9. Fejezet

Drága Olvasóim!

Mindenek előtt szeretném megköszönni itt is, hogy Roxana volt olyan kedves és megcsinálta az oldalam új design-ját és a fejlécet. Nekem nagyon tetszik, remélem ti is úgy oda vagytok érte, mint én.

És persze el is készültem a következő fejezettel és nagyon remélem, hogy megérte azoknak a várakozást, akik még ellátogatnak az oldalamra. Igyekeztem minél gyorsabban megírni, de az iskola egyszerűen minden időmet és energiámat elveszi. Viszont most egy csomó szünet lesz, és én igyekszem kicsit gyakrabban frissíteni és ezt nem csak ígérni, hanem be is tartani.

Jó olvasást! xoxo

9. Fejezet

(A harc még csak most kezdődik)

Elképedve bámultam nővéremre, aki hasonlóan nézett vissza rám.

 - Mit művelsz, Elena? – nem nyugtatott meg túlságosan az a tudat, hogy Elijah tőr nélkül fekszik a pincében és bármikor felébredhet, miközben mi itt csevegünk. – Mi folyik itt?

Elena egy pillanatig habozott. Lenézett a kezére, amiben a tőr volt, nyelt egy nagyot, majd már viszonylag nyugodtabb arccal újra rám nézett.

 - Sisi, ezt… meg kellett tennem… - magyarázta nehézkesen. – Nem tudom, mit mondhatnék, de…

 - Talán az igazat! – förmedtem rá. Torkig voltam már a hazudozással. Tény és való, hogy tegnap elkövettem azt a hibát, hogy szó nélkül elvittem Violet-et a bálra, de tulajdonképpen Violet-tel semmi gond nem volt. De az, hogy Elena ismét mindenki tudta nélkül cselekszik egy olyan ügyben, ami nem csak rá, hanem jó néhány személyre hatással van, nagyon felbosszantott.

 - Szükség van Elijah-ra… ezt te is tudod. Nincs már más lehetőségünk, Sisi – fakadt ki Elena. - Tegnap Klaus kis híján megölte Bonnie-t, és be kell látnunk, hogy képtelenek vagyunk elbánni vele. Ehhez mi kevesek vagyunk. Olyan emberre van szükségünk, aki jól ismeri Klaust, aki hasonló korú, mint ő, és nem tudok másról, csak Elijah-ról.

 - Biztos vagy benne, hogy ez a megfelelő döntés? Hiszen hátba támadtátok. Gondolod, hogy elnézi ezt nektek és szó nélkül segít majd? – elég valószínűtlennek tartottam, hogy Elijah mindezek után még mindig hajlandó lesz szövetségre lépni velünk. A maga módján tényleg nagyon becsületesnek és megbízhatónak tűnt, de mégis csak egy vámpír sőt, Ősi vámpír. Nincs félnivalója, nem kell másnak ugrálnia, hiszen ő a világ egyik legerősebb teremtménye.

Elena komolyan elgondolkodott az imént hallottakon. Látszott rajta, hogy ő sem biztos tettében, ugyanakkor ott volt a szemében a tehetetlen és kétségbeesett kiáltás. Elijah vált az utolsó esélyévé, meg kellett próbálni.

 - Ő az utolsó lehetőségem – ismételte előbbi gondolataimat. Megtörölte könnyes szemét, nekem pedig nem volt szívem ezzel zaklatni tovább.

 - Mit akarsz tenni? – Bár korántsem voltam biztos az akció sikeres kimenetelét illetően, úgy döntöttem Elena mellé állok, és támogatom őt, amiben csak tudom. Nővéremnek azonban halvány fogalma nem volt még arról, hogy mit és hogy akar tenni. Nem ítéltem el ezért, tudtam, hogy nem könnyű neki, de kezdett engem is hatalmába keríteni ez a szörnyű kilátástalanság.

 - Sisi, kérlek, nagyon jól figyelj rám! Azt akarom, hogy most menj fel a szobába és aludd ki magad! Sok minden történt ma és a holnap sem lesz könnyebb. Reggel fel kell keresned Caroline-ékat és hazavinni Violet-et! – Violet az éjszakát mégis Caroline-nál tölti. Miután Damon beavatta Elena-t a nagy titokba, miszerint Bonnie mégsem halt meg, borult az egész terv. Violet másodlagos helyre került és végül megegyeztünk – persze Caroline-nal és Violet-tel is -, hogy ott marad éjszakára. – Fontos, hogy ne szólj senkinek arról, amit most itt láttál, értetted? Stefan nem egyezne ebbe bele, Damon még úgy se, és most nagyon nincs szükségem arra, hogy keresztbe tegyenek a tervemnek.

 - De Elena… - kezdtem volna ellenkezni, de ő nem hagyta.

 - Kérlek, csak tedd, amit mondtam! Én meg leszek itt, semmi baj. De Violet ügyét is meg kell oldanod, és most eljött az ideje.

Elena-nak igaza volt, Violet ügye nem várhat tovább. Így is eleget húztam már, most rendbe kell tennem mindent. És amúgy sem venné most itt hasznomat.

 - Menj csak – bólintott Elena, mikor utoljára visszanéztem még a pince ajtajából. Erőt vettem magamon és felsétáltam a pincéből egyenesen a hálóba. Bár nagyon kételkedtem benne, hogy mindezek után még sikerül lehunynom a szememet, nagy meglepetésemre mégis hamar elnyomott az álom.

                                                         #        #       #

Hajnalban ébredtem meg. Igaz, hogy hamar elaludtam – ezt főként a tegnap esti történéseknek tudtam be -, de nem éreztem magam túl kipihentnek. Sokszor arra ébredtem az éjszaka, hogy Elena-ról álmodom, arról, hogy Elijah azonnal végez vele, amint felébred. Nagyon nehezen álltam ellen annak, hogy lesétáljak a pincébe és megnézzem, hogy nővérem még mindig életben van-e. Végül aztán győztek bennem Elena intő szavai, hogy hagyjam, ő majd elboldogul a helyzettel maga is. Mivel túl korainak ítéltem meg a felkelést, ágyban maradtam még egy rövid ideig. Kénytelen voltam várni, nem ronthatok rá senkire ilyen korai órákban. Ám a tehetetlenség mostanában nem hatott túl kedvezően rám. Az agyam folyamatosan járt, mint egy fogaskerék és minduntalan Klaus képe tolakodott be a szemeim elé. Nem tudtam kiverni a fejemből a tegnapi estét, ami kevesebb szerencsével tragikusan is végződhetett volna. És még mindig nincs vége ennek az egésznek. Olyan ez, mint egy rémálom, amiből nem lehet felébredni. Emellett a mai nap csak egy átlagos látogatás lesz Violet anyukájánál… Nem, mégsem, azért annyira nem lesz egyszerű.

