7/2. Fejezet

Végre meghoztam a legújabb fejezetet. Tudom, sokat ültem rajta, de az iskola egyszerűen minden időmet elveszi. Nem is panaszkodnék emiatt, igyekszem a jövőben gyakrabban hozni a fejezeteket, de remélem addig is sokan olvassátok majd a mostanit. Ez a rész az előzőnek a második, befejező része. Válaszokat hoztam a kérdésekre és sok-sok izgalmat. Ha tetszett a rész kérlek titeket, hogy jelezzétek pipával, kommenttel, feliratkozással... Nagyon sokat jelentenek nekem a visszajelzések. És persze a fejezet végén újra kiírok pár kérdést, kíváncsi vagyok a ti gondolatmenetetekre.

Jó olvasást! xoxo

7. Fejezet 2. Rész

(Az elvesztése elviselhetetlen volt…)

Némán meredtem nővéremre, nem tudtam mire vélni a jelenlegi helyzetet. Úgy éreztem magam, mint egy bűnügyi kihallgatáson, pedig ötletem sem volt, mit követhettem el, hogy mindenki éles szemmel fürkészi a tekintetemet.

- Ne haragudj, Elena, de nem nagyon értelek – kezdtem aggodalmasan, és lassan közelebb sétáltam hozzájuk. Nővéremen látszott, hogy mérhetetlen idegesség van benne, és legszívesebben itt helyben kieresztené, mégis türtőztette magát. Egy pillanatra behunyta a szemét, nagy levegőt vett, majd lassan és érthetően egy váratlan kérdést tett fel nekem.

- Honnan tudsz Katherine-ről és Stefan-ékról? – érdeklődése hidegzuhanyként ért. Amikor idefelé tartottam, még csak meg sem fordult a fejemben, hogy ehhez hasonló témáról lesz szó. Eléggé nyilvánvaló volt, hogy Katherine köpött még a múltkori incidensünk miatt, de azért nem számítottam rá, hogy ilyen hamar kiderül. Sőt, igazából arra gondoltam, hogy majd biztosan meg fog zsarolni, hogy ne járjon el a szája, de ezek szerint félre ismertem. Most viszont elég nehéz helyzetbe kerültem, ahogy végignéztem a szobán mindenki engem nézett és várt a válaszomra. Hirtelen nem is tudtam mit mondani, annyira leblokkoltam. Nem igazán így képzeltem el ezt a pillanatot, amikor is színt kell vallanom a testvéreimnek és, hogy őszinte legyek, nem is éreztem, hogy ez lenne a legmegfelelőbb. Úgy döntöttem, még várhat az a nagy kitárulkozás. Elena-ra pillantottam és elmosolyodtam.

- Nem igazán értem a kérdést. Persze hogy ismerem Stefan-t hiszen tudtommal ő a szerelmed. Damon pedig… - lenéző pillantást vetettem az említett felé, majd folytattam – a szerelmed testvére – direkt próbáltam őt hergelni, hogy csak egy egyszerű ismerősnek állítottam be. Damon sosem volt a szívem csücske, főleg nem azután, hogy megpróbálta elvenni az emlékeimet. - Ami Katherine-t illeti, sajnálom, de egy ilyen nevű ismerősöm sincs – ráztam értetlenül a fejem, mire a szobában lévők mind egymásra pillogtak, próbálták eldönteni, hogy vajon igazat mondhatok-e.

- Ne játszd a hülyét, jó? – szólt hozzám Damon ingerültebben. – Tudod te jól, hogy nem erre gondolt Elena, hanem…

- Damon! – szólt rá nővérem. Próbált elővigyázatos lenni, ha mégsem tudnék a titkukról, nem avatna be feleslegesen. – Sisi, Katherine nekem azt mondta, hogy találkoztatok – ő sem volt biztos abban, hogy igaz-e amit mondtam, próbált tovább puhatolózni. De én nem adtam be a derekam olyan könnyen.

- Azt kell hogy mondjam Elena, ez a Katherine barátnőd nem valami megbízható, ha olyan dolgokat állít, amik meg sem történtek. Talán nem kellene minden szavát elhinned – próbáltam Katherine megbízhatatlanságára játszani. Jól tudtam, hogy Stefan-ék mennyire utálják és, hogy mennyire szavahihetetlen ő igazából. Többször becsapta már a Salvatore fiúkat és semmi sem szent neki, így elég egyszerű Elena-t a saját pártomra állítanom, hiszen egyértelmű kinek is hihet egy ilyen helyzetben. Szegény nővérem teljesen elbizonytalanodott. Tudta, hogy nekem kell hinnie, mégis piszkálta őt a gondolat, hogy mi van, ha mégiscsak találkoztunk. Végül aztán győzött a testvéri kötelék, amiért én egy kicsit rosszul is éreztem magam, hiszen hazudtam neki megint.

- Sajnálom, hogy így letámadtunk, csak… - hát igen, ez így szarul jött most ki neki. Mivel én levédtem magamat, most rajta volt a sor, hogy megmagyarázza ezt a gyanúsítgatást. De nem akartam tovább firtatni ezt a témát, mint mondtam, nem éreztem ezt a legmegfelelőbb pillanatnak, így próbáltam másfelé terelni a témát, bár ahogy láttam ők teljesen belemerültek a gondolataikba, hogy akkor tulajdonképpen mi is lehet most az igazság.

- Megírtad a beszédet az ünnepségre? – érdeklődtem, hátha kizökkenthetem őket ebből az állapotból. Elena egy pillanatra elgondolkozott, mintha teljesen máshol járna, és nem ebben a szobában, majd nehézkesen válaszolt.

- Nem, öhm… majd rögtönzök valamit – bólogatott hozzá.

