2016. január 1., péntek

8. Fejezet

Sziasztok! Itt is van a 8. Fejezet. Ez eddig a leghosszabb fejezetem, igyekeztem izgalmassá tenni, remélem Nektek is tetszeni fog majd. Nem szántam a rész elé hosszú bevezetőt, szóval nem is húznám a szót. A fejezet végén ismét teszek fel kérdéseket, remélem kapok rájuk válaszokat. Jó olvasást kívánok hozzá és kérlek jelezzetek vissza, hogy tetszett!

Ui. Boldog új évet mindenkinek! Remélem mindenkinek jól telt a téli szünet, és újult erővel tér vissza az iskolába!:)



8. Fejezet
(Nagyobb bajban vagyunk, mint én azt gondoltam)


- Sisi? – szólongatott Elena. Aggódott értem. Nem reagáltam semmit iménti szavaira, miszerint Violet vámpírrá fog válni. Nem is tudtam mit reagálhatnék, túlságosan lesokkolt a hír. A jelenlegi érzésemnél még az is jobb volt, mikor nem tudtam, hogy Elena és Violet hogy vannak. Akkor még bármit hihettem, bármiben reménykedhettem.
- Ez… biztos? – kérdeztem, reménykedve, hogy talán tévednek. – Nem lehet, hogy csak elájult, hogy fel fog ébredni és semmi baja nem lesz? – Mire kérdéseim végére értem, szemeimből csak úgy záporként hullottak a könnyeim. Nem akartam elfogadni a híreket. Ennél bármi mást könnyebben elfogadtam volna. De ezt nem, ez túlságosan összetört engem. Gyűlöltem Katherine-t, mint még senkit soha. És gyűlöltem magamat is, mert ez mind miattam történt, Katherine miattam támadta meg Violet-et, miattam került ilyen helyzetbe.
- Nyugodj meg, Sisi! – ölelt magához Elena. – Tudom, hogy most nagyon fáj, de ez az igazság. Nem tehetsz róla, de megtörtént.
- Nem, Elena, hát nem érted? Ez mind miattam van! – kiabáltam sírva, miközben ellöktem magam tőle. – Ez Katherine műve, miattam bántotta Violet-et, rajtam akart bosszút állni, ezért ölte meg! – lerogytam a térdeimre és kezembe temettem az arcomat. Nem bírtam elviselni ezt a tudatot, hogy minden miattam történt.
- Stefan, felmegyünk az egyik szobába Sisi-vel. Ti addig szerezhetnétek… vért – mondta a fiúknak, de az utolsó szót éppen hogy csak suttogta. Bár nem láttam, biztosra vettem, hogy egyetértően tekintettek Elena-ra, aki közben odajött hozzám és felsegített. – Gyere, menjünk fel! – mondta gyengéden és átkarolva engem elindultunk az emelet irányába. Elena már egész jól ismerte ezt a házat, sokszor megfordult itt. Én annál kevésbé, így csak követtem őt a lépcsősoron. A ház hatalmas volt, így elsőre ezer százalék, hogy eltévedtem volna. Az emelet egy szerteágazó hosszú folyosó volt, melyről mindenfelé szobák nyíltak. Még csak megtippelni sem tudtam, melyik szoba miként funkcionál, hogy hány háló lehet egyáltalán itt. Elena rutinosan elfordult jobb irányba, majd bevezetett a második ajtón egy tágas és egyben gyönyörű hálószobába. Bár nem tartózkodtam itt szívesen, ebből kifolyólag sokat sem, oda voltam a Tudor-stílusú házért. Nagyon tetszett ez a régi stílus, olyan elegáns, olyan művészi volt, nem tudtam betelni a szépségével. Ha volt valami pozitív ebben a pillanatban, akkor az csakis a környezet szépsége lehetett.
- Gyönyörű ez a szoba – mondtam Elena-nak, miközben lehuppantam a rózsamintás ágytakaróval lefedett ágyra. Ez alatt a pár perc alatt, míg felértünk, kissé nyugodtabb állapotba kerültem. Elvarázsolt a szoba szépsége, egy pillanatra kellemesebb dolgok is eszembe jutottak, mint hogy mi történt a délután folyamán. Elena mosolyogva bólintott és leült mellém az ágyra. Láttam rajta, hogy szeretne valami nyugtató dolgot mondani, de mégsem szólalt meg. Nem is mondom, hogy ebben a helyzetben könnyű valami kellemes témát előhozni. Nem is haragudtam rá ezért, ezen ő nem tudott segíteni. Igazából senki sem tudott, ami megtörtént, az megtörtént, valahogy meg kell értetnem magammal és megtalálni a megfelelő módot, hogy hogyan tovább. – Violet vámpír lesz – mondtam ki váratlanul és hangosan azt a dolgot, ami nyomasztott. Bár a helyzetemen nem segített, de mintha kicsit megkönnyebbültem volna attól, hogy kimondhattam. Felnéztem Elena-ra, aki együtt érző arccal tekintett rám.
- Ha iszik a vérből, akkor… igen – mondta ki nehezen. - Te is ezt szeretnéd? – kérdezte meg, mert nem volt biztos benne, hogy a válaszom igen lenne. Mikor percekkel ezelőtt megtudtam, hogy mi történt Violet-tel, olyan szintű düh és elkeseredés volt bennem, lehet, hogy nemet mondtam volna. Az én barátnőm ne váljon egy olyan szörnyeteggé, amit egész eddigi életemben gyűlöltem, amióta csak tudok róla. De most, hogy egy csöppnyi időm volt a megnyugvásra, tisztábban látom a dolgokat és azt kell hogy mondjam, bármilyen nehéz is lesz ezután, inkább váljon vámpírrá, mint hogy távozzon az élők sorából. Igazából nem is tudom mitől tartok jobban. Violet reakciójától, amikor megtudja, hogy mivé fog válni, vagy az édesanyjáétól, mikor megtudja, mi lett a lányával. Hiszen pont ezért nem akarta hagyni, hogy velem legyen, pont egy ilyen esettől próbálta megóvni. Nem is a saját véleményem és reakcióm lesz itt a legdrámaibb kimenetelű.
- Azt hiszem igen – mondtam bizonytalanul, de érzéseimet a válaszom is tükrözte. – Bár még fogalmam sincs, mi lesz ezután. Hogy hogyan leszek képes elviselni, amivé vált a barátnőm, és ami miatt.
- Ne emészd magad emiatt, hiszen erről te nem tehetsz. Ez csak maga a valóságos kegyetlen Katherine…
- Tudom, de ha nem húzom fel, lehet sosem bántotta volna Violet-et és…
- Sisi, ezt már megbeszéltük. – Elena-nak igaza volt. Ezen már tényleg átrágtuk magunkat. Tudom mit mondott volna megint. Ez nem az én hibám; nem tudtam, hogy mire képes; megtehette volna ezt anélkül is, hogy kiakasztom, és ősi ellenségének tekint. Ez mind igaz, de mégis…
- Soha többé nem fogom hagyni, hogy bántsa a szeretteimet, érted Elena? – ökölbe szorítottam a kezem a gondolatra. Elképzeltem, hogy ismét találkozunk, és minden fájdalmamat rázúdítom, amit okozott nekem. Semmi másra nem vágytam jobban, mint hogy szenvedni láthassam végre, hogy megfizessen egyszer s mindenkorra mindazért, amit nem csak velem, hanem mindenkivel tett. Az elhatározásra, miszerint nem akarom hagyni kárba veszni különleges képességemet, akkor jutottam, mikor ez az egész botrány kirobbant, mindennek az elején, amikor még nem is sejtettem, hogy mi történt Violet-tel. De a mostaniak tudatában csak még inkább biztossá vált bennem a gondolat, hogy élni szeretnék a lehetőségeimmel.
- Te csak egyetlen egy dolgot ígérj meg nekem, semmi mást – fordult felém komoly arccal Elena. – Nagyon kérlek, Sisi, és ez tényleg nagyon fontos… Ne hagyd magára Violet-et! Soha, de soha ne hagyd cserben, még akkor sem, ha úgy érzed, nem bírod már ezt a helyzetet! – A helyzet az, ami miatt szintén szörnyen érzem magam, hogy tényleg megfordult a fejemben ez a gondolat. Eszembe jutott, hogy mi lenne, ha egyszerűen csak kizárnám őt az életemből és nem foglalkoznék többet vele. Végül is, pár napja még megpróbált engem levegőnek nézni, miért ne folytathatnánk ezt továbbra is? De aztán eszembe jutott, hogy kiről is szól ez az egész, hogy Violet itt volt nekem mindig, a legrosszabbkor is, mikor a szüleim meghaltak és akkor is, amikor egyedül éreztem magam annyi sok problémával a fejem fölött. És hiába az édesanyja intő szavainak, ő nem tudott pár napnál tovább távolságot tartani tőlem és újra támogatott mindenben és meghallgatott és elviselt a sok nyavalyámmal együtt. Milyen legjobb barátnő lennék én, ha ezek után, egy ilyen nehéz helyzetben magára hagynám őt. Nem, az ki van zárva!
- Ne aggódj, Elena, soha nem tennék ilyet vele – mosolyogtam nővéremre, mire ő szorosan magához ölelt, mint egy büszke nagytestvér. Az ilyen pillanatokért szerettem az lenni, aki vagyok és ott élni, ahol élek. Ilyenkor mindegy milyen hatalmas problémával kellett szembenéznem, nem éreztem egyedül magam, tudtam, hogy van, aki mellettem áll és segít nekem.
Váratlanul kopogtattak az ajtón, majd egy pillanattal később Jeremy nyitott be hozzánk.
- Violet ébredezik – közölte velem félénken, mintha legalábbis attól tartana, hogy lelkileg összeroppanok egy ilyen fontos információ gondolatától. – Ha gondolod…