Lassan ülőhelyzetbe tornáztam magam az ágyon és rásandítottam az órára. Fél nyolc volt, de képtelen voltam tovább fetrengeni, így hamar kiugrottam az ágyból és a földszintre sétáltam. Senki sem volt még ébren, legalábbis a Salvatore fivérek biztosan nem. Elena-ról nem tudtam semmit, viszont most a kíváncsiság győzött bennem és a pincelejárathoz sétáltam. Rátapasztottam a fülemet az ajtóra és hallgatózni kezdtem. Néma csönd, egy pisszenést sem hallottam. Nem bírtam megállni, körülnéztem, hogy biztosan tiszta-e a levegő és a lehető leghalkabban kinyitottam a lejárati ajtót. Lábujjhegyen lépkedve, de minél fürgébben lesétáltam az éjszakai helyszínre, ám legnagyobb meglepetésemre senki sem volt az említett helyen. Elsőként fagyos rémület fogott el Elena hűlt helyét látva, de szépen lassan csillapodtak heves érzelmeim. Biztosan tudja, hogy mit csinál, hiszen mondta. Nekem pedig bíznom kell benne. Reméltem, hogy Stefan vagy Damon nem ébredtek fel azalatt, míg én itt bóklásztam, és nem fognak szagot Elena tervét illetően. Ismét hangtalanul, de hamar a földszintre siettem és puhán benyomtam magam után az ajtót. Elena lelépett, és Elijah is eltűnt. Biztosan együtt vannak valahol. Csak reménykedni tudtam Elijah hidegvérében és türelmességében és, hogy képes még egyszer utoljára megbocsájtani az ellene elkövetett merényletért. Viszont most kénytelen vagyok kicsit félrerakni az Elena féle tervvel kapcsolat aggályaimat és elindulni Caroline-hoz.

Pár apró kopogtatás után már nyitva is állt a bejárati ajtó előttem, majd egy pillanattal később Violet a nyakamba borult.

 - Végre már! Tudod milyen borzalmas itt ülni tehetetlenül mindenféle információ nélkül? – fakadt ki barátnőm amint elengedett az ölelésből.

 - Azt hittem Elena értesített Bonnie állapotáról…

 - Persze, hogy értesített, de én nem is arról beszélek. Ma megyünk anyához, nem? Fogalmam nem volt, mikor várjalak vagy, hogy mégis mivel indokoljuk majd, hogy csak úgy szó nélkül eltűntem otthonról. – Violet a „legjobb” kérdéseket tette fel. Annyira lekötött Elena kis magánakciója, hogy bele sem gondoltam, miként fogjuk szembesíteni Violet anyját a történtekkel. Persze azzal tisztában voltam, hogy közölni kell vele, hogy drága nagylányából vámpír lett, és meg kell majd magyaráznunk, hogy mégis mit jelent ez az egész, de magát a beszélgetést még egyszer sem képzeltem el. Belegondoltam, hogy milyen lenne, ha egyszer csak megjelennénk az ajtóban, köszönés nélkül közölnénk, hogy Violet egy vámpír, mire Ms. Malone dob egy hátast a hír hallatán. Na igen, ez egész vicces lenne. Barátnőmnek is felvetettem ezt a lehetőséget, persze ő – miután jól kinevetett – visszautasította az elképzelésemet. Pedig igazán jó ötletnek tűnt… Na jó, azért talán mégsem túl megfelelő a tálalás módszere. Így hát megegyeztünk, hogy szépen fokozatosan vezetjük majd fel neki a történteket. Hamar megköszöntük Caroline-nak a vendéglátást, majd gyorsan útra is keltünk, hogy belevessük magunkat a munka nehezébe. Fejben egész könnyen ment a beszélgetés. Remélem a valóságban sem lesz sokkal nehezebb.

 - Na mesélj! Miről maradtam le tegnap este? – fordult felém érdeklődve Violet, mikor már egy jó 50 méterre elhagytuk Caroline-ék házát. Persze egyből tudtam mire gondol. Tegnap este, nem sokkal azután, hogy Nate felkért táncolni, ő egy pillanat alatt eltűnt és nem is tudott semmit az azt követő fejleményekről. De csak most jut eszembe, hogy én ugyanúgy nem tudok semmit az ő kis magánakciójáról.

 - Hol voltál egyáltalán? – szegeztem neki a kérdést. Ő pedig, mintha ez teljesen természetes volna elcsiripelte, mit művelt ezen a bizonyos estén.

 - Én egészen pontosan Shane-nel voltam. Miután te leléptél Nate-tel táncolni, odajött hozzám, hogy valami borzasztó fontos dolgot kell velem megbeszélnie és kimentünk az iskola mögötti parkba, hogy nyugodtan dumcsizhassunk. – Shane Kelly, egy évvel idősebb nálunk, Jeremy osztálytársa és egy nagyszerű fiú. De tényleg, egy rossz dolgot se tudnék róla mondani. Talán csak annyit, hogy kicsit félénk, de annyi baj legyen vele. Vajon mi dolga lehetett Violet-tel?

 - És sikerült megbeszélnetek a dolgot? - kérdeztem rá óvatosan, nehogy úgy érezze, felelősségre vonom.

 - Te jó ég, Sisi! – kiáltott fel hirtelen, mire összerezzentem, de aztán el kezdett nevetni, amit nem tudtam hova tenni. – Most komolyan, ha érdekel, hogy mit akart, miért nem kérdezel csak egyszerűen rá? – még mindig mosolygott rajtam.

 - Nem tudom, talán csak nem akartam, hogy azt hidd, számon kérlek. Azt akarom, hogy tudd, megbízom benned – magyaráztam neki, ő pedig hálásan rám mosolygott.

 - Tudom, ezt már tegnap is bizonyítottad azzal, hogy elmentünk a bálba. Ha nem bíztál volna bennem, tiltakoztál volna ellene, de nem ezt tetted, és a bálon is egyedül mertél hagyni. Sisi, tudom, hogy a vámpírlét kezdetét nem mindenki viseli túl jól, de én valamilyen okból, mégsem érzem a nehézségeket. – Tudtam, hogy Violet igazat mond, ha valami gondja volna, úgy is szólna. Bár még mindig nem értettem, mitől veszi ilyen könnyen az akadályokat. Végül is, Caroline-nak sem okozott sok nehézséget megszokni az új helyzetét, talán Violet is hasonló cipőben jár, mint ő.

 - Szóval, akkor miről is csevegtetek a múlt éjjel ezzel a híres-neves Shane barátunkkal? – vigyorogtam rá, mint a vadalma. Violet pedig beszámolt az egész beszélgetésről. Arról, hogy Shane már régóta beszélni akart vele, arról, hogy már régóta bele van esve az én drága barátnőmbe. Azt mondta, eddig nem volt bátorsága előhozakodni ezzel Violet előtt, de most volt benne elég mersz és bepróbálkozott.

 - És? Mit mondtál neki? – Violet sok fiúnak tetszett már, ugyanis nagyon szép lány volt, akit jó természettel is áldott meg a sors. Volt már barátja, de nem kifejezetten volt szerencséje eddig a fiúkkal, így egyik „kapcsolata” sem sikerült túl szerencsésen. Azonban most nem igazán láttam rajta azt az igazi lelkesedést, és bevallom, ezt nem igazán értettem.

 - Nem is tudom… - mormolta maga elé.

 - Mit nem tudsz? Kedveled őt vagy sem? – Violet, a mindig határozott és szókimondó, magabiztos és cserfes lány most nem tudja, mit válaszoljon egy szerelmes fiúnak. Ez sem mindennapi számomra.

