10/2. Fejezet

És itt is lennék a legújabb fejezettel! Nem kezdek el magyarázkodni a késés miatt, mert egy idő után már biztosan baromi unalmas. És ígérni sem tudok, hogy mikor lesz új fejezet. Az oldalsávban van egy blokk, ahol a következő fejezet címét, várható idejét, és egy rövid tartalmat jelentetek meg. Hát már a legelső ilyen alkalommal elkéstem, pedig a fejezet már hetek óta megvan. A lényeg, hogy továbbra is ki fogom ezt írni, és remélem majd összejön időben. Addig is, itt van a 10. fejezetet lezáró 2. rész, remélem élvezni fogjátok és kapok egy kis visszajelzést, ugyanis az előzőre nem kaptam semmit, és jól esik, ha legalább egy kis minimális megnyilvánulást is látok az irományom után.

Jó olvasást!:)

10 Fejezet 2. Rész

(Valaki megint elrabolt engem)

- Érző – mondtam ki az egyetlen lehetséges választ. Ms. Malone rám mosolygott, ezzel is bebiztosítva, hogy jól gondolkodtam.

 - Okos vagy Sisi, jól használod a képességedet – dicsért meg, igazából fogalmam sincs miért. Nem feltétlen az én érdemem, hogy ilyen hamar belejöttem a képességem használatába. Ezek szerint én a könnyen tanuló szekcióba tartozom.

 - Hogy lehet? Hogy lehet, hogy maga Érző, és csak most tudom meg – hitetlenkedtem. – Violet sosem mesélt nekem erről semmit. – Képtelen voltam felfogni, hogy volt képes ezt ilyen jól titkolni. Vagy, hogy miért nem vettem észre.

 - Violet sem tudta, illetve… még most sem tudja – adott nekem magyarázatot. Részben megnyugtatott, hogy Violet sosem titkolózott előttem, de sehogy sem fért a fejembe, hogy tudtak ennyi éven át úgy élni, hogy Violet nem is ismeri igazából a saját édesanyját.

 - Nem értem. Hogy-hogy nem tudja? Miért nem mondta el neki? – értetlenkedtem. Ms. Malone egy kissé zavarba jött kérdéseim hallatán, de hát ő ígérte, hogy őszinte lesz.

 - Ez egy nagyon hosszú és bonyolult történet, amit nem könnyű elmagyarázni.

 - Kérem, Ms. Malone! Próbálja meg, ne titkolózzon tovább! – kértem őt, mire nagy nehezen rászánta magát, hogy beavasson a titokba.

 - Violet sok mindenről mesélt, miután bevallotta, hogy vámpírrá vált – kezdte a legelején. – Még azt is elmesélte, milyen nehezen viseled ezt az egész természetfeletti világot – itt szünetet tartott és rám nézett. Kíváncsi volt a reakciómra, de mivel érdeklődő arckifejezéssel ültem tovább, folytatta. – Én teljesen más voltam, mint te – mosolygott, ahogy a régi szép emlékekre gondolt. – Tulajdonképpen ebben nőttem fel. 10 éves koromban már jól ismertem ezt a világot, a szüleim mindenről beszámoltak nekem.

 - A szülei…

 - Emberek voltak. Nem volt bennük semmi különös. Egy normális emberi család voltunk, egy olyan helyen, ahol nyüzsögtek a természetfeletti lények. Így beavattak a titokba. Be kell vallanom neked, engem teljesen elvarázsolt ez a világ, szinte rajongtam érte. Az már csak hab volt a tortán, mikor 15 éves koromban rájöttem, hogy én is különleges vagyok.

 - Rájött, hogy Érző – motyogtam közbe.

 - Nem egészen. Akkor még nem tudtam, mit jelent az, hogy Érző. Csak azt tudtam, hogy más vagyok, különleges, nem hétköznapi. Rájöttem, hogy különleges képesség birtokosa lettem. Természetesen a szüleimen kívül senki nem tudott a titkomról, de hát ők sem tudtak erről semmit – Ms. Malone megállt a beszédben, majd visszasétált a fotelhez és újra leült velem szemben. – Egyedül fejlesztettem az erőmet, nem volt segítségem, magam tanultam meg a képességem csínját-bínját. Aztán, nagyjából 5 évvel később, 20 évesen megismertem valakit. Egy fiút, egy nagyon vonzó fiút, akivel azt hiszem, első látásra kialakult köztünk valami vonzalom. Azonnal megéreztem, hogy nem olyan, mint a többiek, volt benne valami különleges. És a megérzésem még sosem csalt – mosolygott rám sejtelmesen.

 - Miért volt olyan különleges?

 - Ő is Érző volt. – Hirtelen annyira ledöbbentem ezen a kijelentésén. Korábban Bonnie még arról beszélt, hogy a természet szándékosan úgy intézi, hogy az 5 Érző sohase találhasson egymásra, erre meg kiderül, hogy itt van az orrom előtt egy másik, aki szintén ismer egy harmadikat.

