7/1. Fejezet

Meghoztam a következő fejezetet. Sokat dolgoztam vele, személy szerint elégedett vagyok, de természetesen az a legfontosabb, hogy Ti hogy fogtok rá reagálni, mi a véleményetek. Ez a fejezet úgymond csak egy fél fejezet. A sorozat részei szerint haladok, és úgy döntöttem ezt a részt elfelezem és külön rakom fel a két részt. További érdekesség, hogy más szemszögből és Sierra jelenléte nélkül is lesznek benne jelenetek, remélem ez is tetszeni fog. Illetve szeretnék feltenni pár kérdést a fejezet végén, hogy ti mit gondoltok a fejezetben történtekről és a folytatásról. Többet nem is árulnék el.

Jó olvasást! :)

7. Fejezet 1. Rész 

(Azt hiszem, itt az ideje, hogy elbeszélgessünk…)

Nem mondanám, hogy kellemes meglepetésként fogadott Elena igazi anyjának a látogatása, sőt… A helyzet az, hogy a jelenlegi állás kezd egyre bonyolultabb és bonyolultabb lenni, kezdem már teljesen elveszíteni a fejem ebben a hatalmas zűrös kavalkádban. Itt van talán a legsúlyosabb és legmegterhelőbb dolog, a titkolózás a saját testvéreim, illetve tulajdonképpen mindenki előtt. Állandóan azon agyalok, hogy kinek és mit mondhatok, hogy ne hozzam magam kellemetlen helyzetbe. Violet és az anyukája különös viselkedése is aggasztó, amit képtelen vagyok fölfogni és megemészteni. Tegnap pedig elcsattant egy olyan csók, amiben én sem vagyok biztos, hogy meg kellett volna történnie és még vár rám egy nagyon hosszú gondolkozás, majd azután egy beszélgetés, hogy a folytatásról döntsek, vagy döntsünk. És mindezek után, egy negatív értelemben vett igazán tartalmas este után beállít hozzánk Elena édesanyja, ki tudja milyen indíttatásból, ezzel tökéletesen felforgatva még jobban mindent. És én még azt hittem, hogy ennél nagyon gubanc már ki sem alakulhat. És ez mindig így van, mert most is azt hinném, ha még mindig olyan naiv lennék, hogy ez már tényleg a végállomás, ennél már nem lehet rosszabb, innen már igazán csak fölfelé vezethet az út. De megtanultam, hogy a világ sosem fogy ki a meglepetésekből.

Most is csak érdeklődve figyeltem az történéseket. Kissé hátrébb húzódtam, teljes utat engedve ezzel Jenna nénikémnek, miközben hátul Elena a döbbenettől megdermedve bámult az anyjára. Míg Jenna tekintete még nagyobb meghökkenést tükrözött, mint nővéremé, addig Isobel szinte teljesen semleges arccal köszöntött minket. Mintha legalábbis teljesen normális dolog lenne, hogy egy anya gondol egyet és egyik este csak úgy ellátogat a rég nem látott lányához. Hozzátenném, csak saját magának köszönheti, hogy ez így alakult.

- Elena, örülök, hogy újra láthatlak! – szólt most Elena-hoz a hívatlan vendég. Szája halvány mosolyra húzódott.

- Újra? – kérdezett közbe Jenna. Ő mindezidáig úgy tudta, hogy Isobel halott, így nem is csoda, hogy elképedt a látogatásán, na még azon, hogy Elena nem is először találkozik vele.

- Tehát te vagy az a nő, aki a férjemmel jár – kezdte Isobel csevegő hangon. – Beszélnem kell Elena-val. Bemehetnék? – Elena erre heves tiltakozásba kezdett, esze ágában sem volt meghallgatni Isobel mondandóját, aki állítása szerint nagyon fontos dologról akart volna vele beszélgetni. Nővérem azonnal rávágta az ajtót, szembefordulva Jenna-val, aki könnyes szemmel meredt rá.

- Te tudtad, hogy életben van? – kérdezte fojtott hangon. A sírás kerülgette. – És Ric… meg John?

- Megmagyarázom Jenna. – Teljesen feleslegesen próbálkozott, Jenna-nál ez kiverte a biztosítékot. Túl sok mindent kellett az utóbbi időben elviselnie. Mióta anyáék meghaltak, egyedül nevel minket, és azt kell megélnie, hogy Elena úgy hazudozik neki, mint a vízfolyás. Könnyei záporként hullottak szemeiből. Kettesével szedve a lépcsőfokokat egyenesen a szobájába szaladt, hiába is kérlelte nővérem, hogy hallgassa meg. Én eddig csendben meghúztam magam, nem szóltam közbe. Emlékszem, legutóbb is történt egy hasonló eset, amikor kiderült, hogy John bácsi Elena édesapja. Jenna-t akkor is megdöbbentették a hallottak és eléggé bosszantotta, hogy Elena nem szólt neki erről, pedig már korábban tudomást szerzett róla. Én akkor is csak némán hallgattam a történéseket, ugyanúgy ahogy most is. Bár akkor én is összekaptam ezen Elena-val, most nem igazán volt kedvem megint veszekedni vele. Épp eléggé meg volt kutyulva az életem anélkül, hogy újabb vitákat szítanék.

Elena felém fordult könnyes arccal.

- Tudom, hogy most te is haragszol… - kezdte, de leintettem.

- Elena… - nehéz volt megfogalmazni bármit is ebben a helyzetben. Úgy szerettem volna, ha megszűnne ez az örökös titkolózás nálunk, de nem voltam benne biztos, hogy nekem kellene kezdeményeznem, és bevallani, hogy mindent tudok. – Olyan sok vita van nálunk ezek miatt a hülye titkok miatt. – Elég volt ennyit mondanom, Elena csak bűnbánóan bólogatni kezdett. Úgy döntöttem nem fűzök hozzá semmit, csak borúsan a lépcső felé vettem az irányt, miközben Elena a táskájáért nyúlt, és telefonját kivéve onnan, azonnal tárcsázott egy számot. Még nem értem fel teljesen, mikor a hívott fél fogadta nővérem hívását. Stefan volt az, gondolom Elena be akart neki számolni az előbb történtekről, de nem hallottam sokat, ugyanis Elena lassan besétált a konyhába, így elég messze volt ahhoz, hogy a susmust halljam. Bementem a szobámba és bebújtam az ágyamba. Fáradt voltam már, sok minden történt ma, sok bizarr dolog. Kezdtem kicsit kételkedni abban, hogy könnyű lesz megoldani a helyzetet, pedig nem is olyan régen még magamat győzködtem arról, hogy minden nap egy új lehetőség, amivel élnem kellene. Úgy éreztem, hogy csak szüntelenül telnek a napok és azon kaptam magam, hogy semmi sem változik, minden marad a régi, összekuszált valójában…