 - Lehet, illetve még nem is ismerem annyira…

 - De hisz nem is a kezedet kérte meg – forgattam meg a szememet.

 - Igaz, de ha megtudja, hogy vámpír vagyok, nem is fogja… – Violet rám villantott egy keserű vigyort. Azonnal leesett miről van szó, és sajnos nem is tudtam mit felhozni ellenérvként. Violet vámpír, aki pár hónap múlva töltötte volna be a 17-et, de ezt biológiai szempontból már nem is fogja. Ő már nem változik soha többé, és persze ez egy idő után feltűnne egy srácnak, aki minden idejét vele töltené. Egy idő után már biztosan neki is szemet szúrna, hogy barátnője egy percet sem öregedett mióta együtt vannak. És ezt aligha tudja majd kimagyarázni, kivéve, ha állandóan megigézi, az pedig szerény véleményem szerint nem tartozik hozzá egy egészséges kapcsolathoz. Hirtelen eszembe jutott, hogy ismerek egy párost, akik hasonló helyzetben vannak – itt Caroline és Matt boldog kapcsolatára gondoltam –, aztán eszembe jutott, hogy mégsem annyira boldogok, mint amennyire akkor lehetnének, ha Caroline-nak nem kellene titkolóznia Matt előtt. Barátnőm helyzete valóban aggasztó volt, legalábbis egy szerelmi szál szempontjából mindenképpen.

 - Ugyan már Violet, nem szabad mindig a nehézségekre koncentrálni, próbáld meg… hogy…

 - Ne erőltesd, Sisi! – Annyira szerettem volna valami biztató dolgot mondani Violet-nek, de egyszerűen képtelen voltam beleképzelni magamat a helyébe. Én nem voltam vámpír, nem tudtam igazán beleképzelni magam a helyzetébe. és, hogy őszinte legyek, nem is akartam. A világ minden kincséért sem lettem volna vámpír. Soha semmi és senki nem tudott volna rávenni, mert egyszerűen irtóztam magától a tudattól is, hogy ilyenné váljak. Attól, hogy Violet az, még mindig a legjobb barátnőm maradt, de én a világért sem követném őt ezen az úton. Habár minduntalan eszembe jutnak azok a kellemetlen dolgok, amik majd csak a későbbiekben fognak előjönni. Például, hogy én szépen lassan megöregszem, és nem lehet a világ legjobb barátnőpárosa egy örökké majdnem 17 éves és egy 70 éves idős ember. De persze ezek még szerencsére nem aktuális problémák, így nem kell rájuk a kelleténél nagyobb figyelmet fordítanom.

 - Viszont te még mindig nem avattál be a tegnapi eseményekbe – terelte át a szót Violet egy másik témára, amit őszintén nem is bántam. Így aztán én is belefogtam a mesélésbe, és végigvezettem barátnőmet a tegnapi este kalandjain.

 - Szerinted Nate szerelmes Katherine-be? – kérdezte Violet, de inkább hangzott költői kérdésnek, mint választ várónak. Mégis feleltem rá.

 - Jó kérdés. Hogy őszinte legyek, eddig tisztára úgy éreztem, hogy alakul köztünk valami… - magyaráztam neki. És tényleg így éreztem kettőnkkel kapcsolatban. Újra megvolt köztünk az az összhang, az a vonzalom, mint régen, és ezt le sem tagadhattam volna. Igazán vágytam rá, hogy újra láthassam, hogy átölelhessem és megcsókolhassam. De valami megváltozott, Katherine teljesen behálózta, megfertőzte az elméjét, és már azt sem tudom ki lett ő egyáltalán. – Azt hiszem, így a legjobb. A múltkor én szakítottam vele okkal, talán jobb is, hogy most nem jön össze nekünk újra ez a kapcsolat.

 - Sis, te azért szakítottál vele, mert nem akartál hazudozni neki a természetfeletti lényekről szerzett tudásod miatt. Most viszont ez az opció már nem áll fenn, hiszen ő is tud róluk, sőt mi több, drága Katherine-ünk kebelbarátja lett – igyekezett Violet jobb színben feltüntetni a tényeket. – Azzal, hogy te közbeavatkozol és megpróbálod elválasztani tőle Nate-t, nem ártani fogsz neki, hanem segíteni. És ezt nem baráti hízelgésből mondom neked, hanem mert ez az igazság. Nem akarhatjuk, hogy ez a hárpia tönkretegye Nate életét.

Akár igaza volt Violet-nek akár nem, halvány elképzelésem sem volt arról, hogyan segíthetnék Nate-en. Ahhoz túlságosan kötődött Katherine-hez, hogy csak egyszerűen lebeszéljem róla, hiszen szinte az életét is képes lett volna feláldozni a vámpírlányért, csak hogy biztonságban tudja. Bárcsak rájöhetnék végre már, hogy milyen eszközt használ Katherine, hogy így rá bírta szedni szegény fiút.

Most, hogy így átbeszéltük Nate és Katherine viszonyát, valahogy nem fűlött a fogunk még Klaus tegnapi akcióját is kivesézni, pedig tény, hogy a tegnapi nap legdrámaibb jelenete volt. Én vágytam rá, hogy elfelejthessem, és Violet is jobbnak látta jegelni kicsit a témát. Jelen pillanatban teljesen más irányba terelődött a figyelmünk.

Ahogy közeledtünk a ház felé egyre hevesebben kezdett verni a szívem a ránk váró cseppet sem barátságos beszélgetés gondolatára. Violet-en velem ellentétben az idegesség egy apró jele látszódott. Elgondolkodtam, vajon tényleg ennyire nyugodt vagy csak álca mögé rejti érzelmeit? Vajon a vámpíroknak ez is ennyire könnyen menne? Nem hinném, a fokozott érzéseik megtagadják tőlük az érzelem-megnyilvánulási mentességet. És ez alól még Violet sem lehet kivétel, még akkor sem, ha az átváltozást ennyire jól bírta, még akkor sem, ha a vér iránti vágya nem veszi át az uralmat a józan gondolkodása felett.

 - Violet, szerinted hogy fog anyukád reagálni? – tettem fel végül azt a kérdést, ami jelenleg a leginkább foglalkoztatott. Ezzel talán Violet lelkiállapotának a megismeréséhez is közelebb kerülök. Barátnőm habozott, látszott rajta, hogy vívódik. Nem tudta, mit válaszoljon. Végül aztán összeszedte gondolatait és válaszolt.

 - Anya sohasem volt haragtartó, igyekezett mindig megérteni, hogy mit és miért teszek. – Olyan volt az egész, mint egy védőbeszéd- Mintha enyhíteni akart volna azon a tényen, amit majd csak ezután fog bevallani. És az én megérzéseim, csak nagyon ritkán csalnak. – Ne értsd félre, anya mindig is nagyon kedvelt téged, csak az utóbbi időben valamiért nem nézte jó szemmel a barátságunkat és, hogy annyi időt töltünk együtt. – Igen, ezt valahogy én is éreztem, és nem is igazán értettem az okát. Illetve, még korábban, mikor „kibékültünk” Violet-tel, akkor barátnőm elmondta, hogy az édesanyja csak féltette. Aggódott miatta, hogy esetleg bántódása eshet. Furcsa volt számomra, hogy miért, vagy egyáltalán mitől próbálja így megóvni Ms. Malone a lányát. Mindezek mellett pedig az is szemet szúrt nekem, mikor pár napja látogatást tett az iskolában Violet tanulmányaira hivatkozva. Nevetséges indok, de nem vonhattam kérdőre Violet anyukáját.