 - Ez hogy lehetséges? – kérdeztem, bár nem hittem, hogy erre a kérdésre kaphatnék választ.

 - Talán a sors akarta így – válaszolt, de arca kissé elkomorult. – A kapcsolatunk nagyon ígéretesen kezdődött, sokat voltunk együtt, élveztük egymás társaságát, miután pedig rájöttünk egymás titkára, még erősebbé vált a kapcsolatunk. Együtt kísérletezgettünk, megosztottuk egymással a tapasztalatainkat, tanítottuk egymást. Ő sokkal többet tudott a témáról, mint én. Már ismerte az Érzőket, tudta a történetüket.

 - És… tudott esetleg a… az egyesülésük körülményeiről is? – kérdeztem bátortalanul. Hallottam arról, hogy a múltban egyszer egymásra talált az 5 Érző. Kíváncsi voltam, hátha most majd többet is megtudok ezzel kapcsolatban.

 - Igen, tudott. Azt mondta nagyon érdekes história, és örömmel meg is osztja velem, de előtte tovább akart kutatni, még többet akart tudni. Én türelmes voltam, hittem neki, így nem zaklattam fölöslegesen a kérdéseimmel, továbbra is segítettem neki. Aztán bekövetkezett a lehető legnagyobb baj. Bár, ha úgy vesszük, ez mentette meg az életemet. – Valahogy sejtettem, hogy nem feltétlen lesz jó vége a történetnek. Túl szép lett volna, ha minden zökkenőmentesen alakul. – Terhes lettem. Először nagyon megrémültem, hiszen még annyira fiatalok voltunk, nem voltam biztos benne, hogy felkészültünk egy gyerek érkezésére. De bíztam benne, hogy Ő majd megért és biztosít abban, hogy együtt megoldjuk. Sajnos, ez nem történt meg – nagy levegőt vett, mielőtt folytatta volna. Láttam rajta, hogy nehezére esik beszélni erről a témáról, de tudni akartam az igazságot. – Teljesen kiakadt a híren, kifordult önmagából, már nem láttam benne azt a fiút, akibe beleszerettem. Kiabált, dühöngött, megalázott. A végén pedig bevallotta miért. Elmondta, hogy sosem szeretett igazán, hogy sosem kellettem neki, csak egyetlen egy dologra. Hogy segítsem őt. Ő már a megismerkedésünk alkalmával rájött, hogy mi vagyok, és attól a pillanattól kezdve készült a terve megvalósítására. Sosem tervezett velem hosszútávra, ezért is állt volna az útjában egy gyerek. Talán ez is lett a szerencsém kulcsa, hiszen, ha nem leszek terhes, talán sokkal rosszabbul járok, hiszen csak később szerzek tudomást a tervéről. Csak egy valami éltette… Az, hogy elvegye tőlem az erőmet.

 - Ez lehetséges? El lehet venni valakitől az erejét?

 - De el ám. El lehet ajándékozni és el is lehet valakitől venni.

 - És sikerült neki? Elvette magától?

 - Megtámadott, küzdött velem, de végül sikerült elmenekülnöm. De nem múlt el nyomtalanul az eset. Hosszú ideig üldözött még, folyamatosan félelemben tartott engem és a családomat is. Aztán egyszer úgy láttam kezdi feladni, és mikor már azt hittem vége van még utoljára szíven szúrt. Elmondott egy titkot, amivel úgy éreztem, tönkretette az életemet. Elöntött a düh, soha nem voltam még olyan ideges, mint akkor. És méregből megtámadtam. Akkor jöttem rá, hogy az érzelmeink, milyen mély hatással vannak az erőnkre. A bennem lévő feszültség megsokszorozta a képességemet és szinte könnyűszerrel elvettem tőle az övét.

 - Akkor most… két Érző erejével rendelkezik?

 - Igen, pontosan erről van szó.

 - És mi történt azután, mi lett vele?

 - Elmenekült, nem mert többé szembeszállni velem. Tudta, hogy az életemet így is úgy is tönkretette.

 - De hát mit mondott, amivel ennyire megbántotta magát?

 - Mesélt nekem a szüleiről. Arról, hogy mik ők valójában. Hogy vérfarkasok. Ő nem örökölte ezeket a géneket, hiszen ki lett választva Érzőnek, de az utódai igen – magyarázta haraggal a hangjában. Még ennyi év után is elevenen élt benne a történtek. Aztán hirtelen elkezdett valami motoszkálni az agyamban, ami egyszerűen nem hagyott nyugodni.

 - Ms. Malone, a kisbabával végül is mi történt? – kérdeztem rá végül, bár a választ nagyon is sejtettem.

 - Az a kisbaba mára egy kész kis hölgy lett – mondta könnyeivel küszködve.

 - Violet – suttogtam.