- Te tudod – nem voltam teljesen biztos benne, hogy ilyen állapotban egy kész beszédet fel tudna olvasni, nem hogy még egy rögtönzött szöveget elmondani, de igyekeztem ezen már nem rágódni. Megúsztam egy vallatást, most már bármit túlélek a mai nap, ebben biztos voltam. – Akkor én most megyek is. Még haza kellene ugranom egy ünnepi ruháért – magyaráztam nekik, majd az ajtó felé indultam.

- Várj csak egy picit! – kiáltott utánam Damon. Fogalmam nem volt, hogy mit akarhat még ezek után. Hátrafordultam, hogy ránézhessek, mire szembe találtam magamat két hatalmas aranybarna szemmel. Damon legfeljebb egy arasznyira lehetett csak tőlem. – Nézz a szemembe és tedd, amit mondok! Azt akarom, hogy fogd ezt a kést – adta ki az utasítást, miközben egy jókora nagyságú konyhakést adott át nekem – és döfd bele Elena-ba olyan erővel, amilyennel csak tudod!

- Mit művelsz, Damon? – kérdezte tőle Stefan aggodalmasan, mint aki teljesen hülyének nézi a bátyját az iménti kérése miatt. A szobában a többiek is méltatlankodni kezdtek.

- Mire jó ez? – tudakolta meg tőle Bonnie, de Damon most sem adott egyértelmű választ.

- Csak kíváncsi vagyok valamire – adta meg a rövid feleletet szinte vicsorogva, majd újra felém fordult. – Tedd, amit mondtam! – Damon megigézett. Kérése kegyetlen volt, tudtam, hogy ő nem bízik bennem. nem hitte el nekem az előbbi mesémet és most tesztelni akart. Sejthette, hogy megjátszottam magam, és biztosra akart menni. Ha nem szúrom bele Elena-ba ezt a kést, egyértelművé válik számára, hogy hazudtam és, hogy tudok róluk, hiszen minek szednék máskülönben verbénát, ami miatt Damon képtelen megigézni engem. Azt viszont nem tudtam, hogy meddig menne el az igazság kiderítéséért. Lehet, hagyná, hogy bántsam Elena-t, hiszen úgy is pillanatok alatt meggyógyítaná, nekem pedig újra elvehetné az emlékeimet erről az esetről. Viszont én nem vagyok biztos benne, hogy eddig képes lennék elmenni, hogy bántsam a saját testvéremet, hogy a titkaimat védjem. Mégis parancsára lassan Elena felé indultam, remegve a félelemtől.

- Damon, kérlek! – szólt rá Jeremy. Ő is féltette Elena-t, mint ahogy a többiek is. Nagyon lassan sétáltam, szinte úgy vonszoltam el magam nővéremig. de hiába húztam az időt, mert így is úgy is elérkeztem hozzá, és döntenem kellett. A szeretet a nővérem iránt, vagy a kis titkom, ami előbb utóbb úgy is kiderül, hiszen nem tudom az örökkévalóságig rejtegetni mindenki elől. Mekkora csalódás lennék akkor a saját testvéreimnek, ha megtudnák, hogy bár magamnál voltam, mégis leszúrtam a saját nővéremet? Micsoda szörnyetegnek néznének, sajnos jogosan? Odaértem Elena mellé, aki ugyanúgy remegett a félelemtől, akárcsak én. Felnéztem a szemeibe. Hirtelen úgy éreztem, mintha pillantásával könyörögne nekem, hogy ne tegyem meg. Nem tudtam mit tegyek. Damon úgy is megmenti nem? Nem hagynák, hogy meghaljon, ahhoz túlságosan szeretik. Egyikük sem hagyná ezt. Még az is lehet, hogy Damon megállítana a cselekvésem közben. És akkor a titkom biztonságban maradhat. Nem kell most megtudniuk. Igen, ez lesz a legjobb. Úgy sem lesz semmi baj.

Felemeltem a kezem benne a konyhakéssel. Szemem elszántságot tükrözött, belül mégis vívódtam még annak ellenére is, hogy az imént saját magammal is tisztáztam a helyzetet. Elena semmit nem tett. Csak állt és várta a végkifejletet, ahogy a többiek is. Senkin nem látszott az elhatározás még csak egy halvány szikrája sem, hogy megakadályozzanak készülő tervemben. Illetve, Damon tervében. Utáltam ezért Damon-t, gyűlöltem és nem csak a parancsa miatt. Átlátott rajtam. Nem dőlt be a meséimnek, nem hitte el, hogy ártatlan vagyok. Különös volt, hogy ennyire kiismert engem és most csapdába csalt. Végül nagy levegőt véve meglendítettem a karom Elena felé. Az egész egy pillanat alatt történt. Ahogy felé szúrtam a késsel, és ahogy pár centire tőle győzött bennem az iránta érzett szeretetem és megállítottam az éles tárgyat.

- Remélem most boldog vagy! – fordultam hirtelen Damon felé, akinek arca egyszerre tükrözött nyugodtságot és hitetlenkedést. – Te bármi áron eléred, amit akarsz, igaz? – tettem fel neki a kérdést remegő hangon. Minden kiderült. Mindent elbuktam.

- Sisi, nyugodj meg! – fogta meg a karom Elena. – Te is tudod, hogy ez nem Damon hibája. – Nem éppen egy tökéletes megnyugtató szöveg a saját nővéremtől, de mit is várhattam ezek után. – Miért nem mondtad meg az igazat? – kérdezett rá a számára legnagyobb fájdalmat okozó tényre. Nem válaszoltam neki, ahhoz jelenleg túl sértettnek éreztem magam. Damon győzött felettem és ez roppantul bosszantott. – Sisi, Katherine miatt kezdtél el szedni vasfüvet? Erről nem mertél beszélni? – hirtelen tudatosult bennem, hogy Elena nem is sejti még a felét sem az egésznek. Ő azt hiszi, mostanában jöttem rá, hogy vámpírok is léteznek, és vasfüvet sem használtam korábban. Hirtelen olyan bosszúvágy alakult ki bennem. Arra vágytam, hogy jól beolvashassak Damon-nek az iménti kis akciója miatt. Minek tagadjam innentől a dolgokat. Mire lenne jó, ha nem vallanám be, hogy tulajdonképpen már nagyon régóta jó barátom a verbéna a vámpírok ellen. Inkább szemtől szembe szeretnék állni velük, mikor megtudják az igazat.