Elérkeztünk a tervezett célhoz, és én megnyugodva konstatáltam magamban, hogy már kevésbé érzem azt a fojtogató idegességet, mint az imént. Egy pillanatra megálltunk a bejárati ajtó előtt, cinkos pillantással összenéztünk, majd Violet óvatosan benyitott a lakásukba. Bent síri csönd fogadott minket, egy apró pisszenést sem lehetett hallani. Talán elmentek itthonról? Akkor vajon miért nem zárták be a bejárati ajtót? Azonban mielőtt tovább találgathattam volna, erősödő léptek zaját hallottuk meg, és egy pillanattal később Violet anyukája trappolt lefelé az emeletről. Egy fekete cicanadrág és egy melegítő felső volt rajta, látszott, hogy nem készült sehová, és nem is várt vendégeket. Persze a lánya nem is számít vendégnek, bár nem mondanám, hogy Violet látványa különösebb boldogságot okozott számára. Olyan semmitmondó tekintettel közelebb sétált, majd kérdőn nézve lányára pillantott.

 - Tudnánk most nyugodt körülmények között beszélgetni? – kérdezte tőle Violet, mire Ms. Malone a nappali irányába indult, mi pedig követtük őt.

 - Gaby-t épp az imént vitték el nagyapáék – utalt Violet anyukája barátnőm kishúgára, miközben helyet foglalt egy fotelben. Violet és én leültünk vele szemben a kanapéra. Elég frusztráló volt a helyzet, mintha három idegen ült volna le megbeszélni egy üzletet vagy valami hasonlót. Nem tudom barátnőm észrevette-e, de nekem azonnal szemet szúrt Ms. Malone kijelentése. Gaby-t épp az imént vitték el nagyapáék. Csak nekem furcsa ez a szó szerint tökéletes időzítés, hogy Ms. Malone pont akkor passzolja le a kislányt, mikor mi betoppanunk, hogy fontos megbeszélnivalónk van? Csak én lennék ennyire paranoiás, vagy tényleg nem egy véletlen egybeeséséről van szó?

 - Hallgatlak – fordult Violet felé az édesanyja. Máskor nagyon is rosszul esett volna ez a fajta távolságtartás legjobb barátnőm édesanyjától, most valahogy mégis csak plusz egy okot adott arra, hogy arra gondoljak, valami nagyon nincs rendben ezzel a nővel. Valamibe tuti biztos belekeveredett, vagy tud valamit. Mi másért viselkedne így? Látványosan kerüli a velem való szemkontaktust, mintha félne tőlem.

 - Gondolom észrevetted, hogy egy-két napig nem voltam itthon. – A szememet hunyorgatva pillantottam Violet-re. Ezt most tényleg komolyan gondolja? Ennél bénább kezdést el sem képzelhettem volna, pedig Violet sosem volt rossz a magyarázkodásban, most mégis teljesen lefagyott. Édesanyja csendesen bólintott, mint akinek fel sem tűnt ez a mellékes félremagyarázkodás. – Szóval… ennek okai voltak…

 - Gondoltam – vágott közbe anyukája, de Violet fel sem nézett rá. A padlót nézegette, pedig semmi érdekes nem volt ott lenn. Zavarban volt.

 - Anya, figyelj, most olyan dolgot fogok neked mondani, ami lehet, hihetetlenül fog hangozni, de igaz, és… én vámpír lettem! – Tátva maradt a szám a kijelentést hallva, szemöldököm pedig a magasba szökött. Violet nem teketóriázott, azonnal a tárgyra tért. Számomra kissé heves volt, túl gyorsan zúdította rá anyukájára a tényeket, talán kicsit lassabban kellett volna őt rávezetni. Én azt hiszem dobtam volna egy hátast, ha a lányom beállít két nap távollét után azzal, hogy ő vámpír lett. Főleg úgy, hogy előtte meg sem fordult a fejembe a vámpírok létezése. Ms. Malone azonban cseppet sem volt ijedt, és nem is adott semmiféle olyan jelet, ami azt mutatta volna, hogy zavarná ez az egész. Talán nem vette komolyan Violet-et? Lehet, hogy nem hitte el, amit a lánya mondott. Végül is ésszerű reakció lenne. De Ms. Malone-nal nem ez volt a helyzet. Ő hitt Violet-nek. Éreztem, tudtam, láttam rajta. Titkol valamit.

 - Anya, hallasz engem, hallottad, amit mondtam? – Violet aggódni kezdett anyja reakcióját látva – konkrétan mintha ledermedt volna – és szólongatni kezdte. – Sisi! – segítségkérően rám pillantott, de tőlem sem várhatott többet néma döbbenetnél. Csak bámultam Ms. Malone kifürkészhetetlen arcát, aki most engem figyelt. Mélyen a szemembe mélyesztette mindentudó tekintetét, de továbbra sem szólalt meg. – Anya! – Violet közelebb sétált édesanyjához. Felemelte karját, talán meg akarta rázni egy kicsit, hogy éledjen fel, de ekkor nagyon különös dolog történt.

 - Ne! – tette fel a karját Ms. Malone – Csak hagyj! – Erre a reakcióra számítottam a legkevésbé. Violet anyja nem lepődött meg, nem kérdezett semmit egyszerűen csak távol akart maradni a lányától. Mi folyik itt?

Nagyot ugrott a szívem, mikor a síri csöndet a telefonom csörgése szakította félbe. Nem számítottam senki hívására, ha csak nem…

 - Damon! – szóltam bele a telefonba unott hangon. – Minek köszönhetem ezt a kedves gesztust, hogy felhívtál?

 - Ne aggódj, nem fogok rendszert csinálni belőle – válaszolta gúnyosan. – Ha méltóztatnál kicsit ráérni, visszajöhetnél hozzánk.

 - Persze, minden vágyam nálatok tölteni a szabadidőmet – vágtam neki vissza. Egyszerűen képtelen voltam vele kedvesen beszélni. Túl nagy ellenszenvet éreztem iránta.

 - Ahogy gondolod… bár Jenna nénikéd lehet a szívére fogja venni, hogy drága unokahúga, akiben eddig bízott, le se tojja egy ilyen helyzetben. Na, ég áldjon!

 - Ne, Damon, várj! – még épp időben kiáltottam utána, hogy ne rakja le a telefont. Bár ha jól meggondolom pontosan ezt akarta elérni, szóval úgy se tette volna le. – Mi történt Jenna-val?

 - Semmi baja, de egy kis családi támogatás nem ártana neki.

 - Mindjárt ott vagyok – mondtam neki, majd le is tettem a telefont. Mikor felnéztem Violet még mindig a fotel mellett állt és engem nézett, anyukája pedig a fotelban gubbasztott, de nem emelte fel a fejét. Egy pillanatra teljesen megfeledkeztem róluk, és az itt kialakult feszült hangulatról. Most azonban mérlegelnem kellett, hogy melyik a fontosabb. Jenna-hoz sietek, mert szüksége van rám, vagy Violet-nek segítek megoldani a vámpíros problémáját.