Néma csendben ültünk egymással szemben. Azt hiszem, mindkettőnket lesokkolt a történet. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen súlyos dolgokat hallok majd Ms. Malone szájából. Ő egy Érző, akinek tönkretették az életét. Még ma is fájó szívvel gondol vissza élete ezen részére. Sosem fogja tudni elfelejteni, abban biztos vagyok. Borzasztó nagy erő van ebben a nőben, hogy képes volt túlélni a történteket, majd egyedül felnevelni egy kislányt, miközben végig eltitkolta, hogy mi is történt valójában. Sosem láttam őt elkeseredettnek, mindig vidám volt és mosolygós, sosem mutatta ki, milyen borzalmakat élt át a múltban. Egyedül – illetve talán a szülei is segítettek neki – kellett megbirkózni ezzel az egésszel. És most is itt van, és nem tört össze, próbálja tartani magát és nem összeomlani az emlékek áradatától. Hirtelen elszégyelltem magam, hiszen én szakítottam fel a múlt sebeit, rákényszerítettem arra, hogy újra átéljen mindent. Felálltam, átsétáltam hozzá és leültem a fotel karfájára, majd megfogtam a kezeit.

 - Biztos vagyok benne, ha Violet tudná ezt, nagyon hálás lenne magának, és büszke lenne az édesanyjára, hogy ilyen erős nő – próbáltam vigasztalni. Ms. Malone sírástól nedves arcára erőltetett egy apró mosolyt.

 - Nem vagyok benne olyan biztos – mondta szomorúan.

 - Miért nem? – értetlenkedtem.

 - Mert tönkretettem az életét. Nem óvtam őt, nem vigyáztam rá eléggé. – Azonnal tudtam, miről beszél. Tudtam, arra gondol, hogy Violet vámpírrá vált. És ez nem az ő hibája volt, hanem az enyém.

 - Erről maga nem tehet, nekem kellett volna előbb gondolkodnom és számítanom arra, hogy az ellenségeim úgy is a szeretteimen keresztül akarnak majd bántani engem. Violet miattam lett vámpír. – Ms. Malone kisírt szemeit rám emelte. Megértettem, hogy itt még mindig nincs vége a történetnek.

 - Violet ezzel elnyomta magában a vérfarkas ösztöneit, nem igaz? Megszabadult ettől a tehertől – mondtam bizonytalanul.

 - Violet még nem érte el azt a kort, amikor aktiválódna a vérfarkas génje. Lehet, hogy vámpírrá vált, de az idő akkor is telik és egy idő után aktiválódni fog. És mihelyt ez megtörténik… - Ms. Malone hangja elcsuklott az újból rátörő sírástól.

 - Mi lesz akkor? – kérdeztem aggodalmasan.

 - Violet halálos veszélyben lesz. Amint megöl egy embert, aktiválódnak a vérfarkas ösztönei és megindul az átalakulás. – Nem igazán értettem, mit is jelent ez pontosan. Még sohasem találkoztam olyan esettel, amikor egy vérfarkas vámpírrá vált. Illetve, hallottam egy ilyen esetről. Éppen ma mesélte el nekem Elena Klaus történetét, miszerint az édesanyja vámpírrá változtatta és az első alkalommal, mikor embert ölt, aktiválódott a farkas gén benne, de az anyja elnyomta ezt nála. Klaus most pont ezen ügyködik, hogy végre felszabadíthassa magát az átok alól és… hibriddé váljon. Ennyire egyszerű lenne az egész? Hiszen akkor nem Klaus lenne az első hibrid a világon.

 - És akkor Violet… - kezdtem el a mondatot, amit Ms. Malone remegve fejezett be.

 - Meghal. – Nem akartam elhinni, amit mondott. Biztosan félreértettem valamit. Violet nem halhat meg.

 - Az lehetetlen, hiszen Klaus… Klaus is ugyanebben a helyzetben van – próbáltam érvelni.

 - Ez nem ilyen egyszerű, Sisi! Klaus egy Ősi vámpír, ő az első, aki vérfarkas is és vámpír is egyben. Őt átok sújtja, amit ha megtör, egy vérszomjas gyilkológép fog az emberiségre szabadulni. Mindenki másra, aki vérfarkas és vámpírrá válik, halál vár. Ezt a természet nem engedheti meg. Ez túl abnormális lenne.

 - Azt akarja mondani, hogy Violet halálra van ítélve? Hogy nincs lehetőség a megmentésére? – akadtam ki. – Mindig van kiskapu, mindig van kiút, biztosan most is, csak meg kell találni – kiabáltam, miközben idegesen járkáltam a nappaliban.

 - Kiskapu mindig van, ez igaz. De a kiskapuknak mindig vannak következményeik.

 - Csak mondja el!

 - Ha Violet vérfarkas génje aktiválódik és megöl egy embert, egy napja marad, hogy biztosítsa az életben maradását. Ehhez 2 összetevőre van szükség. Két Érző által előállított mágikus főzetre…

 - Tökéletes, maga 2 Érző erejével rendelkezik, de ha ez nem is lenne így, itt vagyok én is – bólogattam hevesen. Eddig jól haladunk. – Mi a másik feltétel?