- Hogy Katherine miatt? – néztem Elena-ra lenézően. – A vámpírokról azóta tudok, mióta Stefan elmondta neked a kis titkát. Nem vagyok ostoba Elena, lehet, hogy Jenna-t meg tudtad téveszteni a kis meséiddel, de engem nem ilyen könnyű lóvá tenni. A vasfüvet pedig régóta használom. Mikor megtudtam mit műveltél Jeremy emlékeivel, féltem, hogy velem is megtennéd, így nem kockáztathattam, be kellett vetnem valamit – ekkor Damon-re emeltem a tekintetemet. – Szép próbálkozás volt Damon a múltkori, de Rose emléke még mindig itt van a fejemben – mutogattam a halántékom felé. Damon elképedve hallgatta a beszámolómat. Látszott rajta, hogy megeszi a düh, hogy valaki túl járt az eszén. – Ennyi az én kis titkom, tudok mindenről és ez ellen nem tehettek semmit – húztam gonosz mosolyra a számat. Talán egy kicsit tényleg ördögire sikerült a beszédem, és kicsit hasonlított egy Katherine féle dögre, de jelen helyzetben az volt a legkisebb gondom, hogy teszik-e vagy nem a többieknek a stílusom. Bár a Salvatore fiúkért sosem voltam oda vámpírlétük miatt, és Elena-ra is haragudtam a sok titka miatt, Jeremy-t kicsit megsajnáltam. Úgy éreztem, hogy neki ezzel csalódást okoztam. Nem igazán nézte ezt ki belőlem, és ő nem is tett ellenem semmit, amivel kiérdemelhette volna, hogy így hátba szúrjam a hazugságaimmal.

- Tudod, mindazok ellenére, hogy egy szót nem szólhatok, mert én is ugyanezt tettem veled, csalódott vagyok – kezdte vékony hangon Elena. – Tudom, hogy nem ezt a megoldást kellett volna választanom. Nem kellett volna eltitkolni előled mindent, de én legalább érted tettem. Semmi rossz szándék nem volt bennem, egyszerűen csak nem akartalak téged ezeknek kitenni. Te pedig nagyon csúnyán bánsz velem.

- Nehogy én legyek a rossz ezért is Elena! Nem kértelek, hogy védj meg ezektől a dolgoktól engem. Te meghoztál egy döntést helyettem – hangsúlyoztam ki az utolsó szót. – Nem kérdeztél meg, hogy távol akarok-e ezektől maradni, csak eldöntötted.

- És nagyon is helyesen tette ezt Elena, ugyanis nem is olyan régen támadott meg téged egy vámpír – avatkozott bele Damon is kettőnk párbeszédébe. - Ha nem tudtál volna ezekről a dolgokról lehet, elhitted volna, hogy a nővéred áll előtted és nem akaszkodtál volna össze egy több mint 500 éves vámpírral. Bajod is eshetett volna – már majdnem kezdtem elhinni, hogy Damon aggódik értem, de ahhoz túl jól ismertem, hogy elhiggyem. Ez az egész csakis Elena-nak szól.

- De mint látod élek és virulok, megúsztam egy förtelmes lénnyel való találkozást – vigyorogtam elégedetten Damon-re, aki láthatóan nehezen viselte, hogy minden szavába belekötök.

- Apropó, ha már itt tartunk. Hogy is intézted el Katherine-t? – jött közelebb Stefan is. Tudtam, ha egyszer kiderül, hogy nem is vagyok olyan tudatlan ilyen téren, mint azt gondolnák, nehéz beszélgetések várnak rám. De arra nem számítottam, hogy ennyire. Ügyesen kislisszoltam eddig minden nehézség alól, de valahogy most mintha minden összeesküdött volna ellenem.

- Gondolom ő úgy is elmesélte, nem? – tértem ki a válaszadás elől.

- De a te verziódra is kíváncsi vagyok. Mint megtudtuk, elég sok mindenben jártas vagy, gondolom Katherine-t is ismered már annyira, hogy tudd, ügyesen színezi ki a valóságot a saját fantáziájával. Lehet, hogy most is élt ezzel a tehetségével. – Bár kiderült, hogy mindvégig tudtam mindenről, amit titokban akartak tartani előttem, egy dologban biztos voltam. Nem adom ki magam, nem akarom, hogy azt is megtudják, milyen képességeim vannak. Ez volt a legféltettebb titkom, rajtam kívül csakis Violet tudott róla, és ennek így is kell maradnia.

- Sajnálom, de jelenleg nem igazán alkalmas erre az időpont. Még haza kell mennem átöltözni az ünnepségre – válaszoltam neki higgadtan, majd megfordultam, hogy a kijárat felé vegyem az irányt.

- Más vagy. – Bonnie hangja tisztán és érthetően csengett a tágas nappaliban. Újra megfordultam és Bonnie-ra emeltem a tekintetemet.

- Tessék? – kérdeztem vissza. Ő erre elmosolyodott.

- Más vagy mint az emberek. – El fogott a méreg erre a kijelentésére. Nem voltam hajlandó elfogadni, amit az előbb mondott. Ő boszorkány, lehet, hogy természetfeletti lény, de én, mint Érző csak egy egyszerű halandó embernek számítok.

- Nem tudom, mire célozgatsz, de nem is érdekel. Nem hagyom, hogy sértegess – válaszoltam neki sértődötten.

- Más büszke lenne arra, hogy a sors egy ilyen szerepre választotta ki – folytatta Bonnie.

- Miről beszélsz, Bonnie? – kérdezett rá végül Elena. Semmit sem értett a most lejátszódó jelenetből, ahogy a többiek sem. Ők is érdeklődve várták a választ.