Stefan szemszöge:

Nagyon féltettem Elena-t. Tegnap esti hívása eléggé nyugtalanított. Szegénynek nagyon sok mindennel kellett megbirkóznia. Nehezen viselte, hogy nap mint nap el kell hallgatnia valamit a szerettei elől, és így állandóan valami újabb okot adott arra, hogy összeveszhessen a családjával. Sisi-vel már így is nagyon megromlott a kapcsolata, pedig a szüleik halála után inkább még jobban össze kellett volna tartaniuk. De így teljességgel lehetetlen volt, hiszen Sisi sem volt ostoba, neki is szemet szúrt elég sok apróság. Erre tegnap beállít hozzájuk Elena vérszerinti édesanyja, akiről mindketten úgy tudták, hogy halott. Na, ez alaposan összekuszálta a szálakat. Hallottam is tegnap Elena hangján a kétségbeesettséget, már nem igazán tudta, mi lenne a leghelyesebb döntés. Szerette volna a családját megkímélni ezektől a szörnyűségektől, amik mostanában történtek, de ez egyre elérhetetlenebbnek bizonyult a számára.

Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, amikor ráérősen felkeltem kényelmes ágyamból és az ablakhoz sétáltam. Az idő kellemesnek bizonyult, a nap hétágra sütött, a hőmérséklet egyre csak emelkedett, már érezni lehetett a nyár közeledtét. Ezeket a szép gondolatokat aztán a lentről felszűrődő élénk vitatkozás azonnal el is űzte. Magamra kaptam az ingemet és a farmernadrágomat, majd kényelmesen lesétáltam a földszintre, ahol is megpillantottam a veszekedés két résztvevőjét. Bár nem lepett meg, hiszen kedves bátyám, Damon és Katherine egyetlen alkalmat sem hagytak volna ki, hogy egymásnak eshessenek és szidalmazhassák egymást. Már csak az nem volt világos számomra, hogy mi a vita tárgya a jelen pillanatban.

- Ti meg mit műveltek megint? – tettem fel a kérdést unottan, mert már nagyon elegem volt abból, hogy állandóan marják egymást. Én sem repestem az örömtől, hogy Katherine-nel kell megosztanunk a házunkat, de be kellett látnom, hogy tényleg szükségünk van a segítségére a Klaus elleni küzdelemben.

- Damon teljesen ostobának néz – fakadt ki Katherine – Biztos vagyok benne, hogy tud egy s mást, mégis állandóan hazudik nekem. Nem hajlandó elmondani, hogy mire jött rá. Így pedig arra tudok csak következtetni, hogy kihasznál. Stefan, én mellétek álltam, tegnap is segítettem Elena-t megvédeni. Azt akarom, hogy engem is avassatok be a titkaitokba. – Nagyon nehéz volt megbízni Katherine-ben. Régóta ismertük őt, így tudtunk, hogy mindig csakis a saját érdekeit nézte. Ilyenkor nem számított neki, hogy kin gázol át, számára a saját élete volt a világon a legfontosabb, így nagyon vigyázni kellett vele. Abban a pillanatban, ahogy úgy érezte, hogy másnak az oldalán sikeresebb lehet, az eddigi társai már egy fikarcnyit sem számítottak neki. Minden lelkiismeret furdalás nélkül ott hagyott bárkit a slamasztikában. És kétlem, hogy ebben változott volna egy kicsit is.

- Mindenről tudni fogsz, ha itt az ideje. Nem hagyunk ki semmiből, ne aggódj – nyugtattam meg nem sok sikerrel. Nem túlságosan győzte meg őt az utóbbi két mondatom.

- Ahogy akarjátok. Akkor én is csak akkor beszélek majd, ha úgy érzem, hogy tudnotok kell róla – vette elő ravasz mosolyát, majd hátat fordított és elindult az ellenkező irányba.

- Katherine, várj! – kiáltottam utána. Utáltam, ha ezt csinálta. Ezek szerint tudott valamit, és csak úgy volt hajlandó minket is beavatni, ha cserébe mi is értékes információval szolgálunk neki. – Mit tudsz? – kérdeztem, majd hozzátettem, hogy beszéljen. – Mondd, és mi is beszélünk! – Ő erre elégedett mosolyra húzta a száját, majd besétált a nappaliba és töltött magának egy pohár whisky-t. Mi, Damon-nek követtük őt a szobába, és kíváncsian vártuk a reakcióját.

- Először is, szeretném hallani, hogy Damon mire jött rá, az elmúlt napokban – tette fel az első kérdést. Damon kelletlenül, de válaszolt neki.

- Elijah-nak volt egy terve Klaus-szal szemben, hogy hogyan ölhetné meg. Most én jövök – villogtatta rá széles fogsorát a lányra. – Mi jó történt veled mostanában, amiről nekünk is tudnunk kellene?

- Egyik nap beugrottam Elena-ékhoz és csak a húga volt otthon, Sisi, ugye? – válaszolta teljesen nyugodtan, miközben egy arcába lógó hajtincsét tekergette.

- Mit műveltél? – sziszegtem a fogaim között. Így is elég bajt okozott már, nem igazán volt arra szükségünk, hogy ennél is jobban megnehezítse a helyzetünket.

- Lassíts, Stefan! Most rajtatok a sor – mosolygott rám diadalittasan. Tisztában volt vele, hogy most ő irányít minket. A markában tart, hiszen ha ki akartuk deríteni, hogy mit tett, kénytelenek voltunk az ő szabályai szerint játszani. – Szóval? – kérdezte türelmetlenül, mikor egyikünk sem szólalt meg.

- Szükségünk van a Holdkőre, ami jelenleg biztos helyen van, illetve a boszorkánytemető helyszínére, és egy boszorkányra, aki segít nekünk az akcióban – sorolta fel Damon a hozzávalókat. – Ez három információ, szóval igyekezz te is ennyit összehozni! – Damon óvatos volt, igyekezett csak olyan információkat közölni Katherine-nel, amiknek ismeretében még nem tud túl sok mindent elárulni egy lehetséges szövetségesének.

