósulni látni.

 - Képes leszel végignézni akár a nővéred halálát is úgy, hogy utána el tudd engedni élve Klaus-t? – Azt hiszem ez a lehetőség még nem is fordult meg a fejemben. Túlságosan is hinni akartam a sikerünkben, de most, hogy Ms. Malone így kimondta… Muszáj lesz uralkodnom az érzéseimen, mert ha hagyom, hogy elragadjon a hév és megöljük Klaus-t, azzal megöljük Violet-et is. Fel kellett készülnöm arra is, hogy úgy hagyom meg Klaus életét, hogy megöli a nővéremet.

 - Elena mindenképp vissza fog térni hozzánk, de Violet jövője még nincs biztosítva – válaszoltam meg a kérdését. Ms. Malone az arcára erőltetett egy bíztató mosolyt, majd tovább indultunk a pár lépésnyire már látható kőfejtőhöz.

A kőfejtő tulajdonképpen egy kisebb völgyben helyezkedett el. Lent az alján már minden be volt rendezve, amit innen a magasból elég nehezen vettem volna ki, ha nem világították volna ki az egész terepet. Ott állt lenn egy boszorkány – ezt onnan tudom, hogy valami apró tárgyat lebegtetett maga előtt, miközben egyértelműen felismerhető boszorkánynyelven kántált hangosan - , három körben Klaus áldozatai, és maga a szörnyeteg is ott állt Klaus személyében. Klaus éppen az egyik kör széléhez sétált, míg az abban elhelyezkedő áldozat hangos kiáltások közepette fetrengett a földön. Először nem ismertem fel, de mikor jobban megfigyeltem azonnal rájöttem, hogy a körben Jules fekszik, az a vérfarkasnő, aki a múltkor elrabolt minket Caroline-nal. Teljesen meg is feledkeztem róla azóta, mióta találkoztunk. Bár Jules sohasem volt vagy lenne a szívem csücske, főleg azért sem, amit velünk tett, most akkor is megsajnáltam. Telihold volt, az átváltozásának ideje, ami a látottakból megítélve nem lehet egy kellemes folyamat. Ráadásul most fel fogják őt áldozni egy olyan rituálén, amihez neki semmi köze, és gondolom, fogalma sincs semmiről itt. Nem akartam végignézni, hogy mit tesz vele Klaus, de egyszerűen képtelen voltam elvenni a tekintetemet róluk. Láttam, ahogy Klaus odasétál hozzá, leguggol mellé és megsimogatja az arcát, majd egy határozott mozdulattal benyúlt a bordái közé és kitépte a szívét. Azt hittem rosszul leszek, émelyegni kezdett a gyomrom és szédülni kezdtem. Nem voltam biztos benne, hogy bírni fogom ezt a végéig.

 - Sisi, jól vagy? – kérdezte Ms. Malone aggódva, mire a térdemre görnyedve megráztam a fejem. – Ha abba akarod hagyni… megcsinálom egyedül…

 - Nem – válaszoltam határozottan. Nem hagyhatom magára Ms. Malone-t. Már úgy sincs sok hátra, és végre vége lesz ennek az egész szörnyűségnek. Ezt már muszáj kibírnom. Lassan megpróbáltam felegyenesedni, de még mindig borzasztó hányingerem volt. Visszafordultam a rituálé helyszíne felé, de alaposan meglepődtem, mikor valaki mást is észrevettem szemben az emelkedő tetején a fák között.

 - Klaus! – kiáltotta az idegen. Először nem ismertem fel még a hangjáról sem, de ahogy kilépett az árnyékok takarásából, egyből rájöttem, hogy a titokzatos idegen nem más, mint Stefan.

 - Gyere hátrébb! A végén még észrevesznek – intett Ms. Malone és hátrébb húzott a lejtő szélétől. Igaza volt, ha Stefan elnéz egyenesen felénk, semmi sem fog takarni minket. Szerencsénkre ő most sokkal inkább Klaus-szal volt elfoglalva, mint hogy a tájat pásztázza.

 - Mit csinálhat itt? – kérdeztem, bár inkább szántam költői kérdésnek.