- Megyek! – pattantam fel az ágyról, talán egy kicsit nagyobb lelkesedéssel, mint kellett volna. Viszont most csak egy dolog volt bennem, az, hogy látni akarom a barátnőmet, tudni, hogy túl fogja ezt vészelni. Kisétáltam az ajtón és egyenesen lerobogtam a földszintre. Lábaimba újra visszatért az a remegő érzés, mint amit akkor éreztem, amikor megtudtam, hogy mi történt Violet-tel. Bementem a nappaliba, ahol barátnőm feküdt, de megálltam a lépcső előtt. Damon az ablaknál állt, nekitámaszkodott a falnak és csak akkor nézett fel, mikor meghallotta, hogy megérkeztem. Bonnie a kanapé karfáján üldögélt, amin barátnőm volt, de őt nem láttam, mert Stefan kitakarta. A fiatalabb Salvatore ott állt szemben Violet-tel, de nem láttam mit csinál. Lassan lesétáltam a rövid lépcsőn és közelebb mentem Bonnie-hoz. Ekkor Stefan is észrevett és kicsit arrébb húzódott, hogy én is odaférjek Violet-hez. De a látvány nem volt valami kecsegtető. Barátnőm falfehér volt, bár kicsit mintha zöldesre színezte volna arcát a rosszullét. Ugyanis szemmel láthatóan nem volt jól, remegett, és arca egy tengeribeteg arckifejezését öltötte fel. Nem tudtam mitől lehet ilyen rossz állapotban – persze azonkívül, hogy Stefan elárulta neki átváltozásáról az igazat - , bár azonnal rájöttem, ahogy Stefan kezére pillantottam. Egy liternyi vérrel töltött zacskó tényleg nem egy szívderítő látvány, főleg nem egy olyan embernek, aki irtózik a vértől. Violet ugyanis félt a vértől, így csak most tudatosult bennem, hogy még egy aprócska problémával is szembe kell néznünk.
- Nem akar inni – pillantott rám aggódva és egyben segélykérően Stefan és felemelte a vértasakot. – Hiába magyaráztam neki, nem érdekli, ha meghal, de hozzá sem akar nyúlni.
Barátnőm egy percre sem nézett fel, csak maga elé meredve ült a kanapén, mint aki félig megbomlott. Borzasztó volt látni ilyen állapotban azt a mindig vidám és csicsergő lányt, aki nekem nyújtott mindig vigasztalást, ha bánatom volt. Hátrapillantottam Damon-höz, aki most engem figyelt. Tekintete elárulta, hogy ő sem kívánt volna nekünk ilyen helyzetet, bármennyire is ki nem állhat engem. Hirtelen Stefan felé fordultam és a tasak felé nyújtottam a kezem.
- Majd én megpróbálom – szóltam rekedten, mert én sem voltam biztos benne, hogy nekem sikerülhet meggyőzni őt. – De kérlek akkor menjetek ki! Társaságban nehezebb beszélni a fejével – magyaráztam nekik úgy, mintha Violet nem is lett volna a szobában. Stefan bólintott, majd átadta a vörös folyadékkal teli tasakot. Hirtelen émelyegni kezdett a gyomrom, ha rágondoltam, hogy mit is tartok a kezemben. Nem voltam rosszul a vértől, de nem mondhatnám, hogy örömteli érzés volt ezt szorongatni a kezeim között. Bonnie még egy aggódó pillantást küldött felém, majd a Salvatore testvérekkel a nyomában kisétált a nappaliból az emelet irányába. Én visszafordultam Violet-hez, aki még mindig maga elé bámult és egy szót sem szólt. Odasétáltam hozzá és leültem a kanapé szélére. Egy pillanatig csak néztem őt, várva, hogy hátha reagál valamit, de sajnos semmi. Meg se moccant, még a fejét sem emelte fel. Kénytelen voltam hát én kezdeményezni.
- Violet… - kezdtem félve. Fogalmam sem volt, hogy meddig bírja ezt a hallgatagságot és mikor robban majd a bomba. – Figyelj rám, kérlek! – Borzasztó nehéz volt kezelni a helyzetet, mintha egy súlyosan sérült elmebeteghez beszéltem volna. Semmi reakció, még csak azt sem láttam rajta, hogy figyelne rám, ami kicsit dühített is. – Ez a viselkedésed nem vezet semmire, érted? Így senki sem tud segíteni. Nem hallgathatsz örökre.
- Miért nem? – szólalt meg végre, bár válasza felért egy arcon csapással. – Lesz elég időm arra, hogy csendben legyek, nem? Előttem áll az egész örökkévalóság – vágta a fejemhez mogorván. Persze részben meg is értettem. Hatalmas traumát okozhatott neki azzal szembesülni, hogy vámpír lett. Illetve lesz, ha iszik ebből a vérből, különben meghal, azt pedig nem akarom.
- Nem, nem lesz itt neked az örökkévalóság, mert ha nem iszol ebből, nem fogod megélni a holnapot sem – magyaráztam neki és meglóbáltam előtte a tasakot, mire ő tüntetőleg vagy undorból gyorsan elfordította fejét. – Violet, kérlek, ne tedd ezt velem, hallod? Így is lelkiismeret furdalásom van a történtek miatt, ne tedd ezt még nehezebbé! Nem akarom, hogy ennél nagyobb bajod essen – kérleltem könnyes szemmel. Kezdett nálam elszakadni az a bizonyos cérna.
- Ennél nagyobb? – kérdezte már ő is sírva – Mondd, hogy eshetne ennél nagyobb bajom, Sisi? Hiszen halott vagyok… - valójában teljesen igaza volt. Végül is, a halálnál mi rosszabb lehetett volna?
- De még van lehetőséged eldönteni, hogy tényleg meghalsz, vagy továbbélsz – próbáltam hatni rá. – Tudom, hogy nekem van a legkevesebb jogom rá, hogy bármire is rávegyelek, de kérlek, ne add fel, már csak anyukád miatt se, hiszen szüksége van rád!
- Anyukám ki fog tagadni, ha megtudja, hogy mi történt velem. Utálni fog, rám sem bír majd nézni – kiabálta Violet sírva, én pedig képtelen voltam már megállni, azonnal magamhoz szorítottam zokogó barátnőmet. Nem akartam, hogy szenvedjen, de nem tudtam mit mondani neki erre. Anyukáját mindig is egy jólelkű asszonynak ismertem, bár az utóbbi időben nem erről tett tanúbizonyságot, így hiába tudtam, hogy imádja a gyerekeit, nem tudtam megesküdni Violet-nek arra, hogy anyukája tárt karokkal fogadja majd.
- Túl leszünk ezen, Violet, ígérem! Anyukád pedig nagyon szeret téged, nem szabad ilyen borzalmakra gondolnod!
- És te? Hiszen gyűlölöd a vámpírokat – sírt tovább. Ekkor azonban villámcsapásszerűen megvilágosult bennem minden. Hogy Violet fél tőlem, fél a reakciómtól, hogy mit mondok neki erre, hogy egy olyan lénnyé vált, amitől irtózom. Most jutott el csak a tudatomig, hogy Violet tulajdonképpen a barátságunkat félti.
- Na most jól figyelj ide rám! Nem tudsz olyat tenni, amitől megutálnálak, érted? Violet, te vagy a legjobb barátnőm, a testvérem, képtelen lennék arra, hogy megutáljalak egy ilyen ostoba baleset miatt – magyaráztam neki, hogy megnyugtassam. Egy valami azonban engem nem hagyott nyugodni. – De hát én azt hittem, te fogsz haragudni majd rám.
- Haragudni rád, ugyan miért? – kérdezte tőlem őszintén megilletődve Violet.
- Arra gondoltam, hogy haragudni fogsz rám, mert azt hiszed majd, hogy miattam történt ez az egész. Ami tulajdonképpen így is van, mert Katherine miattam támadott meg… - mondtam félve, de aztán hirtelen befogtam a szám. Eszembe jutott, hogy mi van akkor, ha Violet erre még nem is gondolt, és csak most jön majd rá, hogy igazából tényleg minden az én hibám.
- Nem is Katherine tette, hanem Isobel – magyarázta nekem nyugodtan.
- De Katherine parancsára – védtem meg akaratlanul az előbb említett személyt.
- Isobel soha semmit nem Katherine-ért tett. – Barátnőm szavai váratlanul értek. Honnan tudhatna ő ezekről? – Ez az egész csak egy elterelő hadművelet volt, hogy az a kis ribanc bízzon benne. Isobel bele sem gondolt, hogy ki is vagyok én egyáltalán, a lényeg az volt, hogy Katherine higgyen neki, így csapdába tudta csalni.
- Micsoda? – néztem értetlenül Violet-re.
- Isobel a lányát, Elena-t akarta védeni, mert Klaus megigézte erre a feladatra, másrészt pedig be kellett cserkésznie Katherine-t, hiszen Klaus már vagy 500 éve üldözi őt.
- De mégis hogy… honnan tudsz te minderről? – még most sem értettem, hogy juthatott Violet ilyen információk birtokába. Annyit végre valahára felfogtam, hogy Klaus áll mindezek mögött, megigézte Isobel-t, hogy vigyázzon Elena-ra, és csalja csapdába Katherine-t, így Isobel, hogy a vámpírlány bizalmába férkőzzön, segített Katherine-nek bosszút állni rajtam. Már csak azt nem értettem, hogy ki ez a Klaus és egészen pontosan mit is akar Elena-tól, mert ugyan spekulációkat már hallottam, de most már igazán kíváncsi lettem volna a teljes igazságra. De mindenekelőtt az érdekelt volna, hogy Violet hogyan szerzett tudomást minderről.
- Ne kérdezd, mert nem tudom pontosan, csak annyi dereng, hogy mikor megébredtem most itt a kanapén, hirtelen minden tiszta lett, mindenre tökéletesen vissza tudok emlékezni, hogy hogyan öltek meg és, hogy a Grillben az italomba került valahogyan vámpírvér, ami végül is nem engedte, hogy meghalljak. Isobel története pedig…
- Isobel átadta tudat alatt az emlékeit neked, mikor megölt – fejezte be helyette a szobába lépő Stefan. – Vámpírképesség – világosított fel azonnal, értetlen arckifejezésemet észrevéve. Közben a többiek is besétáltak a tágas szobába. Most azonban, hogy mindenki mindennel tisztában volt végre, már csak egyetlen dolog hiányzott. Mégpedig az, hogy Violet megtegye a legfontosabb lépést, és igyon a vérből.
- Violet – nyújtottam felé a tasakot. – Már csak rajtad múlik minden, én már biztosítottalak a saját részemről. Hagyd, hogy a barátnőd lehessek továbbra is! – mosolyogtam felé, és mérget vettem volna rá, hogy az ő szája sarkában is megjelent egy halvány mosoly. Végül bátortalanul elvette tőlem a tasakot és remegő kézzel felbontotta.
- Hát akkor, egészségetekre! – mondta, majd beleivott a vörös folyadékba. Arcán először az undor kifejezése jelent meg, majd összehúzott arcáról eltűntek a ráncok és mintha már lelkesebben szopogatta volna tovább a tasak kis csövét. Pár korty után elvette szája elől a tasakot és legnagyobb meglepetésemre mosolyogva felnézett ránk. – Nem is olyan vészes – mondta, mire mindenki felnevetett a szobában. Mindenki, kivéve engem. Mosolyt erőltettem az arcomra, bár sírni lett volna kedvem. Mi lett a barátnőmmel? És mi lesz velünk ezután?