- Semmiről – vágtam közbe, nehogy Bonnie elszólja magát. – Nem nagy dolog.

- Nem tudhatsz sokat az Érzőkről, ha szerinted nem nagy dolog… - kezdett az agyamra menni ma mindenki. Reggel annyira különleges volt minden sőt, egész nap olyan csodás kedvem volt, erre jönnek ők és tönkre tesznek mindent. Nem elég, hogy kiderült, mindenről tudtam eddig is, erre Bonnie kikotyogja az egyetlen maradék titkomat is. Bár azt sem értem, hogy egyáltalán ő erről honnan tud.

- Érzők? – értetlenkedett Jeremy.

- Egy-két apró csíny és máris egy szörnyeteg leszek? Nincsenek eget rengetően nagy képességeim, pár apróság, ettől még nem leszek más – próbáltam védeni magam.

- A könyvemből olvastad ezeket, ugye? – kérdezett rá Bonnie, mire nagy nehezen rászántam magam, és bólintottam. – Akkor a töredékét sem tudod a valóságnak – mondta sejtelmesen, és én nem tudtam eldönteni, hogy hihetek-e neki vagy sem. Miért mondaná ezeket el nekem?

- Mire célzol ezzel? – kérdeztem meg őt félve.

- Csak arra, hogy az Érzők a világ legerősebb lényei, még gyenge kifejezésként sem használnám rájuk azt a szót, hogy átlagos ember. – Bonnie szavai megrémisztettek. „Az érzők a világ legerősebb lényei”, ez azért nem hangzott túl bíztatóan. Tudom, most örülnöm kellene, hogy épp az imént tituláltak a világ egyik legerősebb emberének, de valójában nem vonzott ez a cím. Nem akartam kitűnni a tömegből, az emberek közül, még kevésbé vágytam arra, hogy én is egyike legyek a természetfeletti lényeknek. Nem akartam többet tudni erről, nem akartam erről beszélgetni. Ahogy láttam a szobában jelenlévők ezt teljesen másként gondolták, árgus szemekkel lesték Bonnie minden szavát, kíváncsiak voltak a részletekre. De én nem akartam többet hallani erről a témáról.

- Tényleg mennem kell, Violet már biztosan vár – váltottam hirtelen témát.

- Sisi! – szólt még oda Bonnie. – Én tudok neked segíteni saját magad és a képességeid megértésében. Ha úgy érzed, hozzám fordulhatsz segítségért. Addig is, megőrzöm magamban a titkod. – Bár titoknak már nem igazán volt nevezhető hogy Érző vagyok, haragudtam is Bonnie-ra és hálás is voltam neki. Haragudtam, mert nem kértem, hogy szóljon bárkinek is erről, mégis azonnal elmondta Elena-éknak. Nem is értettem, hogy mire gondol azalatt, hogy megőrzi a titkom. Nem hiszem, hogy sok újat mondhatna a többieknek, így nem sok értelme van már azt a pár információt eltitkolni előlük. Viszont részben hálás is voltam neki, mert úgy éreztem, ha képtelen lennék megbirkózni ezzel a tudattal, bármikor fordulhatnék hozzá, hogy segítsen nekem. Most mégis túl ideges voltam ahhoz, hogy ezzel foglalkozzak. Szükségem volt egy kis levegőre és időre, hogy felfogjam az előbbi dolgokat. Nem féltem, tudtam, hogy nem tudnak fellépni ellenem és törölni az emlékeimet, de annyi mindent nem tudtunk még megbeszélni. Épp hogy csak a felszínt kapargattuk meg kicsit, ennél sokkal bonyolultabb a helyzet. De most inkább megfordultam és köszönés nélkül kisiettem a hatalmas lakásból.

# # #

- Biztos jól vagy? – kérdezte meg Violet már vagy ötödszörre. Miután leléptem a Salvatore házból haza siettem és felöltöttem egy alkalomhoz illő, csinos ruhát, majd megbeszélve egy találkahelyet Violet-tel, elindultam ide, az ünnepségre. Violet elég régóta ismert már ahhoz, hogy szemet szúrjon neki a nyugtalanságom, de eddig a pillanatig nem vallottam be neki, hogy mi történt Stefan-ék házában. Pedig többször rákérdezett, hogy ott bántottak-e meg. Nem akartam tagadni az eddig is nyilvánvalót tovább.

- Nem mondanám – válaszoltam végül.

- Sejtettem én, hogy valami nincsen rendben. Mivel borított ki Elena? – Violet jól ismerte a családi helyzetünket, így az sem okozott számára meglepetést, hogy valószínű a nővéremmel akadt megint problémám.

- Rájöttek – böktem ki neki. – Rájöttek, hogy tudok mindenről.

- Hogy mi? – Violet-nek is leesett az álla a hír hallatán. – De mégis hogy?

- Katherine köpött – kezdtem bele a mesélésbe, majd végigvezettem őt az egész délutáni beszélgetésünkön. Legjobban Damon próbálkozásán csodálkozott el, nem gondolta, hogy ilyenre is képes lenne. Most végre ő is rájöhetett, hogy milyen is valójában az idősebb Salvatore fiú.

- Mekkora szemét ez a csaj! – fakadt ki a végén. – És most mihez akarsz kezdeni? Beszélsz Bonnie-val? – Elgondolkodva néztem barátnőmre. A helyzet az volt, hogy még én sem tudtam, mit kellene tennem. Igazából nagyon is kíváncsi lettem volna, hogy mit is jelent tulajdonképpen Érzőnek lenni, de féltem tőle, hogy többet tudjak meg róla.

- Nem tudom – adtam meg végül ezt az egyszerű és semmitmondó választ.

- A Miranda Summers Alapítvány ösztöndíját nem más veszi át, mint Elena Gilbert – kezdte el az ünnepség megnyitóját Carol Lockwood, a helyi polgármester. Nagy taps hangzott fel, mi is csatlakoztunk a tömeghez.