 - Alkudozni akar… - Hunyorogva tekintettem Ms. Malone-ra. Ő meg honnan tudhatja ezt?

 - Miről? – kérdeztem idegesen. Én is tudni akartam ezekről. Tudni akartam, hogy csinálja.

 - Nem tudom, minden olyan zavaros. Érzem, hogy Stefan rá akarja venni valamire Klaus-t, csak azt nem tudom mire – magyarázta nekem Ms. Malone, míg én a túloldalon álló párost fürkésztem. Nehezen tudtam csak kivenni az arcukat a sötétben, ami nagyon aggasztott. Tudni akartam, mi folyik ott.

Klaus és Stefan egy rövidebb megbeszélés után aztán elindultak le ismét a rituálé felé. Túlságosan is kíváncsi voltam, próbáltam egy kicsit előrébb furakodni magam, de csak éppen annyira, hogy ne láthassanak meg, Ms. Malone azonban hátul maradt. Merev tekintettel lestem őket, pislogni is alig mertem, nehogy lemaradjak valamiről, és bármennyire is tudtam, hogy Klaus miféle szörnyeteg, az azért mégis megijesztett, amikor egy pillanat alatt Stefan hasába szúrt valami éles tárgyat. Nem voltak messze a boszorkánytól, aki még mindig hangosan kántált valami ismeretlen szövegű varázsigét, Stefan pedig ott feküdt a fájdalomtól összegörnyedve.

 - Ne! Stefan! – hallottam meg Elena kiáltását. Ijedten néztem nővéremre, teljesen meg is feledkeztem a jelenlétéről. Annyira magába szippantott az undor és a félelem érzése Jules meggyilkolása után, hogy el is kerülte a figyelmemet a másik tüzes körben álldogáló Elena. A körülötte lobogó tüzes karika, amibe bele volt kényszerítve, megvilágította sírástól kipirosodott arcát. Meg volt rémülve, amit teljesen meg is értettem. Borzasztó lehetett számára, hogy mindezt át kell élnie, hiszen tulajdonképpen ő volt itt a „főfogás”.

 - A hős Stefan! – nevetett fennhangon Klaus. – Ne haragudj Elena, de a pasiddal más terveim vannak, ma nem szerepel az áldozati listámon. – Tehát ezért jött ide Stefan. Hogy felajánlja magát áldozati vámpírként. De miért tenné meg ezt? Miért akarja magát feláldozni egy másik vámpír helyett, amikor Elena túlélheti és újra együtt lehetnének?

Tekintetem ekkor az utolsó még meg nem tekintett karikára vándorolt, ahol ott álldogált a ma esti rituálé még egy főszereplője. Nehezen vettem ki őt a környezetéből, mert pont úgy állt, hogy arca kiesett a tűz megvilágításából. Ám mikor a körülötte forrongó tűzcsóvák felszívódtak és Klaus megszólította az illető pontosan úgy fordult, hogy teljes mértékben kivehetők lettek arcának vonásai is. Jenna.

 - Jenna, ne! – üvöltötte sírva Elena.

 - Jenna! – kiáltottam én is, mire az összes szempár egyenesen rám szegeződött. Futni kezdtem a nagynéném felé, de Ms. Malone elkapta hátulról a kezeimet és nem engedte, hogy tovább menjek. – Jenna!

 - Ne aggódjatok, tudom a dolgom – mondta, de én nem értettem az egészből semmit. Mit keres itt Jenna? Mikor vált ő vámpírrá? Ki tette ezt vele?

Jenna pillanatok alatt a boszorkány mellett termett és a nyakára vetette magát, de még mielőtt súlyosabb sérülést okozhatott volna neki, Klaus utolérte.

 - Jenna! – hallatszott ismét Elena kétségbeesett kiáltása, míg én csak zokogtam Ms. Malone szorító karjaiban. Az ott nem lehet Jenna.- Gondoltam magamban, legalábbis próbáltam magamnak bemagyarázni, de egészen egyértelműen ő feküdt ott Klaus gyilkos karjai között.