 - Az első hibrid vére. – Megráztam a fejem. Az lehetetlen. – Klaus-nak át kell alakulnia hibriddé, hogy aztán vért tudjon adni, amivel biztosíthatnánk Violet számára az életet. Ha jól sejtem Elena-ék már elég régóta tervezgetik, hogy Klaus tervét meghiúsítsák, legalábbis azok alapján, amit ma elmesélt Violet, elég határozottnak tűnnek – Hát persze, hogy azok, főleg azok után, amit ma Damon Elena-val tett. -  Mindenki Klaus halálát akarja, még a saját testvére is. Elég nehéz lenne versenyre kelni ennyi mindenre elszánt emberrel. De még ha sikerülne is megmenti Klaus életét, mi a biztosíték arra, hogy ad a véréből? Miért segítene Violet-en? Miért tartozna neki bármivel is?

 - Értem – kiáltottam fel. Eleget hallottam már. De egyszerűen nem akartam elfogadni a tényeket. Pedig amit Ms. Malone most elmondott, mind igaz volt. Semmi esély nem volt arra, hogy Violet-nek hibrid vért szerezzek. Hacsak…

 - Ms. Malone, meddig képes elmenni azért, hogy megmentse a lánya életét? – néztem rá szövetséges pillantással.

 - A lányom a legfontosabb az életemben – adott határozott választ.

 - Akkor be fogjuk biztosítani Violet számára a jövőt!

 - Hogyan, Sisi? És mi lesz a nővéreddel? Ő nem elég fontos neked?

 - Elegem van, Ms Malone, hogy állandóan minden Klaus Mikaelson-tól függ, minden, érti? Meg fogom menteni Elena és Violet életét is, de egyedül nem tudom megcsinálni, ehhez szükségem van a segítségére is – magyaráztam neki elszántan. A fejemben egyre jobban kirajzolódtak a tervek. – Hadd tegyem jóvá a tettemet! Hadd tegyem jóvá Violet átváltozását, hiszen miattam van ekkora bajban. Segítsen nekem megmenteni a szeretteimet! – Ms. Malone egy pillanatra elgondolkozott és a padlót fürkészte. Tudtam, hogy borzasztó nehéz döntést kell meghoznia, de bíztam benne, hogy rájön, mi a jó.

 - Mit akarsz tenni? – kérdezte rám tekintve, mire elégedett mosolyra húztam a számat.

                                                         #        #       #

Az utcán sétáltam a Salvatore ház felé. Épp az imént írtam egy üzenetet Elijah-nak, hogy sürgősen találkozni akarok vele, de nem válaszolt, így csak reménykedhettem benne, hogy mire visszaérek, már ott fogom találni a háznál. Út közben azonban összefutottam Violet-tel. Nem igazán számítottam rá, de ettől függetlenül nagyon is örültem a találkozásnak. Ha már így alakult, azonnal beszélhettem is vele.

- Szia, Sisi! – köszönt vidáman Violet, de én éreztem rajta valami különöset. Nem volt felhőtlen a vidámsága. Csak azt nem tudtam, miért.

 - Violet, sürgősen beszélnünk kell – magyaráztam neki izgatottan.

 - Ha arról akarsz beszélni, amiről sejtem, már nem kell. Hallottam mindent – intett le, nekem meg tátva maradt a szám a csodálkozástól.

 - Hallottál mindent? – kérdeztem vissza. – Mi mindent?

 - Anyámról akartál beszélni, nem?

 - De… öhm… róla – mondtam bizonytalanul.

 - Szép kis titoktartó vagy – somolygott.

 - Mi? Hé… én csak…

 - Semmi gond, Sisi – nyugtatott meg mosolyogva. – Rendben van.

 - Violet, te a legjobb barátnőm vagy. Mindenki előtt megtartom anyukád titkát, de előtted nem fogom titkolni – magyaráztam neki.

 - Köszönöm – nézett rám hálásan. Tényleg komolyan gondoltam a mondottakat. Nem vagyok egy szava hihetetlen ember, de Violet elől nem fogok semmit eltitkolni, hiszen ő is mindent elmond nekem.

 - És? Mi a véleményed? – kérdeztem tőle félve. Nem tudtam mennyire lehet a hallottak hatása alatt. Nem feltétlenül egy szívderítő élmény arról hallani, hogy halálra vagyunk ítélve.

 - Mármint arról, hogy menthetetlen vagyok? Hát tulajdonképpen eddig is úgy éltem, mint halandó ember, most akkor majd úgy próbálok meg élni, mint egy halandó vámpír. – Nem bírtam, hogy elpoénkodja az életét.

 - Violet, a vámpírok már amúgy is halottak - magyaráztam neki.

 - Ezzel nem igazán segítesz – vigyorgott rám. Képtelen voltam továbbra is véresen komolyan venni az egészet, úgy hogy ő sem teszi ezt. Én is rávigyorogtam barátnőmre.

 - Nem fogom hagyni, hogy meghalj, már van is egy tervem.