- Kimegyek a mosdóba, mindjárt jövök – szólt oda közben Violet. Bólintottam, majd Elena felé tekintettem. Bármennyire is bosszantott a délutáni akciója, azért büszke voltam rá, hogy ő a nővérem. Sok mindent átéltünk már együtt és semmiért nem cserélném le senkire. Számomra ő és Jeremy jelentik a tökéletes testvéreket. Bár örültem volna neki, ha anya és apa is itt lenne most, ezen nem szabadott rágódnom. Egészen kezdtem hozzászokni már a nélkülük való élethez. Az biztos, hogy teljesen sosem fogom megszokni, hogy nincsenek velünk, de már nem érzem azt az ürességet, mint akkor, közvetlen a haláluk után. Viszont most Jenna hiányzik borzasztóan és nem tudom meddig kell még arra várnom, hogy hazajöjjön. Szeretném, ha Elena minél hamarabb beavatná őt is, és újra boldogan élhetünk majd együtt.

Elena nagyon szépen beszélt, ahhoz képest hogy rögtönzött, egészen jól csinálta. Beszéde azonban nem volt hosszú életű, ugyanis nem sokkal később hangos bufogás hallatszódott be a megnyitó termébe. Elképzelni sem tudtam, mi folyhat odakint. Már senki sem figyelt Elena-ra, mindenki kifelé tekintgetett az előszobába. Stefan eltűnt kifelé a tömegben, Elena meg értetlenül pislogott utána. Egy pillanatra rám nézett és kérdő pillantásokat küldött felém. Én erre megvontam a vállam, majd jelezve neki, hogy megnézem, mi történt, a tömeggel együtt sodródtam kifelé. Csak nagy nehezen tudtam magam átfúrni azon a rengeteg emberen, mire megláttam Stefan-t, aki a lépcső aljában fekvő John bácsi mellett guggolt. Nem tudtam mi történt vele, próbáltam keresni a nyomokat, hogy vajon megbotlott-e vagy szándékosan lökték le az emeletről. Felnéztem a lépcső tetejére, mire egy sikkantás jött ki belőlem. Violet ott állt fenn, a korlát félig takarta. De a legrémisztőbb az volt benne, hogy nem csak egyedül állt odafenn. Mögötte állt Isobel, Elena édesanyja. Olyan gyorsan történt minden, csak azt vettem észre, hogy barátnőm összecsuklik és elterül a földön, Isobel pedig vámpírsebességgel elszáguldott.

- Stefan! – kiabáltam kétségbeesetten a fiatalabbik Salvatore testvérnek, aki még mindig John bácsi mellett volt. Bár nem volt túl szép tőlem, John bácsi sorsa egy cseppet sem hatott meg, nem érdekelt mi van vele. Hallottam a Gilbert-gyűrűről, ami megvédi a viselőjét a természetfeletti lények okozta haláltól. Ha nem tévedek, biztosan viselte most is, akkor pedig csak órák kérdése és újra visszatér a régi, bosszantó valójába.

Carol Lockwood igyekezett távol tartani az embereket John bácsi jelenleg halott testétől, és próbálta segíteni a seriff munkáját. Stefan otthagyta neki John bácsit és felém pillantott, majd odajött hozzám.

- Mi történt?

- Violet, fel kell mennem hozzá! – magyaráztam neki idegesen és fölfelé mutogattam az emeletre. Mikor meglátta ájult barátnőmet, utat tört magának a tömegben és felsietett hozzá. Megtapogatta, majd a zsebéből előkapta a telefonját. Nem hallottam mit beszélt, messze volt és a tömeg hangos zsivaja is akadályozta, hogy bármit is meghalljak. Stefan pár pillanat múlva felállt Violet mellől és lesietett hozzám, majd a karomnál fogva a nagyterem felé kezdett húzni, de én ellenálltam.

- Mit művelsz, mi van Violet-tel? – kérdeztem aggódva.

- Muszáj megkeresnünk Elena-t, utána elmondom – mondta gyorsan és újra megfogta a karom, ám ezúttal sem hagytam magam, sőt most hátat fordítottam neki és az ellenkező irányba indultam. – Sisi, gyere már!

- Nem, Stefan, ott fekszik ájultan a barátnőm. Nem hagyom itt! – kiabáltam neki. Nagyon ideges lettem, hiszen fogalmam sem volt, mi van Violet-tel és miért hagyta csak úgy ott Stefan.

- Violet nincs jól – kezdte, miközben megállított tervemben, hogy felmegyek hozzá. – Nagyon nincs jól, ezért hívtam fel Damon-t, hogy jöjjön ide és foglalkozzon vele. nekünk meg kell keresnünk Elena-t és eltűnnünk innen. Lehet, hogy ez nekünk szól – magyarázta el röviden a helyzetet Stefan és ellentmondást nem tűrően átvezetett a másik szobába. Nem értettem mit jelent az, hogy Violet nincs jól. Mennyire sérülhetett meg, mennyire bánthatta Isobel? Nem tudtam semmi másra gondolni, csak arra, hogy cserbenhagyom itt egy bűntény helyszínén. Tulajdonképpen az a tudat sem nyugtatott meg, hogy Damon veszi át az ügyet. Nem túlzottan bíztam benne, főleg nem a délutáni eset után. Mégis elindultam Stefan-nal Elena keresésére. Be kellett látnom, hogy én itt nem sokat tehetek, sokkal ésszerűbb, ha követem Stefan-t. Hála istennek Elena-t nem sokáig kellett keresni, a nagyteremben volt, éppen telefonált. Abban a pillanatban, ahogy Stefan meglátta, karon ragadta és velem együtt kihúzta az udvaron át a kocsi irányába. Valami viszont nagyon elkezdett nyugtalanítani. Egy cseppet sem töltött el kellemes érzéssel Elena jelenléte, inkább frusztrált, de mintha Stefan-t is nyugtalanította volna egy furcsa érzé

- Ez biztosan Isobel műve! – fakadt ki Elena. – Ki kell találnunk valami fedő sztorit , túl sokan látták ezt az esetet – magyarázta, mire Stefan meglepő dolgot tett. Éppen odaértünk a kocsihoz, mire fogta és teljes erejéből az autónak nyomta Elena-t, illetve most már számomra is teljesen bizonyossá vált, hogy nem is Elena-t. Katherine volt az, tökéletes hasonmásaként nővéremnek.