 - Jenna, kérlek, ne! – suttogtam magam elé. Nem halhat meg, mert én azt nem élném túl. Nem veszíthetem el őt is. Abba én belehalok…

Klaus azonban senkitől sem zavartatva megtette azt a lépést, ami nálam elvágott végleg mindent. Karót döfött Jenna szívébe, mire nagynéném mindig mosolygós arcáról eltűnt minden érzelem és olykor izgatottságtól kipirult arca teljesen elszürkült, mint egy halott vámpírnak. Mert ő halott vámpírrá vált.

 - Ne! – üvöltöttem teljes erőmből. Jenna. Nem lehet vége. Nem, nem, nem! Ez nem lehet a vége! Így nem érhet véget!

A világ forogni kezdett velem. Minden összemosódott. Nem tudtam különbséget tenni a képzelet és valóság között. Ott lebegtem a semmiben, a végtelen szürkeségben, a halálban.

És ha azt képzeltem, hogy ezzel vége van, hát nagyon tévedtem.

 - Itt az idő! – közölte Klaus Elena felé pillantva, majd egy sunyi mosollyal ránk tekintve elindult ő is a rituálét biztosító boszorkány irányába, ahol Elena elfoglalva helyét, kisírt szemekkel pásztázta nagynénénk halott testét. Abban a tekintetben benne volt minden. A vérszomj, a győzelem, a kiváltságosság, a világ ura, a mindenható érzése. Klaus-szal egyetlen egyszer volt „szerencsém” találkozni, akkor is Alaric testében volt és akkor is mocskosul önelégült és kárörvendő volt. Legszívesebben azonnal kitéptem volna a szívét.

És szegény Alaric, ha tudná, mi történt itt. De hogy történhetett ez? Hiszen Jenna vele volt legutoljára. Hogy került mégis Klaus közelébe? Vagy… Alaric-kal is történhetett valami?

Sírva néztem Elena-ra, szinte könyörögve, hogy fusson el. Nem akartam látni, nem akartam tanúja lenni annak, ahogyan őt is megöli. Mit akar még Klaus? Mennyi mindent akar még elvenni?

 - Semmi baj, Sisi, szeretlek! – tátogta nekem, miközben Klaus maga mellé állította és a nyakához hajolt.

- Elena, ne! – kiáltottam. Hogy mondhatja azt, hogy semmi baj? Nem teheti ezt! Jenna… halott. Klaus megölte, ő pedig fogja magát és egyszerűen csak átadja magát ennek a hazug vadállatnak.

Aztán meghallottam Ms. Malone suttogó hangját, ahogy elkezdte a varázslatot. Közvetlen mellőlem, szinte a fülembe duruzsolt. Ez volt hát a terv, az a terv, amiben nekem is részt kellett volna vennem. Három Érző erejére volt szükség, Ms. Malone nem tudta volna ezt egyedül végigcsinálni, szükség volt rám is Elena életének megmentésében, én mégsem tudtam a varázslatra koncentrálni.

Teljes erőmből kapálózni kezdtem, ki akartam szabadulni Ms. Malone erőteljes szorításából, de az erőm annyira se lett volna elég, hogy egy lépést megtegyek. A lábaim összerogytak, és a földre estem. Tehetetlen lettem, mint a szememből a könnyzápor zuhantam egyre mélyebbre én is. Nem volt menekvés, nem tehettünk semmit. Klaus kiszívta Elena összes vérét, nővérem pedig ugyanúgy esett össze, mint az előbb én. Nem maradt benne egy cseppnyi élet sem, holtan feküdt ott halott nagynéném mellett.

Levegő után kezdtem kapkodni, fuldokoltam, kiszáradt a testem. Úgy éreztem vége az életemnek, semmim sem maradt. Rövid időn belül elvették tőlem a nővéremet, és az egyetlen embert akit nevelőmként, szinte már anyámként szerettem, aki mindent megtett értem, akivel nem tölthettem annyi időt, amennyit megérdemeltünk volna. Abban a pillanatban képes lettem volna végezni Klaus-szal, ahogy annak idején Ms. Malone is elvette attól a férfitől az Érzői képességét. Annyi fájdalom és annyi harag gyűlt össze bennem, hogy tudom, képes lettem volna megtenni. De nem tudtam, mert erőt vett rajtam a szomorúság, a kétségbeesés és talán a hirtelen jött sokk is.