- Sisi roppant érdekes módon egy pillanatig sem hitte el, hogy a nővére vagyok, sőt… Még a nevemet is tudta. Egyenesen irtózott tőlem és akkor… - szemmel láthatóan Katherine nagyon beleélte magát a történetmesélésbe, ugyanis most úgy folytak belőle a szavak, mint csapból a hideg víz. Szinte újra meglepődött a történteken. – Valami történt, valami… Én nem is tudom, egyik pillanatban semmit sem láttam, csak vakító fehérséget, és szörnyű fejzúgást éreztem, aztán egyszer csak megszűnt minden és már csak egy fakanalat éreztem a hasamban…

- Sisi beléd szúrt egy fakanalat? – kérdezte meghökkenve Damon. Ez az információ engem is meglepett, ugyanis ha valaki védekezni akar, általában egy éles tárgyat venne elő, mint például egy kést. Ezek szerint Sisi tudatában kellett hogy legyen, hogy egy vámpír áll előtte, hiszen a vámpíron csak a fa eszközök fognak ki. Ez pedig újabb problémát vet fel, hiszen Damon egyszer már kitörölte az emlékeit, akkor meg honnan tud a vámpírok létezéséről.

- Érdekes, nem? Pedig nem mondhatnám, hogy ez lett volna az első fegyver, ami a kezei ügyébe kerülhetett volna – válaszolta Katherine, mikor nekem hirtelen egy újabb kérdés jutott az eszembe.

- Mit kerestél te abban a házban? – igaz, jelenleg ennél fontosabb kérdésre is meg kellett keresnünk a választ, engem ez sem hagyott nyugodni. Mit ólálkodott annál a háznál Katherine?

- Ha nem tévedek, John éppen ott száll meg, és mivel nem örültem volna neki, ha tudomást szerez az ittlétemről, kénytelen voltam egy olyan időpontot választani az odalátogatáshoz, amikor ő nincs otthon – válaszolta nemes egyszerűséggel.

- Mire van neked szükséged John-tól? – prüszkölt Damon a kérdés közben. Nem újdonság, hogy ő sem bírja John-t.

- Azt hiszem, most már eleget beszéltem én. Ti már régen meséltetek – próbálkozott, de most már hiába. Az, hogy mit akart John-tól sokkal kevésbé foglalkoztatott, mint az előbbi híre. És az, hogy John-tól miket lopkod el, az égvilágon senkit nem érdekelt. Senkinek nem volt annyira fontos ő, hogy foglalkozzunk ezzel, vele ellentétben viszont Sisi tette eléggé aggasztó volt. Damon hasonlóan gondolkozhatott, mint én, ugyanis esze ágában sem volt többet mondani a tervünkről, csak felém fordította fejét. Talán abban reménykedett, hogy sejtem a választ, de miután megráztam a fejem, újra Katherine-re pillantott.

- Majd talán legközelebb – válaszolta neki pimaszul, majd felállva a kanapéról az előtérbe sétált.

- Stefan! – szólt most hozzám, de válaszban nem reménykedhetett. Rámosolyogtam, majd úgy ahogy volt faképnél hagytam. – Ezt nem tehetitek – halottam ki sértődött hangját, de már nem foglalkoztam vele.

- Mi legyen? – kérdezte Damon, mikor mellé értem

- Hívd fel Alaric-ot, hogy a felesége beköszönt a barátnőjéhez, én addig meglátogatom Elena-t. Aztán ki kellene találni, hogy mit kezdjünk ezzel a Sisi-üggyel! – találtam ki gyorsan a mai program első részét. Damon bólintott, majd rácsörgött Ric-re, hogy közölje vele a kialakult helyzetet. Én meg egyenesen Elena-ékhoz indultam.

Sierra szemszöge:

Madárcsiripelés keltett reggel, ami egy pillanatra elfeledtette velem a mostani időszak nehézségeit és végre boldognak éreztem magam. Nem nyitottam ki a szemem, csak hagytam, hogy a nap melegítse arcomat és a félig nyitott ablakon keresztül hallgattam az énekesmadarak vidám dallamait. Mostanában nem igazán volt se erőm, se időm, sem pedig kedvem ilyen apróságokkal foglalkozni, most mégis hagytam átadni magam az élvezetnek. Akadozva emeltem meg pilláimat, hunyorogtam, majd, hogy a nap ne süsse ki a szemeimet, az ágy felé fordítva fejemet teljesen felnyitottam szemeimet. Feltornásztam magam az ágyon, a lábaimra ültem, így az ablakom által félig takarásban lévő nap már nem tudta megakadályozni, hogy kipillantsak az utcára. Nagyon szép idő ígérkezett mára, és ez csak egyre és egyre pazarabb lett, ahogy közeledtünk a nyár felé. Tavasz közepe volt, az év egyik legszebb időszaka, amikor a fák teljesen virágba borulnak, az idő kezd felmelegedni, és ilyenkor mindig van valamiféle különleges illat a levegőben, amitől érezni lehet a szünidő közeledtét és az embernek csakis a nyaralás örömei jutnak eszébe. Én sem lettem volna ezzel másként, ha nem Sierra Gilbert lenne a nevem és nem Mystic Fallsban élnék. De mivel ez pontosan így volt, szembe kellett néznem még egy jó pár dologgal, mielőtt elkezdeném élvezni a jól megérdemelt nyári szünetet. Gyorsan kipattantam az ágyból és egyenesen a fürdőszobába mentem megmosakodni. Akkor találkoztam össze Jeremy-vel, aki éppen a hajával foglalatoskodott.

- Jó reggelt! – köszöntem oda neki, amit ő is viszonzott egy mosollyal együtt. – Hova készülsz? – kérdeztem kíváncsian. Biztos voltam benne, hogy lány van a dologban, máskülönben miért lenne annyira fontos neki, hogy szó szerint tökéletesen álljon a frizurája?

- Csak Bonnie-val találkozunk – válaszolta úgy, mintha egyáltalán nem tartaná ezt fontosnak.

- Szóval Bonnie-val? – kérdeztem viccelődve, miközben rákacsintottam. Ő csak mosolyogva megrázta a fejét.

- Igen, és ott lesz Damon is. – Hangosan felnevetett, mikor meglátta az legutóbbi válasza utáni arckifejezésemet. Hát igen, nem éppen így képzeltem el a bátyám randiját. – De hogy megnyugtassalak, ez nem olyan találkozó, azt majd máskor…

- Akkor ez már hivatalos? – kérdeztem vidáman. – Bonnie és te együtt vagytok? – derűs tekintettel nézett rám és hevesen bólogatott.