 - Te jó ég! – csapott játékosan a fejére.

 - Komolyan beszélek, figyelj – és akkor elmagyaráztam neki mindent, amit magam terveltem ki alig negyed óra alatt. Violet-nek nem túlságosan tetszett az ötletem, mert mint ahogy mondta, túl sokat kockáztatok vele. Persze ez akkor már nem érdekelt engem, hiszen túl jól kidolgoztam mindent ahhoz, hogy most csak felrúgjam a tervet.

 - Semmivel nem tudlak lebeszélni erről, ugye? – kérdezte reménykedve, de engem már nem lehetett eltántorítani.

 - Nem, Violet. Már mindent megterveztem – mondtam neki. – Miért nem próbálsz meg hinni egy kicsit nekem?

 - Én hiszek benned, Sisi! De ez akkor is túl kockázatos, és…

 - Violet, ha még sokáig itt kell győzködnöm téged és Klaus elkap téged, akkor tényleg az lesz. De ha bízol bennem, és együttműködsz, akkor sikerülhet – tettem a vállára a kezem biztatásként. Violet kénytelen volt belátni, hogy igazam van, ez az egyetlen esély arra, hogy mindkettejüket megmenthessem. Így egy beletörődöm vállrándítással jelezte, hogy tegyem, amit jónak látok. Megegyeztünk, hogy most azonnal fogja magát és elmegy Shane-hez. Mivel a fiú igent mondott a meghívásra, ketten együtt olyan messzire mennek, amennyire csak tudnak, és Violet csak is akkor teszi be a lábát Mystic Falls területére, ha éjfél elmúlt. Nehezemre esett egyedül elengedni. Legszívesebben a határig kísértem volna, hogy megbizonyodhassak afelől, hogy biztosan nem esik bántódása, de nem tehettem. Kifutottam volna az időből, hiszen már így is rohanva kellett megtennem a Salvatore házig tartó utat. Nem veszíthettem több időt. Oda érve szinte feltéptem az ajtót. Senki nem volt otthon, sem Damon, sem pedig Elena-ék. Szokatlanul csend volt a lakásban, de nagyon reménykedtem benne, hogy Elijah nemsokára ideér. Már az emelet irányába irányítottam utamat, mikor a dolgozószoba felől lapok suhogása ütötte meg a fülemet. Valaki volt a házban. Mivel a telek Elena nevére lett írva, vámpír ide nem tehette be a lábát, így vagy emberrel, vagy már amúgy is beinvitált vámpírral van dolgom. Lassan a dolgozószobába sétáltam, és megpillantottam azt az embert, akire most a legnagyobb szükségem volt, Elijah-t.

- Á! Éppen téged kerestelek. Írtam üzenetet is. Beszélnünk kell! – hadartam neki mindenféle köszönés nélkül. Ő fel sem nézett a papírok mögül. Nem tudom, mi lehetett ennyire érdekfeszítő, bár a Salvatore ház maga a rejtély számomra is.

 - Éppen egy nagyon fontos ügyet intézek, így most nem igazán érek rá. Talán egy kicsit később – válaszolta nyugodtan. De Elijah nem tudta, mekkora düh és elszántság van most bennem.

 - Azt mondtam beszélnünk kell! – ismételtem meg magam egy fokkal indulatosabban. – Most! – Elijah elemelte tekintetét a papírokról és egyenesen rám nézett. Egy pillanatig néma csendben bámultunk egymásra, de álltam a tekintetét. Talán az elszántságomat figyelembe véve vagy, talán mert nem is volt annyira fontos az az ügy, Elijah felállt az asztaltól és elém sétált.

 - Remélem, nagyon jó indokod van, amiért innen felrángattál. – Bár Elijah szavai felértek egy fenyegetéssel, nem ijedtem meg. Tökéletes indokom volt, és azt hiszem, ezt ő is így fogja gondolni, amikor meghallja.

 - Kimehetnénk a kertbe? – kérdeztem nyugodt hangnemben, mire ő maga elé mutatva jelezte, hogy vezessem.

Nagyon szép idő volt idekint, amit eddig szinte nem is volt időm még észrevenni se. Állandóan rohangáltam ide-oda, hogy intézzem a Klaus által kreált problémákat. Tudom, hogy nem az én feladatom mindent elintézni, de kötelességemnek éreztem, hogy tegyek valamit az ügy érdekében, ráadásul ez a „folyton teszek-veszek” életmód legalább leköti a fölösleges energiáimat és nem engedi, hogy belesüppedjek a bánatba és az elveszettség érzésébe. Tegnap volt anyáék halálának egy éves évfordulója és még arra sem volt időnk, hogy rendesen megemlékezzünk róluk. Pedig csak egy éve haltak meg.

És ezen kívül is, egy magam korú lánynak május végén az lenne a dolga, hogy megszervezze a nyarát, betáblázza mindenféle programokkal, ehelyett azon töröm magam, hogy megmentsem a nővérem és a legjobb barátnőm életét, ami plusz poén, hogy abszurd módon a kettő kizárja egymást.