 - Violet, nem bánnád, ha én most elmennék? Jenna-val történt valami, és én…

 - Persze, menj csak – bólintott barátságosan barátnőm. Nem állt szándékomban cserben hagyni, főleg nem egy ilyen nehéz helyzetben, de úgy éreztem, én úgy sem tehetnék itt sok mindent. Szerintem nélkülem könnyebben meg is oldják, mert mint ahogy észrevettem, Ms. Malone nem szívesen látott ebben a házban engem. Annál inkább hasznosnak érezhetem magam Jenna-val kapcsolatban, ha tényleg szüksége van egy pár biztató szóra. Így hát intettem barátnőmnek és magára hagytam őt az anyukájával rengeteg megbeszélnivaló mellett.

Ahogy kiléptem az ajtón, mintha egy csapásra kiverték volna a fejemből a házban történteket, teljesen más gondolatok kezdtek el foglalkoztatni. Jenna-val történt valami. Miért Damon értesített erről? Ennél még az is kevésbé lett volna meglepőbb, ha Stefan hív. Mi van Elena-val? Ő vajon tudja, hogy hogy van Jenna? És hol van ilyenkor Jeremy? Még mindig Bonnie-val rejtőzködik a régi boszorkány házban? Rengeteg kérdés kavargott a fejemben, miközben nagy sebességgel vágtattam a Salvatore ház felé. Az út jóval rövidebbnek bizonyult így, hogy szinte rohantam. Reggel nem volt okom a sietségre, ezért nem is igyekeztem annyira, most viszont, mint akit puskából lőttek ki haladtam a célom felé. A házhoz érve nem is foglalkoztam olyasféle formaságokkal, mint a kopogtatás, egyszerűen csak berontottam és a nappaliba robogtam, ahol már többen is várakoztak. Damon mit sem törődve a helyzet fontosságával egy whiskys poharat szorongatott a kezében és hetykén sétált fel-alá a helyiségben. Stefan aggódó pillantásokat küldött egyszer Elena, másszor pedig a kanapén ücsörgő nagynéném felé. Ezek szerint már nővéremet is értesítették a történtekről. Vajon Stefan és Damon tudják hol járt Elena, vagy még mindig nem tűnt fel nekik az Ősi vámpír hiánya? A kérdezősködésnek persze nem most volt itt a helye és ideje, hiszen Jenna is itt ült köztünk, és ő még mindig nem tudott semmiről.

 - Rohantam, ahogy csak tudtam – magyaráztam nekik lihegve, mire mind rám emelték a tekintetüket, kivéve Jenna-t. – Történt valami? – frusztrálva éreztem magam. Ebben a szobában mindenki tudott valamit, amit én nem. Csak rájuk kellett néznem, és ez rögtön lejött.

 - Klaus megtámadta Jenna-t – mondta Elena fojtott hangon. Hirtelen jött félelem kerített a hatalmába. Klaus találkozott Jenna-val és bántani akarta. El sem akartam hinni, hogy ez megtörténhetett.

 - Hogyan? – kérdeztem rémüldözve.

 - Természetesen nem önmaga volt – vette át a szót Stefan. – Alaric testében volt még mindig és egy találkozót beszélt meg Jenna-val.

 - Stefan még épp időben érkezett és sikerült közbeavatkoznia – vágott közbe Elena.

 - Bántotta? – Szegény Jenna, mit sem törődve a körülötte zajló eseményekkel még mindig maga elé meredve ült a kanapén és meg sem szólalt, pedig ő volt a fő résztvevő. Az áldozat. Brr. Borzasztóan hangzott ez az egész. Képtelen lettem volna elfogadni, ha Jenna-nak valami baja esik. Túl sokat jelent nekem, túl fontos személy az életemben, nem tudnám átvészelni a halálát.

 - Szerencsére nem volt rá lehetősége – nyugtatott meg Stefan, majd Elena-val váltottak egy néma pillantást és egy pillanattal később kisétált a nappaliból Damon kíséretében.

 - Jenna – mondtam sírástól elcsukló hangon és odaszaladtam nagynénémhez, hogy szorosan átölelhessem. Ő is viszonozta a gesztust és úgy éreztem, mintha már egy fokkal nyugodtabb lenne. Mikor elengedtük egymást, leültem mellé az ágyra és simogatni kezdtem a hátát, hogy tovább nyugtassam. Ekkor felém fordult, félig megszeppenve, félig vádlón nekem szegezte az első kérdést, ami eszébe jutott.

 - Te is tudsz az egészről? – kihallottam a hangjából, hogy megint a sírás kerülgeti, mert a szemén egyértelműen látszott, hogy mielőtt megérkeztem, sírt. Némán bólintottam, nem tudtam mit mondhatnék neki. Tudtam, hogy rosszul esik neki, de nem akartam tovább hazudni neki. Már minden világossá vált az ő számára is. És egy cseppet sem éreztem jól magam emiatt. Olyan volt, mintha én is hibás lettem volna ebben, mint amikor Elena hazudott nekem. Sajnos nem csak olyan volt, mert hibás is voltam valamilyen szinten. Nem szabadott volna hazudnom Jenna-nak. Neki, aki hónapokon keresztül vigasztalt a szüleink halása után, aki mindig próbált megvédeni minket, aki próbálta pótolni a szüleink hiányát.

 - Ne haragudj Jenna, én… - folytattam volna, de erre nem volt mentségem. Elszúrtam. Illetve, elszúrtuk.

Jenna nagyon kikészült a mai nap után, így Elena-val felkísértük őt az egyik emeleti szobába, ahol pihenhet egy keveset. Ebben a házban minden bizonnyal nagyobb biztonságban lesz, mint a miénkben, bár nem ártana mellé valaki, aki végig figyel rá. Miután be tudtuk parancsolni őt az ágyba, hogy aludjon egy kicsit, én visszasétáltam a földszintre, ahol a két Salvatore fiú már várt. Elena még benn maradt egy kicsit Jenna-val.

 - Jobban van? – kérdezte Stefan valódi törődéssel a hangjában. Damon-t véleményem szerint meg sem érintették a történtek.

 - Túl sok most ez neki hirtelen, nagyon megijedt, de azt hiszem rendben lesz – válaszoltam neki megszeppenve.

 - Semmi baj. Minden rendbe fog jönni – próbált nyugtatni Stefan és bátorításképpen megölelt. Bár nagyon jól eset a kedvessége, jelenleg ez sem tudott boldoggá tenni. Ez a minden rendbe fog jönni szöveg már túl régóta ismétlődik, és valahogy még mindig nem jött rendbe minden. Ez így kitart, mióta anyáék meghaltak. És nem tudom tényleg vége lehet-e ennek a megpróbáltatás sorozatnak.

 - Jeremy tudja már, hogy mi történt? – kérdeztem, miután Stefan elengedett az ölelésből.

 - Nem, még nem értesítettük őket – gondolt itt Bonnie-ra is. – Mindjárt fel is hívom.