- Katherine, mit művelsz itt? Hol van Elena? – förmedt rá Stefan, de ő egy cseppet sem ijedt meg.

- Sajnálom Stefan, de most csak útban lennél – mondta neki kedvesen és egy tűt döfött a nyakába. Tippelni sem kellett, egyből leesett, hogy verbéna lehet benne. Mi más lenne hatással egy vámpírra. Stefan lábai azonnal begörnyedtek, már alig bírta tartani saját magát.

- Sisi, fuss! – adta ki az utasítást, mire én azonnal engedelmeskedtem neki. Nem volt kedvem ujjat húzni Katherine-nel, nekiiramodtam, ahogy csak bírtam. Stefan innentől nem tudott segíteni, Elena felszívódott, a barátnőm borzalmas állapotban fekszik a Lockwood család emeletén én pedig egyedül maradtam. Egyedül az érzői képességeimmel. Ebben a pillanatban tudatosult bennem, ha túlélem azt esetet és Katherine nem vadász le bosszúból a múltkoriért, első dolgom lesz beszélni Bonnie-val és segítséget kérni tőle a képességeimmel kapcsolatban. Bármennyire is irtózom a természetfelettitől, rá kellett jönnöm, hogy szükségem van az erőmre, és nem az átlagos emberire, mert azzal jelenleg felfújhatom a kecskét. Szükségem van valami sokkal erősebbre, ami még Katherine ellen is hatásos.

Már jó ideje futhattam, de semmi nem történt, senki nem kergetett. Nem tudtam mire számíthatok, futás közben hátrafordítottam a fejem, de senkit nem láttam magam mögött. Teljesen tiszta volt a terep, mindaddig míg… bumm. Beleszaladtam valakibe. Ijedten kaptam fel a fejemet, számítva a legrosszabbra, de nagy meglepetésemre nem Katherine állt előttem. Nate volt az, elegáns öltözékben, vidáman, mosolyogva álldogált előttem.

- Hova, hova? – kérdezte vigyorogva.

- Nate, Istenem, de jó, hogy itt vagy – hálálkodtam neki és örömömben szorosan magamhoz öleltem.

- Mi van veled? - kérdezte megilletődve.

- Én csak… - kezdtem lihegve, bár azt sem tudtam mit mondhatnék neki. Pont ezért szakítottam vele annak idején. – Csak sietek, mert… mert…

- Csak nem Katherine elől bujkálsz? – kérdése hidegzuhanyként ért. Mindenre számítottam csak erre nem. Honnan tud ő egyáltalán róla?

- Tessék? – kérdeztem vissza, mire ördögi mosolyra húzta a száját. Kezdtem Nate-től is félni, amit sosem gondoltam volna, hogy megérek. Nagyon rémisztő volt, hogy az az ember, akiről azt hittem, semmiről sem tud és a legtisztább és mentesebb minden természetfeletti ügytől, a képembe vág egy ilyen abszurd kérdést.

- Nem fogsz tudni szabadulni már. A bosszúja utolért – mondta nagy magabiztossággal a hangjában. Nem tudtam mire vélni ezt a viselkedést. Legutóbb mikor együtt voltunk még kedves volt és gondoskodó, megcsókolt és én bíztam benne. Ez váratlanul ért.

- Nate, mi ütött beléd? Katherine megigézett? – próbáltam keresni az egyetlen ésszerű magyarázatot a viselkedésére.

- Megigézett? – hangos nevetésben tört ki előbbi kérdésem hallatán. – Nem Katherine igézett meg, hanem te. Hosszú ideig bedőltem az ártatlan viselkedésednek, de most végre rájöttem milyen is vagy te valójában. – Közelebb lépkedett hozzám, amitől kalapálni kezdett a szívem. De nem attól a fajta romantikus idegességtől, amikor a szeretett fiú közeledik feléd. Bennem félelem volt. Féltem Nate-től. Ahogy mellém ért, megfogta a karomat és szorosan tartva maga után kezdett húzni.

- Nate, ez fáj! Mit csinálsz? – kiáltottam rá, de meg sem hallott. – Nate? – semmi jelét nem adta annak, hogy figyelne rám. Tökéletesen úgy viselkedett, mint egy holdkóros, vagy mint egy vámpír által megigézett személy. Persze Mystic Falls-ban az utóbbi a gyakoribb. Teljesen biztos voltam benne, hogy ez is része Katheirne művének, ugyanis most már az is világossá vált számomra, hogy a Lockwood házban történt esethez is neki van köze. Isobel valószínű csak egy elterelő hadművelet volt, egy kis segítség abban, hogy felfordulást okozhasson. Bántotta Violet-et, és biztos vagyok benne, hogy ő rabolta el Elena-t is. Nem ülhettem hát ölbe tett kézzel, nem hagyhattam, hogy Nate az utamba álljon. Valószínű Katherine Nate-tel próbált engem félreállítani, hogy nehogy elrontsam a tervét. De egy valamit elfelejtett. Hogy Érző vagyok.

