4. Fejezet

Egy 2 hetes késéssel, de végre meghoztam a 4. fejezetet. Próbáltam kicsit alakítgatni a design-on, remélem jó lett. Az oldalsávba kikerült egy youtube videó. Nem tudom ki hogy van vele, de én nagyon kedvelem Enzo karakterét, és Caroline-nal egy igazán jó kis párost mutattak be nekünk. Ezért is imádtam a kezdetektől ezt a videót. A készítője egy igazi remekművet hozott létre, és a dal is a kedvenceim közé tartozik. 

Viszont rátérve az új fejezetre, nem lett túl hosszú, sem izgalmas, de remélem tetszeni fog, és ha ez így lesz, kérlek jelezzétek nekem, akár csak egy pipa bekattintásával, vagy egy kis hozzászólással, hogy miért tetszett, vagy éppen miért nem jött be a mostani rész. Sokat jelentene nekem ez a kis visszajelzés.

Jó olvasást!:)

4. Fejezet

(Indul a felderítő akcióm)

Reggel borzasztó fejfájásra ébredtem, mintha az agyam ki akart volna szakadni a helyéről. Persze nem csodálkoztam rajta a tegnapi után, de abban is biztos voltam, hogy fájdalomcsillapító nélkül nem igazán fogom tudni ezt a napot átvészelni. Az ilyen esetekre tartok pár szem bogyót az éjjeliszekrényemben, így csak pár apró mozdulatomba került, hogy magamhoz vegyem az életmentő gyógyszeremet. Miután pár korty kíséretében orvosoltam a problémámat, lassan kikászálódtam az ágyból, de ahogy megpróbáltam felállni, szédülés fogott el. Nem éreztem jól magam, nem csak a fejem fájt, de a közérzetem is pocsék volt. Utáltam beteg lenni, azt hiszem nem is kell magyaráznom miért? Az tény, hogy ilyenkor nem kell iskolába menni, de az a közérzet, ami a betegséggel jár, még az iskolai teendőknél is borzalmasabb. Bár nem igazán mondanám ezt betegségnek, inkább kimerültem. Alapjában véve nincsenek könnyű napjaim mostanában, és a tegnapi még rátett egy jókora lapáttal. 

Mikor már kicsit enyhébbnek éreztem a szédülést, átkúsztam az ágyam másik felébe, hogy közelebb legyek az ablakhoz. Belekapaszkodtam a tükrös szekrényembe és álló helyzetbe tornáztam magam. Bár még mindig nem volt stabil alattam a talaj, igyekeztem eldülöngélni az ablakig, hogy egy kis reggeli friss levegőt szívhassak. Leültem az ablakom elé, kitártam azt és mélyeket szippantottam az üde tavaszi szellőből. Békés volt a reggel, nyugodt a város. A közeli játszótérről gyerekkacaj hallatszódott, az utcában békésen sétáló idős nénik vidáman beszélték meg az élet nagy dolgait, a hétköznapi nyüzsgés és rohanás mintha kicsit alábbhagyott volna. Egy pillanatra olyan érzésem támadt, mintha nem is Mystic Falls-ban lennék, hanem egy békés kisvárosban, valahol messze azoktól a szörnyűségektől, amik itt történnek. Hirtelen kedvem lett volna egyet túrázni a testvéreimmel, vagy egy kávézó külső teraszán limonádét szürcsölgetni Violet-tel. Ezek a kedves gondolatok egy pillanatra elterelték a figyelmemet és mosolyt csaltak az arcomra, de nem várhattam tőlük megoldást a problémáimra. Bármi, ami csak egy pillanatig is örömöt okozott nem sokkal később eszembe juttatott valami nehézséget, így képtelen voltam hosszabb ideig ezt a nyugtató boldogságot élvezni. Ha a limonádézgatásra gondoltam, Violet jutott eszembe, és csak arra tudtam gondolni, hogy kiderítsem, mi történt vele a tegnapi nap. Talán a jelenlegi összes problémám közül ez frusztrált a legjobban. Utoljára tegnap a Grillben próbáltam meg elérni telefonon, azóta nem próbálkoztam, bár bevallom, reméltem, hogy feltétlen visszahív, ha látja, hogy kerestem. Nehezemre esett elhinni azt, hogy azóta egyszer sem pillantott a telefonjára, olyan érzés kerekedett bennem, mintha kerülne, amit nem igazán értettem, miért. De még mielőtt teljesen elmerülhettem volna ezekben a fejfájást okozó gondolatokban, valaki kopogtatott, majd benyitott a szobámba.

- Jó reggelt! Vagy mondjam inkább, hogy jó délutánt? - köszöntött kedvesen Elena. Fejemet azonnal az órám felé kaptam, és magamban megmosolyogtatott az a gondolat, hogy naivan reggelnek néztem a kora délutánt. Fél egy múlt nem sokkal, ami eddig fel sem tűnt nekem.

- Egy kicsit elfáradtam a tegnapi nap, túl sokáig buliztunk Violet-tel, de igyekszem magamhoz térni – válaszoltam neki mosolyogva, mire arca elkomorult. – Valami baj van? – nem igazán értettem, mit mondhattam, ami ennyire lelombozta előbbi jókedvét.