 - Hagyd csak, úgy is meg akartam látogatni őket. Majd elmondom nekik. – Stefan csak bólintott, majd mikor Elena lépett ki a szobából, azonnal elé sietett. Én lassan elindultam az ajtó felé. Határozottan Bonnie-ra volt most szükségem. Egyre jobban gyűlt bennem a gyűlölet az egész természetfeletti világ iránt. Elvették tőlem a legjobb barátnőmet, Katherine teljesen behálózta Nate-t, ráadásul most még Jenna-ra is rátámadt maga Klaus. Még jó, hogy nem valódi alakjában. Bele se merek gondolni, akkor hogyan lehetett volna megállítani, hogy ne bántsa Jenna-t. Valószínűleg sehogy, így még szerencsésnek is mondhatom a helyzet kimenetelét. De egyáltalán nem is szabadna ilyennek történnie velünk. Nem kellene félnünk senkitől azért, mert különleges képességek birtokában van. És mégis félünk. Én pont ezt akarom megváltoztatni. Nem akarok többé rettegni Klaus-tól és a többi eszelős társától, nem akarok azon kattogni, hogy mikor és hogyan árthatnak a szeretteimnek. Ezért van nekem szükségem Bonnie-ra, hogy segítsen kitanulni a saját képességemet. Elég erős akarok lenni ahhoz, hogy megvédhessem a családomat és a barátaimat az ilyen szörnyetegektől. Én legalább jóra használnám az adottságomat.

 - Hova-hova? – állta el hirtelen az utamat Damon, mikor éppen kiléptem a szabad levegőre.

 - Mi közöd hozzá? – az, hogy volt kedves és értesített Jenna-ról, még nem jelenti azt, hogy mostantól puszi pajtások leszünk. Továbbra sem bírom elviselni az undok természetét, és abban is biztos vagyok, hogy ő lesz a legelső, akit el fogok távolítani a közelünkből, mihelyt sikerül leszerelnem Klaus-ékat.

 - Talán elfelejtetted, hogy szívességet tettem neked – mutatott rá a lényegre.

 - Köszönöm – köptem az arcába a választ gúnyosan, majd megpróbáltam kikerülni, de újból az utamat állta. – Mit akarsz még, Damon? Hogy boruljak eléd és imádjalak, vagy mi? – kérdeztem tőle ingerülten. Kezdett nagyon kihozni a sodromból.

 - Nem, nem pont erre gondoltam. De például elárulhatnád, miben mesterkedtek Elena-val? – tudhattam volna, hogy mire megy ki a játék. Damon mindig csak Elena-ra gondol. Illetve, hogy helyesbítsek, az Elena-val kapcsolatos érzéseire gondol. Bár ezt senki sem mondta ki eddig nyíltan, egyértelmű, hogy Damon-nak nagyon is fontos Elena. Persze mit is tehetne, ha egyszer Elena nem szereti, ő Stefan-t választotta. Szerencsére.

 - Semmiben nem mesterkedünk Elena-val – vágtam rá neki azonnal. – De még ha mesterkednénk is, eszem ágában sem lenne veled megosztani azt. – Damon elkapta a kezemet és erősen megszorította.

 - Figyelmeztetlek…

 - Nem, én figyelmeztetlek! Ne állj az utamba és ne utasítgass, mert esküszöm, rád szabadítom a haragomat. Gondolom Katherine mesélt róla, hogy mit tettem vele. És az mind semmi ahhoz képest, amire képes vagyok – próbáltam megfenyegetni Damon-t a magam módján, miközben kihúztam a karomat a szorításából. Persze az egésznek a fele igaz csak, hiszen – bár tényleg nagy erő birtokosa vagyok, legalábbis Bonnie szerint – még nagyon sokat kell ahhoz tanulnom, hogy megfelelően tudjam azt használni.

 - Te most fenyegetsz engem? – nézett rám összeszűkült szemmel Damon.

 - Annak veszed, aminek akarod – morogtam oda neki. – Fogd fel végre Damon, hogy én nem egy hülye kis fruska vagyok, akit kedved szerint ugráltathatsz és kihasználhatsz.

 - Ahogy akarod – sejtelmesen rám vicsorgott, majd fogta magát és visszament a házba. Hirtelen rossz érzésem támadt. Volt valami a nézésében, ami megijesztett. Forralt magában valamit, és féltem tőle, hogy kegyetlen lesz. Damon szerette Elena-t, ezért nem bántott minket, ebben biztos voltam. Ha nem Elena hozzátartozói lennénk, már rég végzett volna velünk. Habár az is igaz, hogy a bálon megmentette az életemet. Képtelen voltam igazán kiigazodni Damon viselkedésén, de jelenleg nem ez foglalkoztatott a leginkább. Útnak indultam a régi boszorkányház felé, hogy felkeressem Bonnie-t és Jeremy-t.

Ők még nem tudtak a támadásról, és Jeremy-t várhatóan nagyon meg is ijesztette az eset. Azonban, amikor biztosítottam Jenna biztonságáról, kicsit nyugodtabban dőlt hátra.

 - Stefan-ék biztosan vigyáznak rá – magyaráztam neki nyugodtan.

 - És Elena hogy van? – kérdezett rá végül Bonnie.

 - Ő is rendben van. Ideges Jenna miatt, de…

 - De hát, hogy-hogy nem tűnt fel neki a támadás? Nem azt mondtad, hogy Jenna-t nálunk támadták meg? – kérdezősködött ingerülten Jeremy. Na most erre mit mondhattam volna neki? Hogy Elena igazából az egész délelőttjét Elijah-val töltötte? Tulajdonképpen még azt sem tudtam, hogy Stefan és Damon tudnak-e róla egyáltalán. A gondolataimmal küszködve próbáltam magyarázatot adni.

 - Hát úgy, hogy… - nagyot nyeltem közben.

 - Azért jöttél, hogy ezt elmeséld, vagy másról is akartál beszélgetni? – vágott közbe Bonnie, amiért nem lehettem neki elég hálás. Mintha csak megérezte volna, hogy nehéz erről beszélnem, és megpróbálta másfelé terelni a témát. Lehetséges, hogy csak nem akart hazugságokba keverni, így egyszerűbb volt másról kérdeznie.

 - Igen, van még valami – néztem rá komolyan és elmondtam neki, hogy mennyire szeretném megismerni a képességemet. Elmeséltem, mit éreztem akkor, amikor megtudtam, hogy mi történt Jenna-val, és hogy minden vágyam az, hogy képes legyek harcolni a gonosz erőkkel szemben.

 - Sisi, ez nem a te dolgod – próbált közben lebeszélni Jeremy a tervemről. – Nézd, ez nem a te felelősséged, nem akarjuk, hogy belekeveredj!