Azt is alig fogtam fel, amikor megjelent Bonnie, és egyenesen Klaus-ra támadt. Végig akartam nézni, be akartam fejezni, hisz itt volt az idő. Láthattam volna Klaus-t szenvedni, majd meghalni. Láthattam volna, ahogy a végzete utoléri, és megbűnhődik minden kioltott életért. De ha ez megtörténik, akkor minden hiába volt, hiába halt meg Jenna és hiába halt meg Elena is és Violet-et is elveszíteném. Akarnom kellett, hogy egy olyan ember, aki egymás után elvette két szerettemet is, tovább élhessen, és mindezt azért, hogy segítsen egy számomra fontos embernek. Tehát itt teljesedik be a jóslat, amit Ms. Malone is mondott. Valamiért valamit. Hiába találtunk kiskaput, itt van hát a következmény. Én öltem meg Jenna-t, én tehetek mindenről.

Láttam az egészet. Mikor Damon megjelent és elvitte magával Elena testét, Bonnie pedig küzdött Klaus ellen. Majd megjelent Elijah, és fivére mellé sétált. Ekkor hátratekintett és egyenesen a szemembe nézett. Nem tudom pontosan megmondani, hogy mit, de láttam akkor valamit a szemében. Fájdalmat? Részvétet? Együttérzést? Vajon képes lehet rá? Talán tényleg megbánta, amit a testvére tett? Sajnált volna engem? Ezt viszont már nem tudtam továbbgondolni. Még mielőtt bármi történhetett volna, magával ragadott a sötétség, és már csak annyit láttam, ahogy Elijah magával ragadja Klaus-t és elmenekülnek Bonnie vészjósló varázslata elől. A rituálé azzal szörnyű véget ért.

                                                                            #

 - Sisi, sss, nyugodj meg! Itt vagyok! – hallottam a közelből Ms. Malone hangját. Éppen abban a pillanatban ébredtem meg, hevesen zihálva, csuromvizesen ültem a nappalink kanapéján. Ezek szerint Ms. Malone hazahozott a rituálé után.

Nem tudtam, mit álmodhattam sőt, azt sem tudtam, hogy mi történt velem ebben a nem is tudom mennyi időben. Ültem ott magam elé meredve és csak az billentett ki ebből a tehetetlen állapotból, amikor hirtelen megrohamoztak az éjszaka történtek emlékképei. Akkor viszont képtelen voltam megálljt parancsolni magamnak és újra kitört belőlem a zokogás.

 - Sírj csak nyugodtan, add ki magadból – mondta nekem a hátamat simogatva Ms. Malone, de nem éreztem, hogy könnyebb lenne a sírástól. Azt hittem, ettől majd némileg megkönnyebbülök, hogy valamennyire megnyugszom, de hiába minden… Csak sírtam és sírtam, de semmi nem változott, az a hatalmas űr a szívemben, még mindig ugyanúgy tátongott.

 - Ne-em… siker-rült – hüppögtem. – Nem voltam rá… képes. Elveszítettük… őket…

 - Figyelj rám, Sisi! – fogta két keze közé az arcomat Ms. Malone. – Jeremy írt nekem, amíg te aludtál.

 - Jeremy írt? – kérdeztem megilletődve. Egész idő alatt azzal foglalkoztam, akiket ott láttam a rituálén, fogalmam sem volt, hogy mi történt a többiekkel.

Ms. Malone bólintott, majd elmesélte, amit megtudott a bátyámtól. Elena ugyan valóban meghalt, Ms. Malone nem tudta egyedül megmenteni az életét, de Bonnie sem tétlenkedett. Összebeszéltek John bácsival, akinek semmi más nem lebegett a szeme előtt, csak hogy megkímélje a lánya életét, és megakadályozza, hogy vámpírrá váljon. Bonnie egy varázslattal összekötötte Elena életét John bácsiéval, aki képes volt meghalni a saját lányáért, így mikor Elena meghalt, feléledt újra az édesapja áldozata árán.