# #

Másnap reggel hamar kipattantam az ágyból. Már vagy egy órája forgolódhattam, de képtelen voltam visszaaludni. Az órára pillantottam. A nagy mutató nagyon lassan vánszorgott a 12 szám felé. Még csak 5 óra volt. Az éjszakát a Salvatore házban töltöttük, már senkinek semmi kedve nem volt hazamennie, másrészt pedig nem is lehetett volna. Egy este alatt nem igazán lett volna alkalom arra, hogy teljesen kimagyarázzuk Violet helyzetét az anyukájánál. Értesítettük őt telefonon, bár egy cseppet sem volt nyugodt a hír hallatán, miszerint pizsipartit tartok otthon. Mintha megérezte volna, hogy valami nagyobb baj van, mégsem ragaszkodott Violet azonnali hazatéréséhez. Mondtam, hogy voltak mostanában igazán furcsa dolgai, most mégsem ezen járt az eszem. A mai naptól kezdve a Salvatore-ház Elena birtokába kerül, és nagy valószínűséggel itt fog élni. Ez valami erőd szerűséget jelent majd neki, hiszen így csak ő hívhat be egyes embereket a házba, ezzel védve magát Klaus-tól. Közben rájöttem, hogy a mi családi házunk lassan teljesen kiürül, hiszen Jenna jelenleg az egyetemet választotta otthonául, Elena ide költözik, így már csak ketten maradtunk Jeremy-vel, na meg John bácsi. Persze számíthattam rá, hogy ezt nővérem nem fogja hagyni, de eltökéltem, hogy nem fogok beköltözni egy vámpír lakta tanyára. Valószínű ennek a témának még lesz folytatása, ugyanis nem hittem, hogy Elena ebbe csak úgy bele fog nyugodni.