- Tegnap beszéltek Elena-val, és azt mondta, hogy a nővérünk nagyon örült nekünk. Szóval, igen, ez már hivatalos. - Le se tagadhatta volna, hogy ez élete egyik legcsodásabb pillanata. Jeremy-nek is, ahogy tulajdonképpen az elég családunknak, volt egy elég nehéz időszaka, miután anyáék meghaltak. Drogokat használt, rossz társaságba keveredett és teljesen lecsúszott az iskolában. Ezután történt az az igen felkavaró eset, amikor Vicky, a barátnője vámpírrá vált, de nem sokkal később meg is halt, mikor Stefan leszúrta, hogy megvédje Elena-t. Azóta mintha teljesen kicserélték volna, újra boldog, és most én is úgy gondolom, hogy a megfelelő ember mellett találta meg a boldogságot. Bár nem rajongtam a természetfeletti lényekért, Bonnie boszorkánysága messze nem zavart annyira, mint a vámpírok és vérfarkasok jelenléte.

- Nagyon örülök nektek! – mondtam ki őszintén, mire széles mosolyra húzta a száját. Különleges kapcsolat volt a miénk Jeremy-vel. Sosem kellett sokat kérdezősködnünk, mégis elég jól ismertük egymást. Elég volt egy apró mozdulat, vagy egy alig látható gesztus, mégis tudtuk, mi zajlik éppen a másikban. Ezért sem veszekedtünk mostanában annyit Jeremy-vel, mint én Elena-val. Míg Elena úgy érezte, hogy kötelessége mindentől megóvni engem, és tudni akart minden lépésemről, addig Jeremy tisztában volt vele, hogy szükségem van egy kis térre és arra, hogy magam oldjam meg a gondjaimat.

Jeremy nemsokára el is készült és magamra hagyott a fürdőszobában, amit aztán én sem birtokoltam sokáig. Felvettem hamar egy könnyű tavaszi ruhát és a földszintre sétáltam. Jeremy időközben elment itthonról erre az érdekesnek bizonyuló hármas találkára, Elena pedig a konyhában ücsörgött és a telefonját szorongatta a kezében. Sejtettem mi okozhatta ezt a nyugtalanságot nála. Tegnap elég durván fejeződött be a napunk, gondolom ez a feszült hangulat nem múlt el a mai napra sem.

- Minden rendben? – léptem mellé és a vállára tettem a kezem, mire ő kicsit megijedt. Nagyon bele volt merülve a gondolataiba, idegesen tekintett fel rám, de ahogy kitisztult neki a kép, arcvonásai ellágyultak, mintha egy apró mosoly jelent volna meg a szája sarkában.

- Nem mondanám… Alaric az előbb itt járt, próbálta megnyugtatni Jenna-t, de… - egy pillanatra elhallgatott, látszott rajta, hogy nagyon bántja a történtek. Talán most szembesült azzal, hogy mekkora hibát is követett el azzal, hogy állandóan hazudozott nekünk.

- Hol van Jenna? – kérdeztem aggodalmasan. Emlékszem, nagyon nehezen dolgoztam fel anyáék halálát. Akkoriban képtelen voltam egy napot is eltölteni úgy, hogy ne sírjak, amikor eszembe jutottak. Jenna persze végig mellettünk állt, egy percre sem hagyta, hogy teljesen elhagyjuk magunkat. Mindegyikünk máshogy dolgozta fel ezt a tragédiát. Jeremy történetét már az imént ismertettem, Elena egészen magába fordult, sokszor járt ki a temetőbe és sokszor gubbasztott a szobájában egyedül egy naplót írva. Én szintén gyakran látogattam meg a szüleink sírhelyét, de nekem rengeteget segített az, ha Jenna-val beszélgethettem. Ő rendszeresen mesélt nekem régi sztorikat a szüleinkről és meghallgatott mindannyiszor, amikor kitört belőlem a sírás és a félelem kerülgetett, hogy hogy leszek képes túlélni ezt az időszakot. Erős kapocs alakult ki köztünk a nagynénémmel és nagyon sajnáltam őt amiatt, amit most kellett átélnie.

- Elköltözött az egyetemre – válaszolta, de mikor látta ijedt tekintetemet, azonnal hozzátette. – Addig, míg nem végez a szakdolgozatával. Azt mondta nyugalomra van szüksége. – Nehéz volt ebbe beletörődnöm. Úgy éreztem, ezt a gyönyörű, napsütéses reggelt semmi nem tudná elrontani, erre tessék…

- És Ric? Ő hogy reagált erre?

- Miután megjelent az előszoba ajtóban John bácsi és neki állt szokásos kioktató beszédének, Ric képtelen volt türtőztetni magát, és behúzott neki egy jó nagyot. – Elkerekedtem a szemeim. Nem láttam még Ric-et verekedni, sőt, mit nem adtam volna azért, ha tanúja lehettem volna ennek a fergeteges reggeli mutatványnak.

- Végre valaki erre is rászánta magát – értettem egyet Alaric tettével. Elena erre elmosolyodott, amiből arra következtettem, hogy ő neki is tetszett ez az attrakció. – Te hogy viseled?

- Nehezen, de próbálom győzködni magam, hogy még rendbe lehet hozni – válaszolta vontatottan Elena. – Igyekszem mihamarabb megoldani ezt az Isobel ügyet, aztán… Nos igen, nem ártana helyrehozni a családi kapcsolatokat – mondta bűnbánóan, tudta, hogy ő a hibás. Nem is ellenkeztem, hisz én is tisztában voltam vele, hogy ez az egész csakis rajta múlik. De azért igyekeztem én is kedvesen viselkedni vele, és nyitni felé.

- Szép az idő és úgy döntöttem, elmegyek egy kicsit sétálni. Nincs kedved velem jönni?

- Kedves tőled, de Jenna megkért, hogy menjek el Lockwood-ékhoz, és vegyem át a Történelmi Társaság csekkjét anya alapítványáért. Kénytelen vagyok összehozni valami beszédet az ünnepségre, de remélem te is ott leszel.

- Természetesen! – ígértem neki. – De most muszáj levegőznöm egyet, szükségem van egy kis sétálásra ebben a szép időben – magyaráztam neki, mire ő bólintott. – Itthon leszel akkor?

- Nem, Stefan nemsokára értem jön és elmegyek hozzájuk, ott talán kellemesebb a hangulat – utalt ezzel főként John bácsira, aki véleményem szerint, még talán most is a reggel bevert orra miatt sopánkodhat a szobájában.