 - Már rég benne vagyok az egészben, Jeremy! – szóltam neki vissza ingerülten. – Hát nem érted? Ebből áll az egész életünk, és igen, az enyém is. Folyton csak azon kell aggódnunk, hogy mikor csapnak le a szeretteinkre. Elég volt ebből! Klaus-t meg kell állítani és ahhoz minden erőre szükségünk lesz – azt hiszem tényleg nagyon beleéltem magam az egész történetbe. De hát ha egyszer tényleg így álltunk. Szükség volt a fellépésre, szükség volt az összefogásra. Nem ülhetek ölbe tett kézzel, és várhatom meg, míg a barátaim az életüket kockáztatva harcolnak Klaus ellen. Nekem is tennem kell valamit. Ha Violet elég idős volt ahhoz, hogy Katherine vámpírrá változtassa, ha Nate elég idős volt ahhoz, hogy őt is beavassák, és ha egyáltalán Elena és a barátai elég idősek és felelősségteljesek ehhez, akkor én miért ne lennék az? Azért mert Elena és Jeremy túlságosan félt engem? Ez nem elég indok!

 - Sajnálom Jeremy, de Sisi-nek kell igazat adnom. Ebben ő is nyakig benne van. Nem lehet őt megvédeni azzal, hogy kihagyjuk mindenből – Bonnie remek segítőnek bizonyult. Végig támogatott, egy percig sem ingott meg a hite velem kapcsolatban.

 - Csak kérlek, próbálj ne nagy bajba keveredni – adta ezzel beleegyezését drága bátyám a felkészítésre, mire én szorosan magamhoz öleltem. Szükségem volt a testvéreim támogatására, és Jeremy most bebizonyította, hogy rá számíthatok. Lekuporodott az egyik sarokba és a kezébe vett valami régi boszorkánykönyvet, hogy míg Bonnie velem foglalkozik, lekösse valamivel magát.

 - Nagyon nehéz összeszedni az Érzőkről szerzett tudásaimat, az egész nagyon összetett és bonyolult – kezdte Bonnie az „órát”. – Úgy gondoltam, egyelőre megpróbálom neked elmagyarázni az alapokat, és szépen lassan, fokozatosan kezdjük a felkészülést. – Némán bólintottam és vártam, hogy Bonnie folytassa a beszámolót.

A mai alkalom során nagyon sok mindenre választ kapok a képességemmel kapcsolatban. Az Érzők egy külön természetfeletti faj, egyidős a boszorkányok nemzedékével, ugyanakkor nagyon távol állnak egymástól. Az Érzők létezéséről nagyon kevesen tudnak csak, és ennek nagyon lényeges okai vannak. A világon összesen egyszerre csak 5 Érző élhet, egészen pontosan minden évszázadban 5. Míg ők életben vannak, nem születhet új Érző, illetve addig sem, míg le nem telt az az egy évszázad, még akkor sem, ha időközben meghal valamelyik az öt közül. Az Érzők nagyon ritkán születnek egy családba, vagy helyre, a természet szánt szándékkal tartja őket minél távolabb egymástól. Ugyanis az Érzők a világ legerősebb teremtményei már önmagukban is, arról nem is beszélve, ha tudomást szereznek egymás hollétéről, mire képesek együtt. Az Érzők képességéről hosszú listát lehetne írni. Rendelkeznek a boszorkányok képességével: varázsolnak, bájitalokat kotyvasztanak, elixíreket készítenek, jövőbe látnak egy érintésből képesek érzékelni bizonyos dolgokat, kapcsolatuk van a halottakkal és természetesen egyesíteni tudják erőiket más Érzőkkel vagy akár boszorkányokkal is. Az Érző képes elszívni mások varázserejét, képes manipulálni a gondolatokat, érzéseket, képesek telepatikusan kommunikálni és még az igézetre is képesek, amit eddig úgy tudtam, hogy a vámpírok fegyvere. És ha ez még mind nem lenne elég, az Érzők képesek a vérükkel gyógyítani, akárcsak a vámpírok, de még a vérfarkas harapásra is gyógyírt nyújt az ő vérük, mindemellett még az emberségüket is ki tudják kapcsolni.

Azt hiszem, nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy az Érzők tulajdonképpen mindenre képesek, amit csak egy természetfeletti lény képes lehet véghezvinni, megcsinálni. Persze az egész túl egyszerű lenne, ha ezt mind csak úgy megkapnák. Ezért is az Érző képességei nem azonnal jönnek elő, csak idővel, amikor az egyén megérett rá, hogy tudatosan is birtokolja az adottságait. És itt sem úgy jön elő, hogy máris képes megváltani a világot. Kemény kiképzés szükséges ahhoz, hogy kifejlessze azt, amije van. Érzőnek lenni nem játék, nem szórakozásból lesznek kiválasztva az illetők. Valaki élete végéig tanulja és mégsem képes kiteljesedni, megint egy másik akár 10-20 év alatt elérheti a képessége csúcsát. Ez csak is az egyéntől függ. Hogy én melyik vagyok a kettő közül, az majd idővel kiderül, most azonban kemény munka vár rám, ha komolyan gondolom a használatát.

Én még nem tudok sok mindent a képességeimről. Tudom manipulálni az emberek gondolatait, arra már rájöttem, és kitűnő érzékem van ahhoz, hogy bizonyos dolgokat megérezzek. Például amikor Elena helyett Katherine fogadott otthon, azonnal tudtam, hogy valami nincs rendben. Már azt is tudom, hogy képes vagyok megkínozni embereket, egyszerűen csak gondolnom kell rá. Persze erre is ráfér a gyakorlás, ugyanis amikor Caroline-t próbáltam megmenteni Jules-éktól, kudarcot vallottam.

 - Mert nem vagy még gyakorlott – nyugtatott meg Bonnie. – Ez rutinszerűen fog menni, ha eleget gyakorlod. Nekem sem ment minden azonnal, pedig a boszorkányoknak ezerszer könnyebb elsajátítani az efféle képességeket.

 - Bonnie, kérdezhetek még valamit? – ezernyi meg ezernyi kérdés kavargott még a fejemben, de egy valami a többinél is jobban érdekelt. Miközben Bonnie-t nyaggattam a kérdéseimmel csukott szemmel, koncentráltan próbáltam rábírni egy cserepes virágot, hogy nyíljon ki. Ez lett volna egy a boszorkányos képességeimet megedző gyakorlat. De egyáltalán nem haladtam vele jól. Bonnie nagyszerű tanárnak bizonyult ezen az első gyakorlaton, sokat tudott az ilyen dolgokról, neki anno a nagymamája segített kifejleszteni ezeket és ő most nekem próbálta meg átadni a tudását. Viszont egyszerűen képtelen voltam kiüríteni a fejemet és tiszta elmével koncentrálni a feladatra. Igazából azt sem értettem mi is pontosan az, hogy kiürítem az elmém és egy valamire fókuszálok. Olyan gyermetegnek tűnt ez a megfogalmazás.

 - Persze, kérdezz csak – válaszolt Bonnie. Elvileg – Bonnie elmondása szerint – olyankor, mikor koncentrálok egy varázslatra, úgy kellene hallanom a valódi külvilágot, mintha én magam egy burokban lennék, és azon keresztül szűrődnének be hozzám a zajok. Ennek ellenére olyan tisztán és élesen hallottam Bonnie válaszát, mintha ott ült volna egy méterre tőlem. És tényleg ott ült egy méterre tőlem. Ebben a pillanatban a cserepes virág egyszer csak lezúgott a földre. A cserép darabjaira tört, a föld pedig szétszóródott a cserépszilánkok között.