A délelőtt nagyon lassan és természetesen unalmasan telt az iskolában. Violet ott maradt Damon-nel, ami kicsit riasztónak is tűnt számomra, de nem volt mit tenni. Mivel Elena ragaszkodott hozzá, hogy ő ma igenis eljön az iskolába Bonnie-val, Stefan sem hagyhatta ki a mai tanítási napot. Így csak Damon maradt, aki vigyázhatott Violet-re, aki még sok figyelmet és tanítást igényel. Bár újonc vámpír egész jól bírta eddig a vért, legalábbis erre a megállapításra jutottam egy probléma mentes éjszaka után. Senkit nem támadott meg és saját magában sem tett kárt. Reggel is jól bírta anélkül, hogy bármelyikünk nyakára cuppant volna, még úgy is, hogy már éhes volt. Ebben részben hasonlít Caroline-ra, hiszen neki sem kellett sokat tanulnia az önmegtartóztatást. Talán Violet-tel is hasonló szerencsénk lesz, de azért iskolába még nem engedték el. Teljesen egyedül töltöttem az egész délelőttöt, nem igazán volt kedvem senki társaságához. De egy dolgot azért eléggé furcsálltam. Nate sem volt sehol, egész nap nem találkoztam vele. Katherine a tegnapi nap folyamán Klaus kezére került, ez teljesen biztos volt, Stefan mondta el nekem. Valószínűsíthető volt, hogy mostanra már nem él, bár ennél a csajnál ki tudja, én simán el tudtam képzelni róla, hogy még a halál elől is képes megszökni. Viszont egy biztos, ha megigézte Nate-et, annak már nem szabadna, hogy hatása legyen, ha pedig így lett volna, akkor hol késlekedett már? Miért nem volt iskolában? Nagyon reméltem, hogy nem én tettem kárt benne tegnap, ugyanis még nem igazán tudtam kezelni a képességemet.
Délután sem mentem azonnal haza, este 60 évek Táncmulattság volt a suliban és még korábban jelentkeztünk Violet-tel segíteni az előkészületekben. Persze akkor még nem tudtam, hogy egyedül kell részt vennem a segítésben, de így sem volt olyan vészes a délután. Caroline is ott volt, de ő mint főszervező.
- És, te is jössz a bálba? – kérdezte, miközben lekent rózsaszín festékkel egy lécet.
- Nem hiszem, Violet nincs túl jól ehhez a bulihoz, Nate-tel összevesztünk, és Elena… - ráharaptam a nyelvemre, hogy még véletlenül se tudjam befejezni, ugyanis egy Dina nevű lány tűnt fel a semmiből. Igazából nem is bántam, hogy megjelent, úgy éreztem, nem az én dolgom, hogy Caroline-t felvilágítsam a történtekről. Ezt inkább meghagynám Elena-nak. Miután Caroline megválaszolta Dina egy a tornaterem feldíszítésével kapcsolatos kérdését és a lány el is sietett a dolgára, én kérdeztem rá Caroline-nál a partnerére.
- Te gondolom Matt-el mész… - még emlékeztem Matt arcára a tegnapi napról, mikor szóba jött Caroline neve. Nem neveztem volna túl vidámnak, jelenleg sem tudtam, hogy állnak egymással.
- Igen, vele – válaszolta csiripelő hangon. – Már tökéletesen megszerveztem mindent. – Carolone mindig mindenre gondolt, ezt már megszoktam tőle. – Egyébként mit is mondtál, Elena jön a bálba?
Na, ez a legjobb kérdés volt, amit feltehetett. Ésszerű következtetés alapján azonnal rávágtam volna egy nemet, hiszen miért is jönne Elena ide, amikor Klaus bármikor lecsaphat rá. De aztán eszembe jutott, hogy iskolába is eljött Bonnie-val, akinek elvileg elég ereje van, hogy távol tarthassa Klaus-t Elena-tól egy esetleges támadás esetén, így már nem is voltam olyan biztos a nem válaszban.
- Nem tudom, talán – válaszoltam semmitmondóan, majd tovább folytattam a festegetést. Közben Caroline egyszer el is tűnt, aztán felbukkant, majd megint eltűnt. Borzasztó sok mindenre akart figyelni egyszerre, így nem is igazán tudtunk komolyabban elbeszélgetni valamiről is. Egy másfél óra után aztán meguntam, nem igazán tudtam már mit kezdeni magammal, a díszlet lassan teljesen a helyére került, nem is igazán tudtam segíteni senkinek, így fogtam magam és leléptem. Egyenesen a Salvatore ház felé vettem az irányt, hogy találkozhassak Violet-tel. A ház ajtaja előtt azonban Alaric-ba botlottam.
- Szia, Ric! – köszöntöttem vidáman. – Hát te?
- Szia! Én csak megbeszélésre jöttem ide a ma esti bállal kapcsolatban – magyarázta lomhán. Kicsit olyan érzést keltett mintha nagyon erősen gondolkodna közben valamin, így nem tud összpontosítani a kérdésemre. Az arcomat pásztázta, mint aki nem ismert volna azonnal fel.
- Értem. Jenna-ról nincs valami híred? Nem tudtál beszélni azóta vele? – érdeklődtem, hát ha ő tud valamit drága nagynénémről. Már nagyon hiányzott otthonról, szerettem volna találkozni vele, vagy ha azt nem is, legalább jó híreket kapni felőle.
- Nem, sajnos azóta sem áll velem szóba. Majd valahogy igyekszem megpuhítani, viszont most sietnem kellene – mondta és már sietett is el.
- Jól van, majd beszélünk! – kiáltottam utána, de nagyon furcsálltam a viselkedését. Ric nem szokott ilyen zavart lenni. Talán csak az esti terv zaklatta fel egy kicsit.
A házba lépve Damon-nel találtam szembe magam, ami nem dobott fel túlságosan. Bár most amúgy is pont rá volt szükségem, hogy barátnőm állapota felől érdeklődhessek.
- És betoppant Elena kicsit szeme fénye is – mosolygott felém gúnyosan.
- Hol van Violet? – tettem úgy, mint aki meg sem hallotta előbbi megjegyzését.
- A nappaliban unatkozik – felelte unottan. Talán csípősebb megjegyzésre számított.
- Volt vele valami gond ma?
- Nem, anyuci, minta diákként viselkedett. – Nem ereszkedtem le a szintjére, csak megpróbáltam megkerülve a nappaliba sétálni, ám mikor mellé értem, elkapta a karomat. – Tudod, Elena lehet, hogy beveszi ezt a jókislányos viselkedésed, de én átlátok rajtad – suttogta a fülembe.
- Nem tudom miről beszélsz – vágtam rá azonnal.
- Hát persze hogy nem! De figyelmeztettelek, elég bajunk van nélküled is, meg az ostoba akcióid nélkül, szóval próbálj meg csak most az egyszer ne a terhünkre lenni, értettél?
- Tökéletesen! – villantottam rá fehér fogsoromat, majd kirántottam a karomat az övéből, és a nappaliba sétáltam. Violet a szokásos helyén ücsörgött, közben pedig a telefonját babrálta. Tényleg nem tűnt valami vidámnak, de nem is csodálkoztam rajta. Egy egész délelőtt kettesben ezzel az idegesítő Damon-nel… Senkinek nem kívántam hasonló traumát.
- Szia, Violet! Hogy vagy? – léptem mellé, majd leültem a kanapé szélére. Ő sugárzó mosollyal rám nézett és elnevette magát.
- Istenem végre! – hálálkodott, én meg egy pillanatra elgondolkodtam rajta, hogy nincs minden rendben nála. – Te el sem hiszed milyen borzalmas egy egész délelőtt ebben a hatalmas házban, miközben Damon állítólag meg akar tanítani téged jó vámpírként viselkedni. – megjegyzésén nevetnem kellett nekem is. Úgy tűnik, egy rugóra jár az agyunk.
- Hogy haladsz? – kérdeztem bátortalanul. Nem tudtam, hogy áll a vér témával, meg az emberek közelségével.
- Sehogy, ugyanis tökéletesen vagyok. Abszolút egy apró késztetést sem érzek, hogy rád támadjak és kiigyam az összes véred. – bár ez volt életem eddigi legfurcsább szóváltása barátnőmmel, azért megnyugtatott a tudat. – Tényleg semmi szükségem Damon-re. Jó persze azért nem árt ha egy-két dolgot elmagyaráznak nekem ezzel a vámpíros témával kapcsolatban, de jól vagyok és nem kell tőlem félteni senkit.
- Ennek nagyon örülök – mondtam teljesen őszintén. Végre újra láttam Violet-ben azt a régi lelkesedést, mint korábban. Kicsit jobb kedvre is derültem ettől. Talán mégsem lesz annyira nehéz megszokni ezt a helyzetet.
- Sőt, annyira jól vagyok, hogy ma este veled megyek a buliba – kelt fel a kanapéról Violet, mire tágra nyíltak a szemeim a meglepettségtől. Hogy is képzelte ezt?
- Violet, nem megyünk sehova, nem tudom, honnan vetted ezt, hogy elengednek minket ezek után – próbáltam racionális lenni. Biztos voltam benne, hogy Elena inkább itthon maradna velünk, de nem engedett volna el minket így a buliba. Violet 1 napja vámpír, mi a biztosíték arra, hogy nem bánt senkit? Mi a biztosíték rá, hogy nem esik neki baja? Persze ő már erre is felkészült egy frappáns válasszal.
- Ki mondta, hogy megkérdezzük őket? – Violet mindig is szerette feszegetni a határokat, olyan tipikus legjobb barátnő szerepét töltötte be az életemben, ő vitt bele a legtöbb buliba, de mindig is volt nála egy határ, amit most úgy láttam, át akar lépni. Azonnal le is esett, mi áll ennek a hátterében. Hiszen vámpír lett, ezzel együtt pedig minden felerősödött benne, így ez a határfeszegetési akciója is.
- Nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet lenne – próbáltam meggyőzni őt, hogy nem túl jó ötlet, amit kiforralt magában.
- Ugyan már, Sisi, ez csak egy kis buli! – vágta rá hanyagul. Komolyan kezdtem úgy érezni magam, mint egy szülő, aki a tinédzser lányát próbálja óva inteni a lehetséges balesetektől. Aztán hirtelen eszembe jutott valami, amitől nagyon erős késztetést éreztem, hogy hagyjam magam meggyőzni. És ez az ok, nem más volt, mint Damon hegyibeszéde. Hiszen ő maga kért meg, hogy ne csináljunk semmi hülyeséget, akkor miért is ne tegyem épp az ellenkezőjét. Végül is, Violet azt mondta, hogy jól bírja az emberek társaságát, és ezt misem bizonyítja jobban, mint hogy engem sem támadott meg. Damon-t pedig biztosan megenné a méreg is, ha megint ellentmondanék neki. Kezdett egyre jobban tetszeni az ötlet.
- Tudod mit, Violet? – somolyogtam barátnőmre. – Azt hiszem itt az ideje bulizni. – Violet széles vigyorra húzta a száját. A terv megszületett.