 - John bácsi… meghalt? – kérdeztem csendesen. Alig akartam elhinni, hogy John bácsi képes legyen ilyesmire. Ő mindig is az a magának való, önző nagybácsi volt az életünkben, most viszont teljesen átalakult és egy igazi érző ember lett belőle. John bácsi sosem jelentett nekem túl sokat, mindig csak volt, néha beugrott hozzánk, aztán már ment is tovább és mindenki tudta, hogy csak akkor tér vissza, amikor úgy is sok lesz a problémánk, hogy ő is tovább ronthassa a helyzetet. Később sem változott semmi, hiába derült ki, hogy ő Elena vérszerinti apja, csak most, azután amit tett. Nem értettem, hogy az embereknek miért akkor kell megmutatniuk, hogy mennyi jóság van bennük, amikor végleg el kell szakadniuk egymástól. Az, hogy Elena életben van, azért mégis csak sokat számít. Nem változott vámpírrá, ugyanúgy élő ember maradt, ahogyan régen is.

Jeremy, Alaric és a többiek pedig tökéletesen jól vannak, Bonnie nem engedte, hogy a bátyám és Alaric részt vegyenek az akcióban emberi mivoltukra hivatkozva. Talán jól tette Bonnie, talán nem, ettől függetlenül egyikük sem sérült meg, ami nagyon jó hír.

Caroline felkereste az éjszaka a többieket, miután rájött, hogy mit tettem Matt-el és látta, hogy eltűntem. Bonnie pedig kénytelen volt elmagyarázni neki, hogy mi is folyik itt, hogy ki vagyok én valójában. És mivel Caroline megtudta, ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy már Matt is be lett avatva a részletekbe. Egyrészt nem bánom, hiszen azért ők mégis csak a szűk baráti társasághoz tartoznak, akikkel együtt mindent tudunk a másikról, ugyanakkor kezd frusztrálni, hogy egyre többen tudnak a képességemről.

Stefan és Damon szüntelen lesik Elena állapotát, egy percre sem hagyják magára és azonnal értesítenek majd, ha Elena felébredt. Ezzel együtt pedig borzasztóan ki vannak borulva Elijah árulásán. Ők nem tudják, hogy Elijah valójában miért is kímélte meg a bátyja életét. Persze, egy percig nem gondoltam azt, hogy Elijah csak a két szép szememért tette ezt meg, de azért biztosan segítettem a döntésben az ajánlatommal.

 - Violet-ről nincs hír? – kérdeztem rá, hiszen ő volt az egyetlen személy, akiről még nem tudtam semmit.

 - Violet jól van, már hazament. Át akart jönni, de megkértem, hogy halassza ezt a látogatást egy kicsit későbbre. – Bár Violet társaságát sosem utasítottam volna el, attól még egy csöppet hálás voltam Ms. Malone-nak. Nem azért mert zavart volna, ha Violet átjön, hanem azért mert teljesen feleslegesen jött volna, hiszen nem tudtam volna neki mit mondani, és így ő sem tudott volna megvigasztalni. Ennek még nem most jött el az ideje. Még nem éreztem úgy, hogy tudnék beszélni vele az este történtekről és… Jenna haláláról.

Drága nagynénémről, aki, mint kiderült Katherina újabb cselszövésének áldozata lett. Illetve Katherina is csak Klaus parancsára hívta fel Jenna-t és küldte a kőfejtőhöz, ahol ugye később vámpírrá változtatták, de Katherina-nek volt választási lehetősége, hiszen verbénát szedett. Ellent tudott volna mondani Klaus-nak, de ő inkább magát védve a biztos halálba vezette nagynénémet.

 - Nincs valamire szükséged? – kérdezte Ms. Malone a hangjában teli törődéssel. Sosem gondoltam volna, hogy vele ilyen közel kerülünk egymáshoz. Ms. Malone-t mindig is bírtam, ő volt a legjobb barátnőm anyukája, akivel nagyon jól kijöttünk, de mostanában sokkal többet törődött velem, mint anno és sokkal mélyebb dolgokról is elbeszélgettünk. Hálás voltam neki mindenért. Bár a szüleim és Jenna helyét senki sem pótolhatja, attól még nagyon jól esett, hogy ennyire a szívén viseli a sorsomat.