 - Hallgatlak. Mi volt az az életbevágóan fontos közölnivaló, ami nem várhatott egy percet sem? – ért be Elijah az udvar elején.

 - Kérni akarok tőled valamit – mondtam neki, mire „valahogy sejtettem” mosolyra húzta a száját. – Ez most nagyon fontos, Elijah!

 - Mondd csak – intett le.

 - Tudom, hogy nagyon furcsán hangzik, de… - nehezemre esett elmagyarázni neki a kérésemet, hiszen az egész történet túl hosszú és túl bonyolult volt. De muszáj volt megpróbálnom. – Azt szeretném, ha nem ölnéd meg Klaus-t a mai átváltozáskor. – Elijah láthatóan megdöbbent kérésemen, amit meg is értek, hiszen a nővérem életéről volt szó. Eddig utáltam Klaus-t, akkor most miért is kérném arra Elijah-t, hogy hagyja életben?

 - Nem igazán értelek. Azt hittem mindannyian Niklaus halálát kívánjuk. Mi változott meg benned? – egyszerre dühíteni kezdett minden, ami megkérdőjelezte a döntéseimet. Valószínűleg a rám nehezedő teher miatt váltam ilyen ingerlékennyé, de egyszerűen képtelen voltam Elijah nyugodt ábrázatát és kíváncsi kérdéseit higgadtan kezelni.

 - Ugyan már, Elijah! Ne akard velem elhitetni, hogy neked meg sem fordult a fejedben, hogy végül meghagyod a bátyád életét – mondtam neki cinikus hangnemben. - Több mint ezer éve testvérek vagytok és te képes lennél egyszerűen csak végezni vele? Mint egy hidegvérű testvérgyilkos? Ezer együtt töltött év után? – próbáltam tudat alatt egy kicsit hatni az érzéseire. Igyekeztem rávezetni arra, hogy mik azok az okok, ami miatt nem kellene Klaus-t megölnie. Hiszen tényleg testvérek.

 - Miért ennyire fontos neked, hogy Klaus életben maradjon? – Elijah egyértelműen átlátott a kis terveimen. Egy percre sem hitte azt, hogy engem tényleg az ő testvéri kötelékük érdekel. Így be kellett látnom, hogy a hosszabb verzió maradt csak, és el kell neki magyaráznom, hogy miért is lett nekem ennyire fontos Klaus.

 - Ez egy nagyon hosszú történet. A lényeg az az, hogy… meg akarom menteni a barátnőm életét – mondtam el a lényeget tömörem. De Elijah nem érte be ennyivel.

 - Épp az imént rángattál ki ide, hogy valami borzasztó fontos dolgot akarsz velem közölni. Én belementem, bár más fontos dolgom is akadt volna, úgy hogy szépen kérlek, kezdd el mesélni azt a hosszú történetet. Nem vagyok pizza futár, aki rendelésre teljesít – makacsolta meg magát. Tehát kénytelen voltam elmagyarázni neki az egész sztorit, hogy aztán reménykedhessek benne, hogy a végén egyetért velem. Igyekeztem lerövidíteni a történetet ott, ahol csak tudtam. Például nem mondtam el olyan részleteket, hogy Ms. Malone hogy keveredett ekkora zűrbe, hogy Violet-nek ki is az apja valójában vagy, hogy Ms. Malone tulajdonképpen a dupla erővel rendelkező Érző. Meghagytam csak annyit a történetből, hogy Violet vámpír, aki tulajdonképpen vérfarkas is, és ha megöl egy embert az aktiválódása után, biztos halálra van ítélve, kivéve, ha Klaus hajlandó adni a véréből, miután Elijah megkímélte az életét.

 - Miből gondolod, hogy Klaus akár csak egy cseppet is pazarol másra a véréből? Ő ahhoz túl hiú, hogy mással is törődjön – magyarázta Elijah.

 - El kell hitetned Klaus-szal, hogy megölöd – vázoltam neki a tervemet. – Érezze a halál közeledő erejét – váltottam kicsit drámai hangvételre. – Aztán ajánld fel neki, hogy megkíméled az életét egy feltétellel. Ha segít nekem, és ad egy keveset a véréből.

 - Tegyük fel, hogy Klaus belemegy, és tényleg meg is teszi – játszott el a gondolattal Elijah. – És mi lesz az Elena-ék felé tett ígéretemmel? Azt mondtam nekik, hogy megölöm ma este Klaus-t.

 - Mind tudjuk, Elijah, hogy mit is jelent valójában a testvéri kötelék – érveltem ésszerűen. - De ezen kívül is biztosítanám a szavahihetőségedet. Azt mondanám a történések után Elena-éknak, hogy én kényszerítettelek rá az erőmmel, hogy elengedd Klaus-t. Ami persze meg is történhet, ha nem sikerül megegyeznünk.

 - Te most fenyegetsz engem? – kérdezte gyanakodva, de mégsem dühösen.