- Ne haragudj, Nate! – suttogtam neki, majd erős rántással kiszabadítottam a karom kezei közül és arra koncentráltam, hogy megvakítom, miközben erős fájdalom jön halántékába. Hála Istennek, tervem azonnal bevált, Nate a fájdalomtól lerogyott a földre, képtelen volt bármit is tenni. Borzasztóan sajnáltam, hogy ezt kell vele tennem, nem állt szándékomban őt bántani, a szakításunknak is ez volt a fő oka, nem akartam neki fájdalmat okozni. Sem lelkileg, sem fizikailag, most mégis egyszerre tettem mindkettőt vele. Nem várhattam sokáig, fogtam magam és ott hagytam őt az utcán. Elrohantam az ellenkező irányba, tovább, amerre eredetileg is indulni akartam. Hirtelen azt sem tudtam kihez fordulhatnék segítségért, mivel Stefan-t hatástalanították, Damon pedig a barátnőmért felel. Egyetlen ötletként végül Bonnie és Jeremy jutottak eszembe, akik valószínűleg már tudhattak az esetről, ha Damon is, mivel együtt voltak délután. Gyorsan előkaptam a telefonomat és tárcsáztam Jeremy számát.

- Tessék? – szólt bele Jeremy, de hangja nem tűnt idegesnek, inkább vidám volt.

- Jeremy? – lihegtem a telefonba. – Baj van! Nagyon nagy baj!

- Sisi, mi történt? Hol vagy? – most már ő is aggódni kezdett, előbbi jókedve azonnal elpárolgott.

- A Research Road-on, nem túl messze Lockwood-ék házától, Elena eltűnt, Stefan-t pedig megtámadta Katherine, egyedül vagyok – hadartam el neki egy szuszra.

- Jól van, ne mozdulj! Mindjárt ott vagyunk érted!

# # #

Jeremy-ék pár perc alatt odaértek hozzám, szerencsére addig nem történt semmi. Azonnal Bonnie-ék házához vettük az irányt, itt volt a legszerencsésebb tartózkodni, miután Katherine bármikor beléphetett Stefan-ék és a mi házunkba is. Az étkezőben ültünk, én szinte remegtem az idegességtől, Bonnie átkarolt engem és próbált lenyugtatni, míg Jeremy az előtérben telefonált Stefan-nal, aki ezek szerint időközben magához tért.

- Stefan jól van, Elena keresésére indult – foglalta össze röviden nekünk a hosszú telefonbeszélgetést az étkezőbe lépve Jeremy. – Azt mondta, addig maradjunk nálad, itt biztonságban vagyunk. Sisi, hogy vagy? – ült le mellém és ő is átkarolt.

- Ott hagytam Violet-et ájultan, Stefan-t leszúrva és semmit nem tudunk Elena-ról… - soroltam fel neki, hogy mennyi mindenért vagyok feszült állapotban.

- Meg kell nyugodnod Sisi! Stefan és Damon mindenről gondoskodnak, te csak annyit tudsz tenni, hogy bízol a szerencséjükben – próbált nyugtatni Bonnie.

- De mi történt egyáltalán? – kérdezett rá Jeremy, én pedig jobb elfoglaltság hiányában nekifutottam, hogy elmeséljem nekik az ünnepségen történt zűrzavart. Jeremy nagyon felhúzta magát a történteken, amit nem is csodálok, élőben megélni sem volt egy kellemes élmény. A beszámolóm után lepihentem a nappaliban és az elmúlt órákon gondolkoztam. Képtelen voltam kiverni a fejemből az ünnepségi képeket. Nagyon aggódtam mindenkiért, csak remélni tudtam, hogy Elena és Violet is épségben hazatérnek. Sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha Violet-nek baja esik. Ki akart szállni ebből az egész kócerájból, én erőltettem, hogy tartson továbbra is velem, és most miattam esett csapdába. Annyira szerettem volna a mai napot meg nem történtté tenni, de ilyen képességekkel még én sem rendelkeztem. Helyette egy fontos elhatározásra jutottam.

- Bonnie! – lépkedtem lassan az étkezőbe. Bonnie és Jeremy még mindig ott üldögéltek, valami fontos dologról beszélgettek. Ha nem állt volna fenn a jelenlegi helyzet, még az is lehet, hogy halkan az étkezőajtóba lopóztam és kihallgattam volna, hogy miről folyik a csevej, de most valahogy nem ez volt a helyzet, nem volt kedvem hozzá, hogy még több dolgot tudjak meg, csak a szeretteim érdekeltek. Már olyan rémképek is eszembe jutottak, hogy mi van, ha Violet meghalt? Lehetséges, hogy Isobel megölte volna? Végül is Katherine-ből kinézem, simán lehet, hogy ezzel próbált meg bosszút állni, hogy megölte a legjobb barátnőmet. De ebbe nem akartam belenyugodni. Sőt, elfogott a vágy, hogy mindent visszaadjak neki kamatostól.

- Mondjad, Sisi! – nézett felém mosolyogva.

- Úgy döntöttem, szeretném, ha segítenél. Ennek a mai esetnek nem kellett volna megtörténnie, ha a képességeim tudatában vagyok. Azt akarom, hogy taníts meg a használatára, hogy bármikor használni tudjam – mondtam erős elhatározással a hangomban. Bár elég határozott egyéniség vagyok, ennél talán még sohasem voltam biztosabb a dolgomban.

- Sisi, ez nem így megy, mármint… nem akarom, hogy kötelességednek érezd, mert nem az. A mai napon történt esemény nem a te hibád, ezt tudnod kell – Bonnie szavaiban visszatartást éreztem, de jelenleg senki nem tudott volna hátráltatni elképzelésemben. Döntésem végleges volt.

- Nem kötelességből teszem, amit teszek. Bonnie, ilyen bármikor máskor megtörténhet velem, és nem vagyok képes megvédeni magam. A város hemzseg a vámpíroktól, kell nekem is valamilyen fegyver ellenük. Elena is ezt akarná, hogy meg tudjam védeni magam – próbáltam hatni érzelmi alapon Bonnie-ra, de tulajdonképpen csakis az igazat mondtam. Elena mindig próbált engem megvédeni. Nem lehet állandóan velem, hogy tudja, biztonságban vagyok. Ám az a tudat, hogy meg tudom védeni magam, őt is megnyugtatná.