- Rendben, akkor találkozunk Lockwood-éknál – köszöntem el tőle és az eltervezett sétámra indultam. Az idő pontosan tökéletes volt az efféle tevékenységekhez, nem én voltam az egyetlen, aki a mai derült napon sétára indult. A közeli játszótérről harsány gyerekkacajt vitt messze a kellemes tavaszi szellő. A gyerekek nagyon élvezték, hogy végre megjött a jó idő és amikor csak tudtak, és a szüleik is ráértek, azonnal újabb játszótéri kalandokat szerveztek meg maguknak barátaikkal. Jól esett végignézni rajtuk, amint vidáman futkároznak a fajátékok között, nevetgélnek és dalolásznak, miközben szüleik hajtják őket a hintában, vagy éppen nagy odafigyeléssel készítik a homokozóban a legújabb alkotásaikat. A központba érve sem hagyott alább a jókedv. Az idős nénik pletykálva álldogáltak a járdán, és amikor elhaladt mellettük egy-egy extrém külsejű fiatal, cseppet sem zavartatva magukat, kiguvadó szemekkel bámultak utánuk. Igazán vicces látványt nyújtott. Az iskolás és gimnazista korú fiatalok is átadták magukat a közelgő nyár izgalmának. A lányok üzletről üzletre járva keresték a csinosabbnál csinosabb holmikat, amiket majd a szünidőben ölthetnek magukra, a fiúknak pedig szokás szerint a nyári csínytevéseken járt az agyuk, vagy a nyárra való izgalmasnak tűnő játékokat vizslatták a kirakatokban. Hirtelen nekem is kedvem támadt valami mulatságos programhoz, így mikor az utca túloldalán megpillantottam Violet barátnőmet, egyszerűen képtelen voltam türtőztetni magam. Most az egyszer elhatároztam, hogy én fogok győzni és ki fogom belőle húzni azt a hatalmas nagy titkát. Olyan szinten tele voltam örömmel és boldogsággal, hogy úgy éreztem, képtelenség, hogy ne sikerüljön őt meggyőznöm arról, hogy beszéljen. A nevét kiabálva integettem neki a túloldalra, mire ő furcsán méregetni kezdett. Kezemmel jeleztem neki, hogy meg ne moccanjon, feltétlen várjon meg ott, ahol van.

- Szia Violet! – köszöntem neki, mikor végre átjutottam hozzá a zsúfolt útkereszteződésen keresztül. – Annyira örülök, hogy összefutottunk! – lelkendeztem, de rajta cseppet sem látszódtak az öröm jelei. – Mi jót csinálsz errefelé?

- A könyvtárban voltam, kivettem egy olvasmányt az iskolai feladathoz – válaszolta unottan, mint aki bosszankodna amiatt, hogy éppen most kellett neki errefelé sétálgatnia.

- Figyelj, beszélnünk kellene! – kezdtem kérlelni, de esze ágában sem volt több időt velem tölteni.

- Sajnálom Sierra, de ezt már megbeszéltük… - kezdte, de most az egyszer nem hagytam, hogy végigmondja és letámadtam, persze ügyeltem, hogy megmaradjon örömteli hangulatom és visszafogottságom.

- Tudom, hogy megbeszéltük, de mégis… Csak egy limonádé a Grillben és már békén is hagytalak – ígértem neki. Szája szélét rágcsálva, gondolkodó fejjel pillogott rám. Sejtette, hogy hátsószándékom van, és nem csupán italozgatni akarok vele beülni a Grillbe. Mégis pár másodperc várakozás után úgy döntött, hogy enged nekem és hagyta, hogy magammal húzzam az említett helyszín felé. A Grillben is nagy volt a forgalom, ilyen szép időben mindenki kimozdult, ha tehette, és ez egy közkedvelt helynek számított. Már csak azért is találtam magunknak helyet, nem hagytam volna, hogy csak egy buta helyhiány miatt vesszen el egy kiváló lehetőségem arra, hogy kibéküljek Violet-tel. Ő továbbra is ugyanolyan közömbös ábrázattal követett engem, de bíztam benne, hogy ez a találkozó végére jó irányba változik. A pulthoz léptem, ahol éppen Matt tartózkodott, hogy kiszolgálja a vendégeket.

- Szia Matt! – köszöntöttem vidáman. – Kérhetnénk két epres limonádét? Oda hátra megyünk – mutattam egy távolabb eső asztal felé, ahol még volt szabad hely.

- Persze! Rögtön viszem – mosolygott rám. – Ezek szerint megoldódott a probléma köztetek? – érdeklődött bizakodva. Matt-tel még a múltkor osztottam meg szomorú sorsomat, mikor még ő is elég nehéz helyzetben volt Caroline miatt. Azóta az ő problémájuk megoldódott és újra boldog párként tengették az idejüket, én viszont még csak a próbálkozó fázisban voltam.

- Ez rögtön kiderül – kacsintottam rá, utalva arra, hogy ez lesz az a sorsfordító pillanat. – De látom ti Caroline-nal már túl vagytok ezen. – Matt arca elkomorult. Nem értettem ezt a hirtelen támadt rosszkedvét. – Valami baj van? – kérdeztem félve.

- Ez egy hosszú sztori, majd talán máskor kitérünk erre is – hessegette el a témát. – Ti menjetek csak, sietek elkészíteni az italaitokat.

Nagyon érdekes incidens volt ez az előbbi, aggódtam Matt miatt. Ő is a mi kis kívülálló csoportunkat erősítette, akik eredetileg semmit nem tudtak a természetfeletti dolgokról. Vajon mi történhetett, ami ilyen hamar újra szétrobbantotta a szerelmeseket?

Mindeközben Violet mit sem törődve semmivel a hátsó asztalhoz sétált és leült az egyik székre. Én követtem őt és lehuppantam vele szemben.

- Milyen órára készülsz ilyen szorgalmasan? – érdeklődtem a találkozásunkkor aktuális témáról. Azt mondta a házi feladata miatt volt a könyvtárban, gondoltam kezdek akkor egy ilyen általános témájú beszélgetéssel, de ő ezt nem hagyta.

- Sisi! Most komolyan a suliról akarsz beszélgetni velem? Térjünk a lényegre! – Kezdett egyre bosszantóbb lenni ellenséges viselkedése. Nem tudtam eldönteni, hogy ez tényleg ennyire jól esik neki, vagy így próbál meg saját maga ellen hangolni. Én mégis megpróbáltam higgadt maradni és továbbra is az eddig megszokott csevegő hangon folytattam társalgásunkat.

- Jól van, nem kertelek tovább… - vettem egy mély lélegzetet, amikor Matt jelent meg az italainkkal. Egészséget kívánt hozzá, majd egy mosoly kíséretében magunkra hagyott, hogy tovább folytathassuk sokat számító eszmecserénket. – Igazából nagyon hiányzik, hogy megoszthassam a legjobb barátnőmmel a napi híreket. – Igyekeztem kiskutya szemmel felnézni rá, hátha meghatódik, de jelét sem mutatta annak, hogy elérzékenyült volna utóbbi kijelentésem hallatán. Így hát folytattam. – Olyan sok minden történt azóta, hogy csak úgy magamra hagytál legjobb barátnő nélküli életemben. Tudod nagyon megviselt az a nap, mikor fogvatartott egy vérfarkas, mert elraboltak Caroline-nal. Úgy szerettem volna, ha valakinek elmondhatom, mit kellett megélnem ott, de… - Megemlítettem még neki az Elijah-val történt bizarr beszélgetésünket, az aznapi vacsorát és az azt követő érdekfeszítő beszélgetését Damon-nel. Szóba hoztam neki a furcsa iskolai jelenetet, Isobel tegnapi megjelenését, na meg… igen, szóval… szót ejtettem a tegnapi csókról is Nate-tel.