# #

Elena hosszú ideig tollászkodott a padláson, mire megtalálta a legmegfelelőbb ruhát a ma esti partira. Stefan-nal karöltve, már tökéletesen elkészülve sétáltak be a nappaliba, ahol Violet-tel kártyázást színleltünk.
- Biztosan ne maradjon valaki itthon veletek? – kérdezte nővérem aggódva. Még mindig nem bízott Violet önakaratában.

- Elena, Violet tökéletesen van, ezenkívül van telefonom, bármikor meg tudlak csörgetni ha baj van, vagy akár meg tudom saját magamat is védeni, hiszen vannak hozzá eszközeim – figyelmeztettem Elena-t a képességeimre. Bonnie-val megbeszéltük, hogy a hétvégén neki állunk a „kiképzésnek” s megtanít erre-arra, hogy hogyan használhatom a képességeimet.
- Hallottad a tündérkét – jött be gúnyolódva a szobába Damon. – Mehetünk?
- Jól van, akkor… mehetünk – mondta ki bizonytalanul Elena, majd intett és mindannyian elindultak az iskolába. Mi sejtelmesen összenéztünk Violet-tel, mire ő így szólt:
- Akkor hát, show time!

Hamar felsiettünk a padlásszobába és kikerestünk magunknak valami 60-as évekre emlékeztető göncöt. Én egy fekete pöttyös ruha mellett tettem le a voksomat, míg Violet Audrey Hepburn stílusát próbálta meg imitálni. A végeredmény szerény véleményem szerint tökéletes lett, így Elena-ék után körülbelül 20 perccel indulhattunk is a buli helyszínére. Az iskola egyszerűen mennyeien festett, mindenki igazán kitett magáért a délután során. Így egy kicsit magamra is büszke voltam, hiszen részben nekem is köszönhető volt, sokat dolgoztam vele. Violet is ámuldozva tekintgetett körül, és állandóan azt hajtogatta, hogy neki is itt kellett volna lenni, hogy besegítsen. Bevallom, a buli legelején még volt bennem félsz Violet miatt, de egy apró jelét sem adta volna, hogy nehezen viselné el az embereket, és megígérte, hogy szólni fog, ha úgy érzi, nem bírja ki. Így egyre oldottabb hangulatba kerültem, bár azért Violet-et nem akartam szem elől téveszteni. Egy fél óra után azonban különös dolog történt. Éppen a büfés asztal előtt ácsorogtunk Violet-tel - miután végigtáncoltunk vagy 6 számot és sikeresen kikerültük Stefan-ékat - , amikor valaki megkopogtatta hátulról a vállamat.
- Szabad egy táncra? – nagy meglepetésemre Nate állt mögöttem és a karját nyújtotta felém. Violet-re pillantottam, aki egy bíztató pillantást küldött felém, majd megfogtam Nate kezét, és hagytam, hogy a tömegben beljebb vezessen egy szabad helyre. Épp egy lassú dal szólt, ami számomra így még kényelmetlenebbé tette a helyzetet. Jó pár perc telt el így, nem szóltunk egymáshoz, még csak nem is néztem rá Nate-re, végül aztán ő törte meg a félig már kínossá váló csöndet.
- Hogy tetszik a buli? – kérdezte csevegő hangon.
- Szerintem egész jó, Violet és én nagyon élvezzük – magyaráztam neki, de még most sem néztem rá. Tekintetemmel a tömeget lestem, hátha felbukkan valaki ismerős, az pedig hosszú magyarázatot követelne.
- Féltem, hogy kerülsz engem. – Nem igazán sejtettem, Nate vajon mennyire van tisztában a tegnap történtekkel. Abban a hitben éltem mindezidáig, hogy Katherine valószínűleg megigézte, de már nem nagyon tudtam miben hihetek. Ha Nate emlékszik, akkor az igézet még biztosan tart, az pedig egyet jelent azzal, hogy Katherine még lélegzik. Ha viszont halott, akkor nem is beszélhetünk vámpíros furfangosságról.
- Miért kerülnélek? – tettetem az ártatlant, mint akinek fogalmas sincs, hogy mire akar kilyukadni.
- A tegnapi miatt, az egy elég furcsa jelenet volt, nem gondolod? Tényleg, Violet hogy bírja a vámpíréletet? – Most először néztem fel rá, egyenesen a szemeibe. Próbáltam kifürkészni az érzéseit, sikertelenül.
- Honnan tudsz te Violet-ről? – kértem tőle számon.
- Hallottam a tervet, hogy a Grillben Matt-et megigézték, hogy rakjon az italba vámpírvért – mondta teljesen nyugodtan, mintha ez normális dolog lenne. Egyre többet és jobban csalódtam Nate-ben.
- És te csak úgy hagytad, hogy megtegyék vele? – kérdeztem hüledezve. Egy jó barátjáról beszélt úgy, mint akit nem is érdekelt a sorsa.
- Dehogyis, fogalmam sem volt, hogy Violet-tel akarják ezt tenni – mentegette magát, de számomra ez már nem ért semmit. Az sem érdekelt, hogy kikről beszélt, csak azt akartam tudni, hogy mégis hogy keverhették ebbe bele őt.
- Mi ez az egész, Nate? Mit műveltek veled? – kérdeztem idegesen. Időközben a lassú számnak vége lett, helyette pedig valami pörgősebbet tettek be. Mivel egyikünknek sem volt kedve a tömegben ugrabugrálni, lesétáltunk a táncparkettről a büfé irányába. Violet akkor már nem volt ott.
- Nem értem miért hiszed azt, hogy bármit is műveltek velem – mondta értetlenül.
- Mert mi másért próbáltad volna megvédeni Katherine-t? – vágtam rá indulatosan, de igyekeztem visszafogni magam, és nem ronda gúnynevekkel jellemezni azt a kis szipirtyót Nate jelenlétében.
- Talán, mert fontos nekem? Sisi, nézd, sajnálom a tegnapi napot, kicsit elragadott a hév…
- Kicsit? – kérdeztem felháborodva. Még hogy kicsit, hiszen megszorongatta a kezemet!
- Jó, nagyon – ismerte el. – De meg kell értened, hogy Katherine nekem túl fontos. – Na jó, pont ezt nem várnám Nate-től. Hogy ilyen emberekkel – bocsánat, szörnyetegekkel – barátkozik.
- Miért lenne túl fontos, Nate te tisztában vagy vele, hogy ő egy…
- Vámpír? – kérdezte ködösítés nélkül. – Igen, tudom, számomra pedig egy nagyon fontos személy, és hála nektek, most bajban van.
- Ácsi-ácsi! Katherine azért van bajban, mert felbőszítette a történelem legidősebb és egyben legerősebb vámpírját. Ezt azért nehéz lenne ránk kenni, nem gondolod?
- Tudod mit, nem is ez a lényeg, hanem hogy segítened kell! – elképzelni sem tudtam, mivel tudnék én a segítségére lenni Nate-nek egy ilyen ügyben.
- Ha akarnék, sem tudnék ebben segíteni neked – vágtam rá azonnal.
- Kérlek Sisi, könyörgöm! Nekem szükségem van Katherine-re, muszáj őt megmentenünk Klaus-tól! – a hideg futkosott a hátamon, ha arra gondoltam, hogy Nate egy ilyen embert védelmez. Rossz érzés fogott el, ha megpróbáltam elképzelni, mi közük van egymáshoz, pláne azok után, hogy csókolóztunk. Ugyanakkor most más miatt is aggódni kezdtem. Nem csak Violet-et veszítettem el, de sem Elena-t, sem Bonnie-t, sem a Salvatore fiúkat nem találtam, ahogy körültekintettem. Ez pedig nem utalhatott jóra, főleg Klaus miatt. Még a délután mesélte Elena, hogy Klaus rejtélyeskedve meghívta őt a bálba. Megigézett egy fiatal lányt, hogy adja át az üzenetet Elena-nak, miszerint várja őt este az iskolában, hogy táncolhasson vele utoljára. Klaus tényleg mesterien értett a drámai belépőkhöz. Így aggódhattam is a nővéremék miatt.