Nagyon furcsa volt Bonnie-val ezekről beszélni. Tegnap még azon voltam, hogy senki se tudjon arról, hogy ismerem a titkaikat és, hogy mi is vagyok én, most pedig tőle kértem segítséget ezzel kapcsolatban. Hamar fordult a felállás. Bonnie Jeremy-re pillantott segítségkérően, hogy mit is tegyen. De bátyámnak is be kellett látnia, hogy igazam van.

- Igaza van – mondta Bonnie-nak. – Szüksége van a segítségedre, hogy meg tudja védeni magát. – Bonnie bólogatott, ő is érezte a dolog igazságát.

- Jól van. Elmondok mindent és segítek neked. De nem ma. Mára elég volt a harcokból. – Egyet kellett értenem Bonnie-val, mára nekem sem hiányzott több csatározás. Elég lesz, ha holnap kezdünk neki. Rámosolyogtam Bonnie-ra hálám jeléül, mikor Jeremy telefonja megszólalt. Mindegyikünk megrezzent, Jeremy pedig gyorsan felkapta a készüléket.

- Tessék? – szólt bele a telefonba, majd hosszú hallgatást kezdődött, mi pedig feszülten vártunk a fejleményeket. Jeremy egyszer kétszer helyeselt, hallgatott, majd újra helyeselt, végül lerakta a telefont.

- Na? – kérdeztem kíváncsiskodva, idegesen.

- Menjünk Stefan-ékhoz! Ott van… Elena és Violet is – mondta, mire nagy megkönnyebbülés fogott el. Bíztam benne, hogy egyiküknek sem esik bántódása, és hála istennek ez így is lett. Gyorsan kisiettünk a lakásból, majd Bonnie kocsija felé vettük az irányt. Bár nyugodtabb voltam, mint a teljes tudatlanság állapotában, valami frusztrált. Jeremy nem volt túl fényes hangulatban, ami eléggé aggasztott. Féltem, hogy mégis történt valami Elena-val, csak nem akar beavatni. De nem akartam falra festeni az ördögöt, csak ott akartam már lenni a Salvatore házban.

Körülbelül egy 5 perces út után meg is érkeztünk úti célunkhoz. Én szinte úgy estem ki a kocsiból, annyira izgatott voltam, hogy végre láthatom őket, és megnyugodhatok, hogy nincs semmi gond. Jeremy és Bonnie követtek engem a házba, bár egyikőjük sem volt boldog. Talán még feszültebbek is, mint azelőtt. Az ajtó előtt aztán megtorpantam és hátrafordultam hozzájuk.

- Minden rendben? – kérdeztem meg végül tőlük.

- Menjünk be! – mondta Jeremy választ sem adva a kérdésemre. Azonnal sejteni kezdtem, hogy valami baj van. Ha nem lett volna, csak rám mosolyog és megnyugtat, hogy persze. Erre betessékel a házba, hogy tekintsem meg saját magam. A többiek ismét a nappaliban várakoztak. Elena jött elém a lépcsőfordulóba, ami azt jelentette, hogy vele minden rendben. Széles mosolyra húztam a szám és szorosan magamhoz öleltem. Végre láthatom, hogy jól van. Ő azonban nem mosolygott olyan szélesen. Viszont ha ő jól van, akkor… Mi van Violet-tel? Stefan és Damon beljebb álltak meg a nappaliban az egyik kanapé mellett.

- Elena, hol van Violet? – kérdeztem tőle aggodalmasan. Félve rám nézett, alig bírt megszólalni. Ismét a legrosszabbak jutottak az eszembe. Nem akartam, hogy igazam legyen.

- Sisi, Violet… - kezdte, de megakadt. A Salvatore fivérek lesütött szemmel várták, hogy Elena megadja nekem a választ. Már tudtam, hogy miért nem válaszolt nekem Jeremy. Mindenki tudott mindenről, csak engem nem avattak még be. Pedig a legjobb barátnőmről van szó.

- Mi van vele? – kérdeztem remegő hangon.

- Isobel a fogadáson… eltörte a nyakát. – Nem akartam elhinni, amit Elena mond. Nem lehet, hogy Violet meghalt, nem ölhette meg. Könnyes lett a szemem a hír hallatán. Nem sok kellett, hogy helyben összerogyjak. Remegni kezdtem. – Meghalt, de… nem tudom hogyan, vagy kitől, de Violet vámpírvérrel a szervezetében halt meg. Ha felébred, vámpírként fog felkelni.

Lehetetlen. Borzasztóan fájdalmas, ezeket hallanom. Utoljára akkor érzetem magam, ennyire letörve, mikor közölték velünk, hogy a szüleink meghaltak. Azt hittem, hogy soha többet nem kell még egyszer olyan fájdalmat megélnem. De tévedtem. Katherine képes volt rá, hogy ekkora szenvedést okozzon nekem. És mindezt, csakis kicsinyes bosszúvágyból. Ő győzött.

Teljesen szívemből gyűlöltem a vámpírokat, soha nem akartam, hogy közöm legyen hozzájuk. és most a barátnőm azzá vált, illetve azzá fog. Ha egy csepp emberi vér is a szervezetébe kerül, vámpír lesz. Márpedig inni fog, mert bármennyire is utálom ezt a helyzetet, képtelen lennék a halálát kívánni. Nem tudnám elviselni, hogy meghalljon, inkább éljen tovább egy szörnyetegként, mint sehogy. De ami a legjobban fájt, hogy Violet tényleg meghalt. Az én legjobb barátnőm, az én Violet-em meghalt, helyette pedig egy vámpír fog újjászületni. Elvesztettem Violet-et. Nem akartam elfogadni, de így volt. Az elvesztése pedig elviselhetetlen volt…

Kérdéseim:

1. Mi történt Nate-tel, miért viselkedhetett így?

2. Szerintetek hogy kerülhetett Violet szervezetébe vámpírvér?

3. Vajon hogy fog reagálni Sisi a hallottakra, mi lesz, mikor Violet felébred?

Kommentteljetek! :)