- Micsoda? – kerekedtek el a szemei. Ha eddig nem is, most már igazán felkeltettem az érdeklődését, és ő is képtelen volt ellenállni annak, hogy ne kérdezzen rá a dologra. – Akkor most újra együtt vagytok?

- Nem, nem, dehogyis, csak… - Nem igazán tudtam hányadán állunk jelenleg Nate-tel. Tény, hogy a tegnapi nap felébresztett bennem valamit vele kapcsolatban, de nem mondanám, hogy szerelmes lettem volna. Csak jól esett a törődése, a kedvessége, a vele töltött idő, az ölelése, a féltése, a csókja, brr… na jó. Talán élveztem, hogy vele lehetek, de ez még nem jelenti azt, hogy szerelmes vagyok belé. Hiszen most is csak a kifogásokat keresem, és jelenleg sem vágyom arra, hogy vele lehessek. Ez azért szerintem egy elég jó indok arra, hogy miért nem biztos ez az érzés iránta. – Hogy őszinte legyek, tegnap egy pillanatra azt hittem, hogy talán ti vagytok együtt. De aztán megcsókolt és akkor az jutott eszembe, hogy miért lenne itt velem, ha közben veled járna.

- Miből gondoltad, hogy mi járunk? – kérdezte meg idiótán nevetve barátnőm.

- Hát csak mert, nem tudom. Olyan furcsán közelinek éreztelek titeket egymáshoz, mikor beszéltetek a Grill előtt, meg az az ölelés…

- Ugyan már, téged is meg szoktalak ölelni, még sem vagyunk szerelmesek – hozott fel egy igen gyenge és egyben buta érvet. Persze, hogy nem vagyunk szerelmesek, hiszen nem a saját nemünkhöz vonzódunk, és mellesleg, Nate fiú, könnyen lehetett volna, hogy ők ketten egymásba gabalyodtak. Lényegtelen, ezek szerint nincs köztük semmi.

- Tehát akkor nem emiatt kerülsz el jó messziről – vágtam bele a közepébe. Elhatároztam, hogy most ki fogom szedni belőle. Kicsit már látszott rajta, hogy megnyílt előttem, ez volt a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy kiszedjem belőle ezt a nagy titkot.

- Nem, tényleg nem – fogta rövidre, és látszott rajta, hogy ismét felvette ezt a tartózkodó jelmezét.

- Akkor… netán édesanyádnak van valami köze hozzá? – puhatolóztam. Tudtam, hogy magától nem fog rátérni, szóval, ha úgy teszek, mint aki sejtené, hogy mi áll a háttérben, talán szóra tudom bírni. Úgy tűnt, a tervem bevált, ugyanis idegesen nézegetett körbe és makogva kezdett beszélni.

- Ezt-ezt meg honnan szed-ted? – Elmeséltem neki, hogy találkoztam az anyukájával a suli előtt és különösnek találtam a mostani viselkedését. Ha Violet tényleg maga miatt nem akart volna velem találkozni, miért volt olyan elutasító velem mostanában az édesanyja is? A múltkori látogatásomkor is ugyanazzal a nevetséges érvvel próbált elhessegetni, mint Violet, hogy sok a dolga. Ez tisztára úgy hatott, mintha egymás szájába rágták volna a szöveget. Ezeket a gondolatokat Violet-tel is megosztottam, mire úgy tűnt, hogy belátta, nincs értelme tovább tagadnia.

- Sisi, ez nem anyukám hibája, érted? Ő csak félt engem…

- Tehát akkor miatta voltál ilyen pokróc mostanában – mondtam ki a lényeget, ami szemlátomást nem nagyon tetszett neki. Tudom, hogy csak az anyukáját védte, hiszen ez normális. Minden gyerek, aki szereti a szüleit, ugyanezt teszi. Ezért is nem haragudtam Violet-re, mert nem bűn az, hogy szereti az anyukáját, és próbálja elhárítani róla a felelősséget. De attól még be kellett hogy ismerje, igazam van. – Nem akarsz beavatni a közelebbi részletekbe, ha már így tisztáztuk a helyzet lényegét? – Nem volt ínyére, hogy erről cseverésszen, de már benne voltunk a témában, innen már nem állhatott csak úgy fel. Néhány másodpercnyi gondolkodás után, úgy döntött, hogy beszámol nekem mindenről. Hogy őszinte legyek, nem pont azt hallottam, amire számítottam. Én legfeljebb annyit tudtam róluk feltételezni, hogy valami miatt esetleg megharagudtak, és mindenféle indoklás nélkül inkább csak kihátráltak a képből. De arra álmomban sem gondoltam, amit Violet abban a kis időben összefoglalt nekem. Elmesélte, hogy – bár ő sohasem mesélt otthon senkinek a mi kis akcióinkról – az anyukája nagyon is jól ismerte ezeket a dolgokat. Talán ez lepett meg a legjobban az egészben. Valahogy nem néztem ki Violet anyukájából, hogy tisztában lehet ezekkel a természetfeletti dolgokkal. Pedig igen, mindenről tudott, sőt, ami még ennél is különösebb, hogy számára az Érzők léte sem jelentett új információt. Nagyon is jól ismerte ezt a fogalmat, de ennél többet még Violet-nek sem mondott el.

- Nem tudom, anya nagyon titokzatos volt, mikor ezekről beszélt. Nem szívesen tette, velem is csak azért tett kivételt, mert nagyon fontos volt – magyarázta nekem, amit nagy meglepődéssel hallgattam. – Nem tetszett neki, hogy belefolyok ezekbe a dolgokba veled, azt akarta, hogy szálljak ki belőle. Sosem mondta, hogy honnan tud ezekről, vagy, hogy miért nem szeretné, ha én részt vennék ilyenekben, egyszerűen csak arra kért, hogy hagyjam abba, ha jót akarok magamnak.

- Arra kért, hogy kerülj el engem jó messziről? – teljesen el voltam képedve.