 - Egy pohár víz nagyon jól esne – mondtam neki és már álltam volna fel, hogy kimenjek érte a konyhába, mikor ő gyengéden visszatolt a kanapéra.

 - Maradj csak! Feltalálom magam, egy perc és hozom – ajánlotta mosolyogva.

 - Köszönöm!

Míg Ms. Malone a konyhába ment egy pohár vízért, én megkerestem a legközelebbi időjelző szerkezetet, és döbbenten vettem tudomásul, hogy már reggel fél 6 van. Tényleg alaposan kiütött ez az éjszaka. Aztán egyszer csak ajtónyitódásra lettem figyelmes, ami az előszoba felől hallatszódott be, és mikor meghallottam nővérem halk suttogását, azonnal rájöttem, hogy véget ért minden. Vége volt a rituálénak, vége ennek a kínzó és gyötrelmes éjszakának és vége a Klaus korszaknak. Most jött el az a rész, hogy minden visszatér a régi kerékvágásba. Vagy talán mégsem…

Lassan az előszobába lépdeltem, amikor megpillantottam Elena-t, aki Ms. Malone-nal társalgott, mögöttük pedig Jeremy-t és Stefan-t.

 - Elena – mondtam ki halkan a nevét, mire minden szempár rám szegeződött. Nővérem félig szomorú félig pedig megkönnyebbült arccal rám nézett, majd kitárva karjait elindult felém, én pedig ugyanígy téve az ölelésébe bújtam. Belefúrtam az arcomat a mellkasába és újra sírni kezdtem, mintha nem lett volna még elég belőle. Hát túlélte, végre újra itt volt köztünk.

 - Én megyek is – hallottam meg az ajtó felől Ms. Malone hangját, de borzasztó távolinak tűnt. Úgy illet volna, hogy odamegyek hozzá és megköszönöm neki azt a rengeteg segítséget, amit nyújtott nekem, de most képtelen voltam elengedni a nővéremet. Az ajtó kinyílt, az emberek elköszöntek egymástól, majd becsukódott, én pedig még mindig Elena-t szorítottam, mintha attól féltem volna, hogy jön valaki és elveszi tőlem egyetlen nővéremet.

 - Vége van, Sisi, már vége van… - suttogta a fülembe Elena sírással a hangjában. De ő most erős maradt. Mikor elengedtem őt, Jeremy jött oda hozzám. Ő nem volt ott a rituálén, nem kellett végignéznie azt a rengeteg szörnyűséget, amit én láttam, és jelenleg most borzasztóan irigyeltem emiatt. Nem akartam volna tudni, hogy hogyan ölték meg Jenna-t, hogy hogyan is zajlott az egész rituálé.

Az este történtekről nem esett többet szó köztünk, mindannyian tudtuk mi és hogyan történt, még biztosan Jeremy is, és ennyi elég volt. Senki sem akart visszaemlékezni erre a rengeteg borzalomra és veszteségre. Csak leültünk a konyhában és próbáltuk felfogni, hogy vége van és még mindig itt vagyunk egymásnak. Jenna kivételével. Ő volt Klaus ártatlan áldozata, akit már nem tudtunk megmenteni. Nem tudom, más családban, hogyan szoktak megemlékezni a halottakról, de itt most egyikünk sem akart szeretett nagynénénk haláláról beszélni. Az feltépte volna azt a nagyon vékony réteget, ami megakadályozta, hogy összeomoljunk és újra vérezni kezdjen a szívünk.