 - Nem, dehogyis – mentegetőztem. – Csupán csak alkut ajánlok.

 - Elhiheted nekem, hogy hosszú életre elegem van az alkukból.

 - Akkor vedd úgy, hogy bármit hajlandó vagyok megtenni azért, hogy megvédhessem a szeretteimet. – Ez a válasz úgy látszott jobban tetszett Elijah-nak, ugyanis elmosolyodott. – Akkor hát? – igenlő válaszra számítottam, amit hamarosan meg is kaptam.

 - Rendben van – bólintott Elijah.

Ezzel a tervem készen állt. Már csak véghez kellett vinnem.

                                                         #        #       #

Idegesen járkáltam az előszobán. Elijah nem sokkal a megbeszéltek után távozott, úgy fogalmazott, hirtelen jött elintéznivalója akadt, de hamarosan visszatér. Egy cseppet sem kételkedtem a szavaiban, de kezdett aggasztani, hogy pár óra múlva megkezdődik a rituálé, és még mindig senki sincs sehol.

Már 8 óra is elmúlt, amikor úgy döntöttem Elena-ék elé indulok. Elena elmondta, hogy a kilátóhoz sétálnak Stefan-nal, így arra felé vettem az irányt. Úgy siettem, ahogy csak tudtam, de közben végig remegett a lábam. Nagyon sok múlt a mai napon, mindennek a terv szerint kellett mennie. Ms. Malone-nal megbeszéltük, hogy 10 órakor találkozunk a házuk előtt, és onnan a megfelelő helyszínre megyünk. A rituálé előtt még mindenképpen beszélni akartam a nővéremmel. Tudom, fő a pozitív hozzáállás, és én úgy is álltam hozzá, de akkor is volt bennem félelem. Mi van, ha nem látom többé? Gyorsan elhessegettem a borús gondolatokat a fejemből és megpróbáltam az útra koncentrálni. Ám ekkor megpillantottam valakit a távolban. Egy ember közeledett felém lomha járással. Alkonyodott már, csak az illető alakját tudtam kivenni a környezetből, azt nem tudtam megállapítani, hogy ismerős-e. Tovább sétáltam, nem is sejtve, hogy kit fogok megpillantani. De amikor közelebb érten, egyszeriben felismertem Nate-t. Azóta nem találkoztam vele, mióta Klaus megtámadott a bálon. Nate-tel mostanában elég furcsa a kapcsolatunk. Az elején azt hittem, megint közel kerültünk egymáshoz. Sőt, igazából akár ki is alakulhatott volna köztünk valami, hiszen tulajdonképpen megszűnt az a probléma, ami miatt szakítottam vele, hiszen ő is tudott a természetfelettiről. De ez a mérhetetlen Katherine imádata számomra undorító. Máig nem tudom, mivel volt képes ez a csaj maga mellé állítani őt, de úgy tűnik, nagyon ügyesen csinálta. Nate mostanában nagyon sokat szenvedett Katherine elvesztése miatt. Semmit nem tudott róla, és mi sem adtunk ki neki információt. Talán ebben a pillanatban is őt siratta.

 - Nate? Te meg mit csinálsz itt egyedül? – kérdeztem tőle.

 - Téged kerestelek – lökte oda hanyagul, és közben nem nézett a szemembe. Végig a cipőjét bámulta hátra tett kezekkel, de közben kis lépésekkel araszolt az irányomba.

 - Tudok segíteni valamiben? – érdeklődtem, hátha szüksége van valamire.

 - Szóval… lenne itt valami… amiben tudnál – makogott.

 - Miben? – Kezdett megijeszteni ez a viselkedése. Nem tudtam mire vélni ezt a hozzáállását. Talán valaki bánthatta?

 - Ne haragudj, Sisi! – kért előre elnézést, de mire megkérdezhettem volna, hogy miért tette, előhúzott egy tárgyat a háta mögül és jó erősen fejbevágott vele, majd minden elsötétült.

                                                                  #       #        #

Kezdtem a saját testemben érezni magam. Visszatértek az érzékeim, megéreztem a külvilágot és a fejemben lévő zúgás egyre csak erősödött. A szemeimet még nem mertem kinyitni, egyrészt, mert olyannyira sajgott a fejem, hogy itt helyben el tudtam volna ájulni még egyszer, másrészt, mert féltem attól, amit látni fogok. A hely csöndes volt, mintha egyedül tartózkodtam volna itt. Néma csend, mintha a szoba elnyelte volna a legapróbb zajokat is. Legszívesebben itt feküdtem volna még hosszú ideig, de hirtelen megrohamoztak a mai emlékek és rájöttem, hogy mennyi minden miatt vagyok felelős. Nem késhetek el a rituáléról. Lassan felnyitottam a szemeimet. A szobában félhomály uralkodott. Egész pici helyiség volt, talán egy kisebb raktár lehetett. A szoba közepén feküdtem egy gurítható ágyon, körülöttem mindenféle régi és elhasznált kacatok hevertek. A szoba egyik sarkában pedig megpillantottam Nate-et, aki egy lerobbant fotelben üldögélt. Hirtelen minden eszembe jutott. Az, amikor összefutottunk az utcán, a rövid beszélgetés, és a végén pedig… leütött egy fémbottal. Feltornáztam magam alkartámaszba és kérdőn tekintettem rá.