- Tulajdonképpen igen, de nem miattad, hanem amiatt, amiben te is benne voltál – próbálta menteni a helyzetet. – Sis, anyu nem téged utál, hanem csak ezeket a hülye természetfeletti butaságokat. Csak próbált engem megóvni ezektől.

- Honnan szerzett tudomást róla? – tettem fel azt a kérdést, ami hirtelen szöget vert a fejemben. Most már tisztán értettem, mit és miért tett Violet, csak az nem fért a fejembe, hogy egyáltalán hogy jutottunk el idáig, hogy az anyja is beleszóljon. Violet aztán felvilágosított az esetről.

- Miután este hazaértem, tudod, amikor Rose megtámadott téged, még aznap este anya fogadott otthon. Nagyon furcsa volt, gondterheltnek tűnt. Elkezdett kérdezősködni rólad, hogy mi történt veled, meg ilyesmi. Én igyekeztem normálisan megmagyarázni, hogy csak árokba estél meg ilyenek, de hát, ha egyszer ő már tudott ezekről a vámpíros sztorikról, nem lehetett csak úgy megtéveszteni. Azonnal átlátott rajtam, sőt, egyből rákérdezett a dologra. Innentől nem igazán tudtam már tagadni a dolgokat. De mint mondtam, fogalmam sincs, hogy ő egyáltalán honnan tudhat ezekről, mert erről már nem volt hajlandó tovább beszélgetni. – Nagyon különös volt Violet beszámolója. Nem mondom, hogy az átlagosnál jobban meglepett, mert mostanra elég dolgot tapasztaltam már ahhoz, hogy az ilyen esetek ne okozzanak túl nagy döbbenetet nálam. De akkor is elég bizarrnak tűnt Violet anyjának viselkedése. Éreztem én, már mikor náluk jártam, hogy valami nincs rendben vele. Ezek szerint az iskolába sem barátnőm jegyei miatt látogatott el. Szerintem ennél izgalmasabb dologhoz van köze. Rákérdeztem Violet-nél, hogy mit tud erről az esetről, de még csak annak sem volt tudatában, hogy az anyja az iskola közelében járt. Őt is meglepte ez a hírem.

- Fogalmam sincs, mit kereshetett ott. – Úgy láttam barátnőmet is kezdik aggasztani ezek a részletek. Én már csak tudom, hogy ha a családod titkolózik előled, az sosem jelenthet jót. Lásd csak Elena titkait, és egyből érthető lesz, mire is gondolok. Ha Violet anyukája is hasonló rejtélyeket őrizget, máris adódott egy újabb probléma. Ellenben egy újabb ok, ami miatt közelebb kerülhettünk egymáshoz. Mert most ismét éreztem, hogy közel tudhatom magamhoz és ez számomra aranyat ért. Végre újra együtt lehetek a legjobb barátnőmmel.

- Violet… - kezdtem félve a választól, miután egy rövid drámai szünetet tartottunk a beszélgetésben. – Akkor most szent a béke? – Szája pillanatokon belül széles mosolyra húzódott, majd szavaival is megnyugtatott.

- Egy feltétellel. Ha cserébe mindent elmesélsz, amiről eddig lemaradtam. – Ennél egyszerűbb feltételt nem is szabhatott volna. Nem csak hogy imádtam beszélni, de végre kiadhattam magamból mindazt, ami a szívemet nyomta. Nem is várattam őt meg, azonnal bele is kezdtem a monológomba. Még volt időm az ünnepségig, ahova természetesen Violet is hivatalos volt, így nyugodtan avattam be őt a részletekbe. Boldog voltam, hiszen újra önfeledten, igazi barátokként csicseregtünk, és ez volt az, amire most a legnagyobb szükségem volt. Bár jelen pillanatban úgy éreztem semmi nem szeghetné kedvemet, nem tudhattam arról, hogy amíg én vidáman számolok be legjobb barátnőmnek az elmúlt napok eseményeiről, milyen gonosz dolgokat forralhattak egyesek.

Eközben Isobel házában:

Isobel és Katherine elegánsan, keresztbetett lábakkal üldögéltek a nappali fehér textilbőr bevonatú kanapéján. Már elmúlt egy ideje, hogy látták egymást, most mégsem az eddig megélt történéseket mesélték el egymásnak. Ennél sokkal fontosabb témájuk is akadt. Miután Isobel biztosította barátnőjét, hogy csakis miatta volt ennyi ideig távol, hogy az ő életét segítse megmenteni, Katherine egy másfajta témával hozakodott elő.

- Amúgy is, unom már ezt a helyet, olyan sivár és egyhangú itt minden – mondta fellengző stílusban.

- Ezek szerint nem szándékozol sokáig itt lenni még – szólt megértőn hozzá Isobel. Egész idő alatt úgy viselkedett, mintha a kis inasa lenne az idős vámpírnak.

- Nem, de mielőtt elhagynám ezt a helyet, még meg kell oldanom egy ügyet – mondta rejtélyesen Katherine. Ez Isobel érdeklődését is felkeltette és kíváncsian pislogott vissza rá. Bár nem volt nagy újdonság ez Kathrine-től, neki mindenhol voltak titokzatos ügyei, senki sem tudta követni az ő észjárását.

- Miféle ügyről van szó? – érdeklődött Isobel, hátha ki tud valamit húzni a vámpírlányból. Persze ez az utalgatás nem volt ok nélküli, ha Katherine valamit el akart titkolni, azzal nem hozakodott csak úgy elő, legfeljebb, ha húzni akarta volna valaki agyát. De nem ez a helyzet állt jelenleg fenn, így most készségesen válaszolt Isobel minden kérdésére. Főleg, hogy ő is szerepelt a tervei között.

- Tudod Isobel – állt fel a kanapéról, miközben magyarázott - , nagyon nem tudom elviselni a konkurenciát, vagy ha valaki az utamba próbál állni. – Ez pedig köztudott volt róla. Senki és semmi nem állhatott az ő útjába, bármit elért, amit csak akart. Még a rettegett Klaus elől is képes volt elrejtőzni, sőt, több mint 500 éve képes előle menekülni, és eddig mindig sikerrel járt, ha valamiféle akadályba ütközött. Nem volt szerencsés dolog vele ujjat húzni, ha az ember jót akart magának. Isobel is most feszült figyelemmel hallgatta őt.

- Mire célzol ezzel? – nem igazán értette, hogy kire vagy miféle esetre gondol most.

- Van egy lány, aki roppant idegesítő számomra és meg akarom büntetni a rosszalkodása miatt – húzta gonosz mosolyra száját. – Azt akarom, hogy megbánja, hogy egyáltalán ujjat merészelt húzni velem.