- Sajnálom Nate, de most mennem kell! – közöltem vele, majd választ sem várva továbbálltam, hogy megkeressem először is Violet-et. Ez elég nehéz műveletnek bizonyult, mivel az egész teremben sötét volt, csak a diszkó gömbök villogtak, és a tengernyi ember sem könnyítette meg a dolgomat. Nagyjából 10 perc keresgélés után, meguntam a lehetetlen akciót és úgy döntöttem, hogy felhívom Elena-t egy csöndesebb helyről. Elindultam a kétszárnyú ajtó felé, ami az iskola belseje felé vezetett. Hatalmas megkönnyebbülést jelentett számomra, mikor végre magam mögött hagyhattam a tomboló tömeget és a mostanra már idegesítően hangos zenét. Idegességemben sétálni kezdtem, miközben kikaptam a telefont a kistáskámból. Gyorshívóra kapcsoltam, megnyomtam Elena számát és a fülemhez emeltem a telefont.
- Sisi! – hallottam egy kiáltást a hátam mögül, majd kisvártatva megpillantottam Alaric árnyékba burkolódzó testét. Hirtelen megnyugvás töltött el, hogy legalább őt megtaláltam, így kinyomtam a hívást és közelebb sétáltam hozzá.
- Alaric, de jó, hogy megtaláltalak, segítened kell – hadartam el neki egy szuszra. – Elena-ék eltűntek, én pedig kezdtem aggódni, hogy talán Klaus keze lehet a dologban. – Jobbnak láttam inkább hallgatni arról, hogy Violet is itt van, hátha szerencsével járok és megtalálom anélkül, hogy pánikot kelljen keltenem Elena-ékban. Azonban legnagyobb meglepetésemre Alaric hangos nevetésbe kezdett és esze ágában nem volt segíteni nekem.
- Ugyan már drága leányom, hát persze hogy az ő keze van a dologban, hiszen Klaus mindig eléri, amit akar.
- Alaric, mi ütött beléd? – kezdtem megrémülni tőle. Már nem voltam olyan biztos benne, hogy jól jött a jelenléte. Lassan hátrálni kezdtem, készen arra, hogy azonnal menekülni tudjak.
- Ne próbálj meg megszökni! – figyelmeztetett, bátortalan lépteimet látva. – Ha azt akarod, hogy a barátaid élve megússzák, most velem jössz! – Megigézte Alaric-ot, hogy végrehajtsa helyette a piszkos munkát. Elkapta Elena-ékat, és most felhasználja őket ellenem. Mindenkit elkapott. Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben hagytam magam vezetni az iskola folyosóin Alaric által egészen az étkezőig. Ott aztán így szólt:
- Ülj le, és maradj nyugton! – utasított.
- Mit műveltél a nővéremmel? Hol van most? És hol van Klaus? – kérdeztem sírással a hangomban, közben pedig helyet foglaltam az egyik széken.
- Azt mondtam maradj nyugton! – ordította a képembe, majd elmosolyodott. – Jaj, gyerünk édes, hát nem esett le? – kérdezte még mindig mosolyogva, miközben végigmutatott magán. Nem értettem a célzását. Megforgatta a szemét értetlen arckifejezésem láttán, majd magyarázatot adott. – Én nem Alaric vagyok, te ostoba. Én vagyok az, Klaus.
- Klaus – suttogtam magam elé. Hát persze, nem megigézte Alaric-ot, hanem az ő bőrébe bújt. – Hol vannak Elena-ék?
- Mindjárt jönnek, ne aggódj! Nem hiszem, hogy sokáig kell rájuk várni, ha a te életed a tét. – Ekkor esett le minden. Klaus nem rabolta el Elena-t és a többieket se. Csak becsapott, elhitette velem, hogy a nővérem bajban van, és csak akkor menthetem meg, ha engedelmeskedek neki. Igazából senkit nem tudott elkapni, és most miattam kerülnek majd bajba. Velem csalja őket csapdába. És igaza is lett, ugyanis pár percnyi várakozás után kicsapódott az étkező ajtaja és berontott rajta Bonnie.
- Végre! – kiáltott fel lelkesen Klaus. – Már azt hittem, sosem jössz el, pedig finom csemegével készültem neked – utalgatott rám. Bonnie rémült és egyben értetlen arckifejezést öltött fel, mikor meglátott. Ő úgy tudta, hogy otthon vagyok Violet-tel.
- Sajnálom Bonnie, nem tudtam… - zokogtam neki, de Klaus megunta a drámai helyzetet.
- Jaj, hallgass már el könyörgöm, fáj hallgatnom ezt a rémes vinnyogásodat! – förmedt rám dühösen.
- Ne aggódj, minden rendben lesz – próbált Bonnie nyugtatni, mikor felocsúdott meglepettségéből.
- Ugye nem hitted azt, hogy csak úgy átadom őt neked – nevetett Klaus, mint aki viccet mesélt magának az előbb.
- Megöllek, mielőtt bármit is tehetnél – fenyegette meg Bonnie- majd a kezét feltartva célzott egyet Klaus felé, de ő pillanatok alatt maga elé rántott, mire hangosan felsikoltottam. Eltalált az átok, szétterjedt a testemben és borzasztó kínokat okozott. – Sisi! – kiáltott kétségbeesetten Bonnie.
- Csak nyugodtan, kedvesem, így tovább – kárörvendett Klaus, miközben odadobott maga elé a földre, de nem mozdult, gondolom, hogy bármikor el tudjon mögém rejtőzni. Borzasztóan fájt a mellkasom az átoktól, szinte reszkettem.
- Ezt nagyon meg fogod bánni, Klaus! – vicsorgott rá Bonnie. – Damon! – hallatszódott, mire Alaric újra megragadott és maga elé tartott.
Minden csak egy pillanat alatt történt. Ahogy Bonnie kikiáltott, Damon vámpírgyorsasággal beszáguldott és orrba vágta az Alaric testébe bújt Klaus-t, aki erre megtántorodott és hátrahőkölt. Damon gyorsan megfogott engem, Bonnie pedig egy újabb átkot küldött Klaus felé, ami így már tökéletesen célba talált. A további harcot Bonnie és Klaus között már nem láthattam, ugyanis Damon a karjaiban tartva kihozott az iskola étkezőjéből. Ekkor érkezett meg Elena, Stefan kíséretében is, és szörnyülködve nézett rám, amikor meglátott.
- Jézusom, mi van Sisi-vel? – kérdezte aggodalmaskodva. – És hol van Bonnie?
- Eltalálta Bonnie egyik varázslata, kicsit kiütötte, de szerintem jól lesz – utalt rám Damon, bár nem túlságosan győzte meg Elena-t. – Bonnie pedig teszi a dolgát. – Az egész idáig velem foglalkozó nővérem most Damon felé kapta a tekintetét.
- Mi az hogy teszi a dolgát, Damon! Hol van? – ordította Elena, majd rohanni kezdett arra, ahonnan Damon kihozott. Én nagyon nehezen fogtam fel a körülöttem történő dolgokat, eléggé el voltam kábulva és sokkal jobban lekötött az a borzasztó fájdalom, ami mostanra szétterjedt az egész testemben. Csak halványan hallottam Elena további ordítását, később aztán Damon is elindult velem a hang irányába. Lassan odaértünk a többiekhez, ahol Elena keserves sírásra fakadt és valami olyanról beszélt, hogy meg kell menteni valakit. Lassan kinyitottam a szemem, amit eddig nem bírtam a rettenetes fájdalomtól és lenézve megpillantottam Bonnie élettelen testét. Szörnyű volt így látni.
- Vidd haza Elena-t és Sisi-t, én elintézem a holttestet – mondta Damon Stefan-nak.
- Hogy beszélhetsz így Bonnie-ról? – kiáltotta hisztérikusan Elena.
- Tedd, amit mondtam Stefan – szólt rá öccsére erélyesebben Damon, mire Stefan felállt Bonnie mellől és átvett a karjaiba.
- Elena, kérlek, gyere! – szólt nővéremnek, majd elindultunk a kocsi felé, magára hagyva Damon-t Bonnie-val. Hirtelen borzasztó sok baljós gondolatom támadt. Fogalmam sem volt, merre járhat Violet, hogy hol lehet Jeremy, hogy mi lesz Bonnie-val, de még mielőtt belegondolhattam volna ezekbe a problémákba, minden elsötétült előttem, és elnyomott az álom.