 - Mit műveltél? – kérdeztem rekedten. Még nem voltam túl jó állapotban, a fejem zúgott, szédültem és erősen küzdöttem az álmosság ellen. – Azt kérdeztem, mit műveltél? – kérdeztem ingerültebben, miközben lekászálódtam az ágyról, de a talpamra állva megbicsaklott a lábam, és ha Nate nem kap el, még orra is estem volna.

 - Nyugi! Nincs semmi baj – próbált meg csitítani és közben visszaültetett az ágyra. Nem ellenkeztem, hiszen nem is tudtam volna mást csinálni. Még túl kába voltam.

 - Ne mondd nekem azt, hogy semmi baj! – korholtam le. – De baromira nagy baj van, ha azt hiszed, hogy védtelen embereket leütni az utcán, normális dolog.

 - Sajnálom, Sisi! De muszáj volt megtennem, érted? Kifutok az időből. – Idő. Te jó ég! Az idő.

 - Hány óra van? – kérdeztem meg idegesen.

 - 5 perc múlva fél 11 – válaszolt Nate higgadtan.

 - Úristen! – Nagyon ideges lettem. Hiszen 25 perccel ezelőttre beszéltük meg a találkozót Ms. Malone-nal, én meg még mindig itt dekkolok… fogalmam sincs hol. Sürgősen indulnom kellene. – Nate, el kell mennem! Most! Nem várhatok. – mondtam neki és újra leugrottam az ágyról, ezúttal már valamivel stabilabb lábakra.

 - Dehogyis! Nem mész te sehova! – állított meg. Mit művel? Hát nem érti mennyire fontos elmennem?

 - Nate, értsd már meg, nem várhatok tovább. Elena életéről van szó – próbáltam hatni rá, de az egész inkább visszafelé sült el.

 - Hát azt mindjárt gondoltam, hogy Elena élete nagyon fontos neked – kezdte cinikusan. – Tudod, számomra éppilyen fontos az, hogy megtaláljam Katherine-t. – Annyira tudtam, hogy valami hasonló áll a háttérben. Nate másért sosem csinált volna ilyet. Csakis ez a nőszemély hozhatta ki ezt belőle. Egy szörny lett, aki bármire képes.

 - Nem mondhatok semmit, nem érted?

 - Tudod, hogy hol van Katherine, vagy nem? – kérdezte határozottan. Egy pillanatig haboztam. Vajon bevenné-e, ha azt mondanám, hogy nem? Nem hiszem.

 - Tudom – válaszoltam.

 - Akkor azt ajánlom, kezdj el beszélni, különben Elena élete a te lelkiismereteden fog száradni – mondta ellenkezést nem tűrően. Nate teljesen kifordult magából. Képes lett volna végignézni, ahogy itt szenvedek, miközben Elena meghal, csak azért, hogy neki legyen igaza. De most nem kockáztathattam. Sétáljon csak bele Klaus és Katherine csapdájába, ha annyira akar. Meguntam már, hogy mindig én próbálom észhez téríteni.

 - Alaric Saltzman háza – mondtam neki, közben odasétáltam egy szakadt üres laphoz és egy talált ceruzával ráfirkantottam a címet. – Klaus itt tartja fogva. De figyelmeztetlek! Katherine nem jöhet onnan ki, mert meg van igézve. Feleslegesen hősködsz itt miatta – mondtam neki, majd a kezébe nyomva a papír cetlit, kisétáltam a kis helyiségből. Kiérve vak sötét fogadott, de nem vesztem el. Tudtam, hol vagyunk, Nate-tel már sokszor jártunk itt, mikor randizni hívott. Bár még mindig szédültem kicsit és a fejfájásom sem múlt el, megpróbáltam annyira sietni, amennyire csak tudtam. Már nem próbáltam meg Violet-ék házához menni, különben tényleg teljesen kifutok az időből. Egyetlen esélyem a boszorkányház volt, ott talán megtalálom Jeremy-éket. Útközben gyorsan bepötyögtem a telefonomba egy üzenetet Ms. Malone számára, hogy ott találkozzunk.

Nagyjából háromnegyed 11 lehetett, amikor megpillantottam a ház tetejét, de egy pillanatra sem lassítottam. Tudtam, hogy most a másodpercek is rengeteget számítanak, hiszen Elena és Violet életéről van szó. Arra azonban nem számítottam, hogy még egy akadályba fogok ütközni. Ugyanis a ház felé tartó úton valaki kinyúlt a sötétből és az egyik fa mögé húzott engem. Nem akartam elhinni. Valaki megint elrabolt engem.