- Rémisztő vagy Katherine – szólt közbe Isobel. Talán még ő is megijedt ettől a gonoszságától, de jelenleg neki semmi félnivalója nem volt. Katherine diadalittasan elnevette magát, majd folytatta.

- A te segítségedre is szükségem lesz – mutatott most Isobel-re, aki meghökkenve pillogott rá. – Igen, rád. Ugyanis én nem járkálhatok csak úgy szabadon itt, mert a végén még összetévesztenek azzal a nyomorult kis utánzatommal – fintorgott, mikor Elena-ról beszélt. Isobel – bár a lányáról volt szó – nem reagált semmit. Az imént már kifejtette, hogy semmiféle érzelmet nem táplál tulajdon leánya iránt, sőt, félre akarja vezetni.

- Mit kellene tennem?

- Nem közvetlen akarom bántani ezt a lányt, az nem fájhat neki eléggé. Hallottam róla egy s mást és tudom, hogy mi lenne számára az igazán nagy büntetés, ami annyira fájna neki, hogy legszívesebben azt kívánná, bárcsak megöltem volna inkább. – Tény és való, Katherine nagyon értett a bosszúhoz, és jelenleg úgy érezte, élete egyik legszebb ilyen tettét fogja végrehajtani. Már alig várta a pillanatot, hogy ez megtörténjen, és belenézhessen ellensége szemébe, aki iszonyúan megszenvedi, hogy valaha is ellene mert szegülni. – És itt jössz te a képbe, drága barátnőm. Rád vár az a pompás feladat, hogy végrehajtsd azt, amivel én megbosszulhatom a múltkori tettét. De ne aggódj, nem rángatlak semmi ördöngösbe bele, csak egy apró elintéznivaló az egész, pillanatok kérdése, és nekem mérhetetlen káröröm. – Ugyanarra a pokoli vigyorra húzta a száját. Tökéletesen megvolt elégedve a tervével, már csak arra várt, hogy bekövetkezhessen, és ő boldogan távozhasson erről a számára megkeseredett helyről…

Sierra szemszöge:

Hosszan beszélgettünk Violet-tel. Elmeséltem neki mindent, ami ebben a pár napban történt velem. Ő hol felnevetett az eseményeket hallva, hol pedig elképedve bámult rám, és nem akarta elhinni, hogy ennyi mindenről lemaradt. Ő is mesélt egy keveset, de mivel legtöbb idejét elzárkózva töltötte, hogy minél kevesebbszer kelljen összefutnunk, nem tudott sok izgalmassal szolgálni. De én így is szívesen hallgattam végig azt a keveset is, mert végre nem állt köztünk a csatatér. Már szinte teljesen belefeledkeztem a beszélgetésbe, mikor megszólalt a telefonom. Amint megláttam Elena nevét, ideges lettem, azt hittem, hogy esetleg elfeledkeztem az ünnepségről, és késésben vagyok, de aztán ahogy rápillantottam az órára, rájöttem, hogy még bőven van odáig idő. És persze Violet is itt ücsörög még velem, és neki is ott kell lennie, szóval szó sem lehet késésről.

- Szia Elena! – üdvözöltem nővéremet vidáman.

- Sisi, ide tudnál jönni Stefan-ék házához? – kérdezte tőlem. Hangja nagyon komor volt, talán még egy kis feszültség is kihallatszódott belőle. Ettől nyugtalan érzés lett úrrá rajtam.

- Persze, de van valami baj? – kérdeztem, hátha kapok rá választ.

- Csak gyere ide, majd itt megbeszéljük! – válaszolta kissé ingerültebben, így inkább elköszöntem tőle és leraktam a telefont, majd a képernyőt kezdtem el bámulni, mintha legalábbis onnan választ kapnék erre a fura jelenetre.

- Sis? Minden rendben? – kérdezte barátnőm bátortalanul. Igazából nem tudtam, hogy mire számítsak, de sosem jelenthet jót, ha valaki ilyen idegesen hív magához. Illetve nem is magához, hanem valaki másnak a házába. Vajon mi oka lehetett Elena-nak, hogy pont a Salvatore tesók házához hívott? Ez nem vall rá. Pont, hogy ő ragaszkodik legjobban ahhoz, hogy mindent tartsanak titokban előttem, most meg egy olyan helyre hív, ahol vámpírok laknak.

- Nem tudom – válaszoltam neki bután, majd mikor feleszméltem kusza gondolataim közül, elmeséltem neki ezt a roppant rövid, ám annál bizarrabb telefonbeszélgetést nővéremmel. neki sem volt nagyon ötlete, hogy mit is jelenthet ez, így arra jutottam, talán legjobb lenne, ha minél hamarabb indulnék, és Elena majd úgy is beavat. Gyorsan elköszöntem hát Violet-től és útnak indultam a megbeszélt helyszín felé. Igyekeztem az úton nem a közelgő megbeszélésre gondolni, mert egyre idegesebbnek éreztem magam, ahogy ezen törtem a fejem. Képtelen voltam megfejteni, hogy mi állhat ennek a hátterében, így mikor besétáltam egy rövid kopogtatás után a Salvatore házba, már a lábaim is remegtek. Egyik pillanatban már az is eszembe jutott, hogy talán nem is Elena hívott ide, ez csak egy átverés vagy csapda, esetleg Katherine csapdája. Reménykedtem benne, hogy ez a gondolatom nem lehet igaz, hiszen mint Érző, éreznem kellett volna, ha így lenne. Óvatos léptekkel elsétáltam a nappaliig, ahol már vártak rám. Nem csak Elena, ott volt Stefan, Damon, Jeremy és még Bonnie is. Nem volt túl bíztató helyzet, bizonyára nagyon fontos dologról lehet szó, ha ennyien összegyűltünk. Félve lesétáltam a rövid lépcsősoron, mikor is tökéletesen szembetaláltam magam velük. Mindannyian mogorva képpel tekintettek rám, mintha csak azért hívtak volna ide, hogy bevalljam a bűneimet.

- Hívtál, Elena – kezdtem félve. – Talán valami baj van? – egy pillanatig tépelődve tekintett rám, mint aki nem tudja, hogyan is kezdjen bele a mondandójába. Végül aztán összeszedte a gondolatait, majd vészjósló hangon így felelt.

- Azt hiszem itt az ideje, hogy elbeszélgessünk…

És akkor a kérdések:

1. Vajon mit titkolhat Violet anyja, honnan tud ő mindenről?

2. Szerintetek kire haragszik Katherine és mit tervez ellene?

3. Miért hívta Elena Stefan-ék házához a húgát? Mi lesz ezután?

Kíváncsi vagyok a válaszaitokra, hogy ti mire számítotok ezután! :)