# #

Stefan-ék kanapéján ébredtem meg. A fejem még mindig borzasztóan sajgott és egyáltalán nem voltam jól, de ahhoz képest, amit az iskolában éreztem, szinte egész kellemes érzés volt. Nagyon fáradtnak érzetem magam, nem tudtam, mennyi az idő vagy, hogy mi történt, amíg én kiütve itt feküdtem. Lassan felültem a kanapén és megláttam a fotelben ücsörgő nővéremet. Épp akkor érkezett meg Stefan, egy bögre teát hozott Elena-nak, de ő, ahogy meglátott engem, azonnal mellém guggolt.
- Sisi, istenem, hogy vagy? – kérdezte könnyes szemmel. – Annyira megijesztettél! – átölelt és hosszú ideig el sem engedett a szorításából. Hirtelen nekem is égetni kezdték a könnyek a szemem.
- Ne haragudj, Elena, nem akartam még több gondot okozni! – Eszembe jutottak Damon délutáni szavai, mikor megkért, illetve szinte megparancsolta, hogy ne okozzak kellemetlenséget legalább a mai nap. Bár Damon szava számomra nem ért semmit, most mégis mélységesen elszégyelltem magam. Túlzásba estem, nem lett volna szabad azt tennem, amit tettem. Fáj bevallanom, de hallgatnom kellett volna Damon-re, hiszen nem csak hogy figyelmeztetett, de még meg is mentett a mai nap folyamán.
- Ez nem a te hibád! – nyugtatott Elena, de most tényleg nem volt igaza.
- Nem kellett volna hazudnom és elmenni a bálba Violet-tel. – Ebben sajnos Elena-nak is egyet kellett értenie. – Hol van Violet? – jutott eszembe, hogy barátnőmről még mindig nem tudok semmit.
- Ne aggódj, Caroline gondoskodott róla és elvitte magukhoz. Ő tudja kezelni, de az este folyamán még visszahozza ide. Holnap viszont muszáj hazavinni és tájékoztatni az anyukáját. – megnyugtatott a tudat, hogy Violet biztonságban van, és ezek szerint nem is volt vele gond tegnap este.
- És a többiek? – utaltam ezzel Bonnie-ra és Jeremy-re. Jeremy össze fog törni, ha rájön, mi történt Bonnie-val. Ám mielőtt Elena válaszolhatott volna a kérdésemre, Damon toppant be. Elena szemében hirtelen gyúlt harag csillant fel, és Damon elé sietett.
- Tudtad ugye? Tudtad, hogy bele fog halni egy ekkora varázslatba, és mégis hagytad neki – vádolta meg az érkezettet.
- Nyugodj le Elena – csitította Damon.
- Azt kérdeztem, tudtad-e?
- Igen, tudtam. – Elena úgy felhúzta magát Damon pökhendi stílusán, hogy erőből kevert le neki egy hatalmas pofont. Máskor még jót is mulattam volna rajta, most azonban sírnom kellett ettől a jelenettől.
- Elegem van belőled, te tehetsz mindenről! A te hibád, hogy Bonnie meghalt. – vágta Damon fejéhez Elena a sérelmeit. – És örülj, hogy a húgomnak semmi baja nem esett, mert az is a te lelkeden száradt volna! – elöntött a bűntudat nővérem szavait hallva. Elena-nak egyáltalán nem volt igaza, de olyan szintű düh tombolt benne, hogy nem tudta mit beszél. Már majdnem Damon-t is megsajnáltam, de rájöttem, hogy őt nem kell félteni, nem fogja mellre szívni. Mégis, ahogy rám nézett Elena szavait hallva, a bűntudat csak felerősödött bennem. Hiszen ő figyelmeztetett, ő csak segíteni akart és segített is. Kimentett Klaus-tól. Egy pillanatra azt hittem, hogy ezt mind Elena fejéhez vágja majd, de nem így folytatta.
- Most jól figyelj ide Elena és készülj fel arra, amit mondok… - és elmesélte nekünk, hogy tervelték ki Bonnie-val az ő halálának megjátszását. Hogy Bonnie csak valami bűbájt alkalmazott, de él és virul, viszont Klaus-nak muszáj volt azt hinnie, hogy Bonnie meghalt. A történet után az egész szobára csend ült, végtelenül meglepett mindenkit Damon beszámolója. Ugyanakkor mindenki megkönnyebbült a tudattól, hogy Elena legjobb barátnője, Bonnie nem halt meg, él és jól van.
Az este folyamán Elena-nak sikerült még beszélnie is vele interneten és ez még jobban oldotta az előtte uralkodó borús hangulatot. El kellett ismerni, a mai nap nagyon hosszú és eseménydús volt, persze nem jó értelemben. Nem vágytam másra, csak egy hosszú, kiadós alvásra, bár hiába volt holnap szombat, sokkal nehezebb feladat várt rám, mint az iskola. Méghozzá beavatni Violet anyját Violet titkába, miszerint vámpír lett. Felvonultam az emeletre és vettem egy forró zuhanyt, miközben egyre csak a mai napon járt az agyam. Haza akartam menni, látni Jenna-t, és elfelejteni mindent, ami a mai nap történt, beleértve a Nate-tel való különös beszélgetést is. Most mégis olyan fáradt volt az agyam, hogy képtelen lettem volna bármit is átgondolni, és tervet készíteni a megoldásához. Már mindenki elvonult a saját szobájába és én is le akartam feküdni, de előtte lesétáltam a földszintre, hogy igyak még egy korty vizet. Nagyon meglepődtem, mikor nyitva találtam a pince irányába vezető ajtót. Soha nem hagyták még így itt, és bevallom, nagyon vonzott a kíváncsiság, hogy mi folyik odalent. Körülnéztem, hogy senki nincs-e a közelben, majd fogtam magam és lesétáltam a lépcsőn. Az egy sötét, piszkos és büdös folyosóra vezetett, ahol egyetlen ajtó volt kitárva Tovább sétáltam, hogy megnézzem, mi történik ott, és majdnem elállt a lélegzetem is, mikor megláttam a porban ücsörgő Elena-t. Már nem a nővérem látványa rémisztett meg, hanem az, hogy nem volt egyedül. Elijah, az idős vámpír feküdt mellette összeaszottan és porosan. Elena kezében pedig egy tört szorongatott. Ijedve nézett rám, mikor meglátta, hogy én vagyok az.
- Sisi! Mit csinálsz itt? – kérdezte ijedten. Ezt én is kérdezhettem volna tőle – gondoltam magamban, bár sejtettem a választ. Ezek szerint Elijah egész idő alatt itt lehetett, Stefan-ék pincéjében. És ha jól raktam össze a képet, az a tör gátolhatta meg abban, hogy felébredjen és ártson másoknak. Ha viszont ez mind igaz, és az a tör most nem Elijah-ban van, hanem Elena szorongatja, akkor egyetlen egy dologra tudok csak gondolni. Az ellenségtől akarunk segítséget kérni. Tehát ezek szerint nagyobb bajban vagyunk, mint én azt gondoltam.