 - Felmegyek a mosdóba – közöltem a többekkel, akik továbbra is néma csöndbe burkolózva üldögéltek az asztal körül. Lassan felálltam a székemről és erőtlenül felcaplattam az emeleti fürdőszobába. A tükör elé sétáltam és farkasszemet néztem tükörképem fájdalommal teli szemeivel. Megnyitottam a csapot és megpróbáltam hideg vízzel kicsit meglocsolni az arcomat. Kellemes volt, hűsítő. Arra gondoltam, bárcsak a problémákat is el lehetne űzni pár csepp hideg vízzel. Nagy levegőt vettem és kisétáltam a fürdőszobából. Elindultam a saját szobámba, de pont útba esett egy másik szoba, amibe hiába is próbáltam megfékezni magam, muszáj volt bepillantanom. Megálltam, majd gondolkozás nélkül besétáltam Jenna üres szobájába. Az ágya tökéletesen meg volt vetve, a cuccai, ahogy mindig, katonás sorban árválkodtak a helyükön. Mindig azt mondogatta, hogy ha a gyereknevelésben nem is olyan jó, a rendrakásban királynővé avathatnánk. Közelebb léptem az éjjeliszekrényéhez, ahol egyetlen fénykép állt a mi karácsonyi ajándéknak szánt asztali fényképkeretünkben. Ahogy kezembe vettem a képet, négy boldog arc vigyorgott vissza rám. Ez a kép tavaly nyáron készült rólunk a közeli parkban. Az egyetlen dolog, ami beárnyékolta a boldogságunkat, az anyáék májusi halála volt, de ezen felül, nagyon is boldogok voltunk Jenna-val. Jenna-val…

Hirtelen remegni kezdett a kezem aztán az egész testem, majd rám tört újra a zokogás.

 - Nem! – üvöltöttem és a földhöz vágtam a képkeretet, ami apró szilánkokra esett szét. – Nem! – zokogtam magam elé, miközben lekuporodtam az ágy mellé. Nem bírtam abbahagyni, képtelen voltam elfelejteni az estét. Ő volt előttem mindig és mindenhol, Klaus. Az ő vérszomjas tekintete, mintha külön nekünk szánta volna azt a mutatványt. Ahogy hidegvérrel megölte Jenna-t.

 - Sisi! – kiáltotta több hang is a szobaajtó felől, majd megéreztem, hogy valaki felsegít a földről. Stefan volt az, ő próbált segíteni rajtam, míg Elena és Jeremy rémültem álltak körül minket. Stefan az ágyra ültettet és elém guggolt.

 - Sisi! Figyelj ide! – próbált velem kommunikálni, de nem hagytam.

 - Nem akarom, nem akarom, érted? – ordítottam neki. – Megöltem Jenna-t, én tettem.

 - Sisi, ne beszélj butaságokat, hallod? – térdelt Stefan mellé Elena is. – Ez nem a te hibád, ez csak és kizárólag Klaus hibája. – Ha nem erősködöm, lehet hogy Elijah már végzett volna Klaus-szal. Halott lenne az a szörnyeteg, megkapta volna, amit érdemelne. Hogy is ne lenne az én hibám ezek után?

Stefan azután olyat tett, amit ezelőtt még sohasem. Szorosan magához ölelt és nyugtatni próbált. Nyugtatni és megvédeni a saját érzéseimtől és démonjaimtól. Én meg csak sírtam és beletemetkeztem a bánatba és azt éreztem, hogy már soha nem lehetek boldog.

 - Nézz rám, Sisi! – engedett el Stefan. De én nem akartam felnézni rá, továbbra is csak a padlót bámultam. Fájt minden mozdulat, amit Jenna nélkül kellett megtenni. – Nézz rám, kérlek! – Lassan felemeltem a fejemet és sírástól kipirosodott szemeimmel belenéztem az ő mélybarna szemeibe. – Vége van, érted? Igen, szenvedtünk veszteségeket… túl nagy veszteségeket. De vége van, Klaus megkapta, amit akart, és ezzel nekünk már nincs több közünk hozzá. – Csak bámultam és bámultam Stefan-t, és magamban azon gondolkodtam, hogy hogyan lehet egy több mint másfél évszázados vámpír ennyire naiv. Komolyan azt hiszi, hogy Klaus itt végzett velünk? Az ilyen szörnyetegeknek soha semmi sem elég, vérszemet kapnak és addig nem hagyják békén az embert, amíg ki nem semmizik teljesen.