 - Ezt nem hiszem el! – háborodtam fel. – Ne haragudj a rendetlenségért, egyszerűen képtelen vagyok rendesen koncentrálni – magyarázkodtam neki.

 - Semmi baj. Valószínűleg túl zaklatott vagy most – próbált nyugtatni Bonnie, de én teljesen reménytelennek ítéltem meg a helyzetemet. Hogy leszek képes harcolni Klaus ellen, ha még egy virágot sem vagyok képes rávenni, hogy nyíljon ki? – Mit is akartál kérdezni? – Teljesen megfeledkeztem a kérdésemről az alatt a pár másodperc alatt, míg leromboltam a gyakorlati eszközömet, amit Bonnie egy pillanat alatt visszavarázsolt eredeti formájába.

 - Ja igen. Szóval, azt mondtad, az Érzők mindig egymástól jó messze születnek, mert hogy együtt túl veszélyesek. Ezt hogy értetted? Miért olyan veszélyesek? – Bonnie jól átgondolta a kérdésemet, csak azután válaszolt.

 - Nem tudom pontosan megmondani. Sok mindent tudok az Érzőkről, de messze nem eleget. A nagymamám sok mindent összegyűjtött róluk, de ő sem tudhatott mindent.

 - Honnan tudott róluk ilyen sok információt összegyűjteni a nagyid? – kérdeztem meglepetten.

 - Volt egy barátja, távol innen és még nagyon régen. Ő Érző volt, és mivel nagyon jóban voltak a nagymamámmal, megengedte, hogy a nagyim összegyűjtsön róla minél több információt – adott választ a kérdésemre. – Arra is rájött, hogy az Érzők között különleges kapcsolat van, és ha ez a kapcsolat kiteljesedik, valami hatalmas dolog veszi kezdetét. Valamikor a múltban már megtörtént ez az eset, és valami borzalmas esemény történt. Nem tudom mi, de szörnyű lehetett. Ezután a természet úgy intézte, hogy az öt Érző soha ne tudjon teljes mértékben egyesülni, így a világ 5 különböző pontján próbálja őket elhelyezni. Az Érzők persze nem ostobák és nem kürtölik világgá a létezésüket, mert azzal bajt hoznának csak magukra. Gondolj csak bele! Ki akarna egy olyan ember közelében élni, aki a világ legerősebb teremtménye már egyedül is? Inkább gyorsan megöli, így hatástalanítja. Az Érzők persze nem egy időben születnek, lehet, hogy az egyik a század elején, a másik a század végén, így szinte tényleg lehetetlen, hogy valaha is egyesüljenek újra – fejezte végül Bonnie a monológját. Erre aztán már Jeremy is felfigyelt és bennem is elindított valamit. Nagyon kíváncsivá tett, amit most Bonnie mesélt. Persze annak az esélye, hogy én valaha is összerakjam az egész képet nagyon kicsi. Én túl kicsit és jelentéktelen vagyok a világhoz képest, lehetetlen lenne, hogy pont én fejtsem meg ezt a rejtélyt. Mégis elmondhatatlanul vonzott, hogy megoldást találjak rá.

 - Na jó, azt hiszem mára ennyi elég is volt, ideje lenne visszaindulnod, Sisi, mielőtt besötétedik – pattant fel hirtelen Bonnie. - Veszélyes ilyenkor kint mászkálnod, főleg, hogy Klaus is ebben a városban ólálkodik valahol. – Bonnie-nak igaza volt. Hirtelen ki is rázott a hideg a tudattól, hogy Klaus bárhol ott lehet, és én bármikor belefuthatok.

 - Tudod mi? Majd én elkísérlek a Salvatore házig, és majd visszagyalogolok ide – ajánlotta fel Jeremy. Rendes körülmények között már biztosan elkezdtem volna ellenkezni, de most nagyon hálás voltam neki az ajánlatáért. Elég félelmetesnek tűnt egyedül a hazafelé út.

Jeremy egészen a ház ajtajáig kísért, de nem akart bejönni, csak vissza akart sietni a boszorkány házhoz.

 - Légy óvatos, jó? – Bár Jeremy nem volt egy félős alak és jó bőrben is volt, féltettem. Ő viszont csak rám mosolygott és utoljára megölelt. Már meg sem tudtam számolni hány ember ölelgetett meg ma különböző okok miatt. De be kellett vallanom, nagyon is jól esett érezni a törődésüket.

 - Te is vigyázz magadra, és Jenna-ékra is!

 - Mindenképpen – mosolyogtam rá, majd beléptem a házba és bezártam magam mögött az ajtót. Ismét megállapíthattam magamban, hogy egy újabb eseménydús napon vagyunk túl, amikor is a nappaliba sétálva megpillantottam egy váratlan négyest. Stefan és Damon, szemben Elena-val és Elijah-val. Itt meg mi történhetett?

 - Menjetek a pokolba, mind! – hangzott a kedves megfogalmazás Damon-től, majd kiviharzott a szobából.

 - Most szörnyen haragszik rám, de majd visszajön – próbálta menteni a helyzetet Stefan.

 - Talán – mondta Elijah sejtelmesen, és ezzel a jelenetnek vége is szakadt. Stefan lassan kisétált a szobából és pedig Elena-ra emeltem a tekintetemet. Bíztam benne, egész nap hagytam, hogy magyarázat nélkül rohangáljon egy Ősi vámpírral. Most már igazán beavathatna a részletekbe. Elena mintha csak megérezte volna, mit akarok kérdezni, azonnal reagált is rá.

 - Ígérem, Sisi, minden el fogok magyarázni, csak ne ma, kérlek! – nézett rám kérlelőn.

 - Azt hiszem lesz mit mesélnünk holnap egymásnak – egyeztem bele, és mindenféle kérdezősködés nélkül elvonultam abba a szobába, ahol már néhány napja töltöttem az estéimet. Egy gyors zuhanyzás után még bepillantottam Jenna-hoz is, de mivel olyan békésen szunyókált, nem volt szívem felébreszteni. Elég nehéz napja volt neki is, ráfért már egy nagy adag pihenés, és most végre nyugodtan tudott aludni. Visszasétáltam a szobámba és még mielőtt álomra hajtottam a fejem ránéztem a telefonomra. Violet-re gondoltam, az ominózus beszélgetés óta nem tudtam róla semmit. Nagy megkönnyebbülésemre azonban nem hagyott kétségek között, és egy fél órája küldött egy üzenetet, hogy ne aggódjak. Leírta benne, hogy ma otthon alszik, és hogy ne izguljak érte, meg lesz az anyukájával. Ez némiképp megnyugtatott, hiszen elég nehézség történt a mai nap, jó volt végre valami pozitív dolgot is hallani. Lenémítottam az éjszakára a telefonomat, hogy senki se tudjon zavarni. Fáradt voltam, egyenesen kimerült és most mindennél jobban szükségem volt az erőmre. Ugyanis a harc, még csak most kezdődik.

Kérdéseim:

1. Miért ilyen titokzatos Violet anyukája?

2. Mi történhetett a múltban az Érzők egyesülése alkalmával?

3. Mennyi ideig tarthat majd Sisi képességeinek kiteljesülése?