Kérdéseim:

1. Miért nem sürgeti Violet anyja, hogy lánya minél hamarabb hazaérjen?
2. Milyen irányba fordul Damon és Sierra kapcsolata?
3. Miért olyan fontos Nate-nek Katherine?

6 megjegyzés:

  1. Kedves Sierra!
    Váó!
    Mindig is elég hosszú/ terjedelmes részeket hoztál, de ez? Nagyon hosszú és imádtam.
    Annyira szeretem a fogalmazásodat.
    Izgalmas volt és imádom, ahogy leírsz mindent részletesen.
    Fenomenális.
    Ma már hirdettem is a blogods facebookomon a blogodat.
    Remélem megnyitják többen és beleolvasnak és feliratkoznak! :)
    Tényleg nagyon sajnálom, hogy alig olvassák. Talán sokan unják és azt hiszik hogy minden fanfiction egy nagy sablon.
    A CBD lányokra megnyugodtan írhatsz! Nagyon kedvesek, de csak Lyla-t és Roxanat ajánlom!
    Roxana még akkor is elválalja mikor szünetel, nagyon aranyos. De tőle inkább design kérj (mert fejlécet azért még nem vállal el) Tehát azt tudom javasolni, hogy Lylatól fejlécet, Roxanatól design átalakítást kérj! ;) (meg rendezett képeket, természetesen akarsz)
    Na és most megpróbálok a kérdésekre válaszolni.
    1. Talán azért mert valamit eltitkol előtte...és ezért nem akarja..valamiben sántikál az biztos
    2. Öhm, ez jó kérdés... erre több választ is tudnék írni, de inkább kusba maradok...
    3. Mert kötődik hozzá, talán érzéseket is táplál iránta.
    Várom a folytatást! :)
    Ja és azt javaslom, hogy hanyagold a képeket.. (főleg a házas, szobás, ruhás képeket) Hagyd hogy mi képzeljük el. Annyi kép lehet, hogy az adott szereplőről gif kép a részhez illő. (vagy sima gif képek, amik kapcsolódnak az adott részhez)
    De persze ezt nem kell megfogadnod! :)
    Neekd is Boldog Új Évet!
    Hű olvasód, Sabine

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Sabine!
      Mindig nagy öröm az üzeneteidet olvasni, nagyon aranyos vagy, hogy így dicséred a történetet és a fogalmazásomat. Mindig jó érzés pozitív visszajelzést kapni. És persze köszönöm a segítségedet, tényleg örülnék több olvasónak, persze kicsit bele kellene húznom és gyakrabban frissíteni, remélem erre több időm lesz a mostani időszakban, így hogy több szünetünk lesz.
      Egyébként mit szólsz a design-hoz? Roxana-val beszéltem, és el is készítette nekem. :)
      És köszönöm a válaszokat is, még ma szeretnék is kirakni egy új fejezetet, amivel egy-két kérdést meg is válaszolnék, meg persze idővel a többit is. :)
      Puszillak, Sierra

      Törlés
  2. Kedves Sierra!
    Már régóta követem a blogodat csak nem kommenteltem még egy fejezet alá se, amit nagyon de nagyon sajnálok!
    Meg kell mondjam, hogy nagyon egyedi ez a fanfiction. Én legalábbis annak tartom....Szuper!
    A legszuperebb az, hogy elég hosszú részeket írsz, amit egyesek irigyelnének, hiszen nagyon kevés emberke van, aki egy részhez ennyit tud írni...
    A karaktereket imádom, mindenkinek jó a személyisége.
    Megpróbálok a kérdésekre válaszolni.
    1.Titok. Biztos hogy valamit rejteget!
    2. Jó irányba?
    3. Fontos neki, őszintén nem tudom.
    Várom a folytatást, remélem hamar hozod! :)
    Puszil, Móni

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Móni!
      Örülök, hogy most írtál nekem, és hogy ennyire tetszik a blogom. Igyekszem továbbra is tartalmas és hosszú részeket írni, és még ma hozni az új részt! :)
      Köszönöm a kérdésekre a választ, és hamarosan érkeznek rá az én válaszaim is. ;)
      Puszillak, Sierra

      Törlés
  3. Szia nagyon tetszik a tortenet ,eppen ezert szeretnek egy meghivot cslaura2000@citromail.hu email cimre. Elore is koszonom :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Laura!
      Örülök, hogy tetszik a történet. :) Az oldalt egyébként nem zárom be, szóval mostantól mindig elérhetők lesznek a fejezetek, csak a design átalakítás idejére lett bezárva. Remélem továbbra is olvasni fogsz!
      Puszi, Sierra

      Törlés