 - Hát tényleg nem érted, Stefan? – szólaltam meg halkan, de annál jelentőségteljesebben. – Ennek soha nem lesz vége, amíg Klaus életben van. – Klaus már eddig is borzasztóan erőteljes volt, az egyetlen lehetőség, hogy megöljük, az a mai telihold lett volna. De nem tettük, és ha megtettük volna, akkor most Violet élete vakvágányra került volna. Így helyette Klaus még mindig életben van, és teljesen biztos vagyok benne, hogy nem ma hallottunk róla utoljára.

                                                                            #

A szobámban álldogáltam a tükör előtt és a fekete bársonyruhámat igazgattam magamon. Ezt a ruhát életemben talán egyszer ha viselhettem, nem kifejezetten szerettem, most mégis úgy éreztem, ez lesz a megfelelő választás. Damon már mindent elintézett, megigézett két sírásót, Jenna a Gilbert család egyik parcellájába lesz a mai napon eltemetve. Elena és Jeremy a szobájukban készülődtek, mikor legutóbb láttam őket. Lassan mindannyian készen leszünk… mármint fizikailag. Lelkileg azt hiszem, még hosszú-hosszú ideig nem leszünk azok. És jól sem.

Alig kaptam levegőt, a sírás fojtogatott, de megfogadtam, hogy ma nem fogok sírni. Legalább a temetésig nem. Addig erősnek kell lennem, ha más nem Jenna miatt. Ő nem szeretné, ha szenvednénk miatta, tudom. Csak bámultam üveges szemekkel a tükörbe és próbáltam feldolgozni mindazt, ami rövid idő leforgása alatt történt. Na meg persze a jóra koncentrálni, már ha még maradt valami jó ebben az életben.

Jenna a világ egyik legjobb embere volt, a lelkét kitette értünk, mint nagynéni, mint szülő. Túlságosan is igazságtalannak éreztem a sors akaratát, hogy neki meg kellett halnia. Bár hittem benne, hogy minden okkal történik, és mindenből tanul az ember, valahogy most ezt nem tudtam megérteni. Mire fog ez minket tanítani, miért lesz jobb nekünk nélküle?

 - Sisi? Készen állsz? – jött be Jeremy a szobámba, mire aprót bólintottam. Nem mertem megszólalni, az most végzetes lett volna számomra. Azóta nem szóltam senkihez, mióta pár órája kifakadtam Jenna szobájában. Mindannyian megpróbáltak segíteni, de most ők sem tehettek semmit. Talán majd az idő segít… egyszer. Talán majd túl leszünk ezen ugyanúgy, ahogy anyáék halálán is. Talán félre tudjuk tenni egyszer a folyamatos bánatot.

Együtt sétáltunk át a temetőbe, mi hárman és a Salvatore testvérek. Csak a barátaink jöttek el a szertartásra, Caroline, Tyler, Bonnie, Matt, Violet és az anyukája és persze Alaric. Szegény, ő is borzasztóan szenvedett. Nem csináltunk nagy felhajtást, csendben akartuk elbúcsúztatni szeretett nagynénénket. Frissen ásott földjére mindenki egy-egy szál vörös rózsát rakott, ez volt Jenna kedvenc színe.

A végéig megpróbáltam erős maradni, és hinni egy szebb holnapban, de túl sok volt ez egyszerre. Azt hiszem annyira elfoglalt minden más, hogy Jenna halála túl abszurdnak tűnt, szinte felfoghatatlannak. És akkor ott volt az a kínzó lelkiismeret furdalás is, amit az elmúlt időszak miatt éreztem. Nem töltöttem elég időt vele, túlságosan elhanyagoltam őt és a végén is csak akkor beszéltünk, mikor a nyakába szakadt ez a rengeteg hazugság és probléma. El sem tudtam tőle rendesen búcsúzni. Egyetlen dolog vígasztalt. A tegnap esti utolsó ölelése, az aggodalmas törődése, és a határtalan szeretete, amit soha nem fogok elfeledni. És talán, egyszer majd találkozunk a túlvilágon és újra együtt lehetünk. Ezek a dolgok tették elviselhetővé az elviselhetetlent.