- Sisi, én megígértem Caroline-nak, hogy nem zaklatlak fel nagyon, bár nem igazán tudom, hogy lehetne ezt úgy megkérdezni, hogy mindketten nyugodtak maradnánk – Elena szavai kezdtek megrémíteni. Nem tudtam miféle kérdés az, amivel már most fel tud zaklatni, főleg, hogy Caroline-nak is köze van hozzá. Igazából ezek után csakis egy dolog jutott az eszembe, mégpedig a tegnapi nap. Nem válaszoltam nővéremnek, csak kérdőn néztem rá, várva, hogy mivel vádol meg engem. – Nem Violet-tel voltál tegnap, ugye? – tette fel végül kérdését félve. Nem jött ki hang a számon, bár nem döbbentem meg túlságosan. Nem voltam elég körültekintő, tudtam magam is. Igaz, hogy Stefan-t és Damon-t megkértem, hogy ne szóljanak erről Elena-nak, de a legnyilvánvalóbb helyen szúrtam el. Caroline-nal nem beszéltem, tudhattam volna, hogy úgy is rákérdez, hogy mi van velem, Elena meg persze nem tudott semmiről. Képzelem milyen hülye helyzet lehetett, amikor kiderült, hogy eltitkoltam ezt Elena elől.

- Elena, én… - fogalmam sem volt, hogy magyarázzam ezt meg. – Nem akartalak ezzel felzaklatni. Éppen elég volt, hogy Caroline miatt aggódsz, miért kellett volna még jobban idegesítenem téged. Jól vagyok, nem esett semmi bajom…

- De ez így akkor sem normális – vágott a szavamba idegesen. – Sisi, én a nővéred vagyok, és tudnom kell arról, ha bajod esik. – kezdett az agyamra menni ez a beszélgetés. Elena megint elefántot csinált a bolhából. Ő maga is látta, hogy jól vagyok, és ahelyett, hogy végre elfelejthetnénk ezt a szörnyű napot, még tovább kínoz az emlékekkel.

- De nincs bajom, mint ahogy már ezerszer elmondtam. Te is láthattad, hogy jól érzem magam, egyszerűen csak szeretnék ezen túl lépni – vettem magasabbra kicsit a hangerőt. Aztán rájöttem, mi is zavarja Elena-t a legjobban. – Tudom, hogy azt érzed, mindent neked kell megoldanod, pedig ez nem így van, Elena. Attól, hogy anyuék meghaltak még nem kell átvenned a helyüket, és nem kell minden egyes lépésemről tudnod – teljesen ki voltam akadva, ami nem volt újdonság. Elena már megint kiakasztott ezzel a mindent tudni akarásával, nehezen viseletem, hogy bele akar folyni mindenbe. Sokat vitatkoztunk már ezen, de úgy látszik nem igazán akart ez nálunk megoldódni.

- Sisi, kérlek!

- Csak hagyd… - álltam fel az ágyamról és kisétálva a szobámból magára hagytam a nővéremet. Lesétáltam a konyhába, ahol Stefan fogadott. Nem szóltam hozzá, nem is éreztem úgy, hogy lenne miről csevegnünk. Csak a hűtőhöz sétáltam és kivettem egy doboz tejet az egyik rekeszből. Pár pillanattal később lábdobogást hallottam meg az emeletről, majd nem sokkal később Elena jelent meg a kabátját magára húzva egy aprócska poggyásszal a kezében. Csak értetlenül figyeltem készülődését, vártam, hogy vajon engem is beavat-e a részletekbe.

- Stefan és én ellátogatunk a tóparti házhoz, ott töltünk pár napot – kezdte érzelemmentesen. – Ha bármire szükséged van, csak hívj, bár ahogy látom belőlem és a gondoskodásomból már eleged van. – Nem éreztem Elena szavait igazságosnak, de ráhagytam. Nem volt kedvem tovább vitatkozni vele, ha elmennek egy pár napra kikapcsolódni, talán jobb színben fogja majd látni a dolgokat, ha visszatérnek. Stefan mindvégig ott állt némán, nem folyt bele a vitánkba, csak várta, hogy Elena elkészüljön. Mikor nővérem az utolsó simításokat is elvégezte, és késznek nyilvánította magát, egy hamarosan találkozunk kíséretében mindketten az ajtó felé vették az irányt, és nem sokkal később, a felbőgő motorzajból következtetve elindultak a tóparti házhoz egyet pihengetni. Ezennel volt egy-két Elena figyelő szemeitől mentes napom, azaz időm arra, hogy kicsit kutakodjak anélkül, hogy félnem kellene a lebukástól. Első tervem viszont a Violet dráma volt, ugyanis róla még mindig nem tudtam semmit. Úgy gondoltam, teszek egy kitérőt a Grill felé, ha ott nem futnék össze vele, elsétálok hozzájuk. Remélhetőleg még nem léptek le anyukájával a városból szó nélkül. Vilolet-nek csak az anyukája volt, apukáját sosem ismerte, csak pár hónapos volt, mikor lelépett egy másik nővel, illetve egy kishúga, aki nemrég töltötte be az ötödik életévét. Ő nem vérszerinti testvére, anyukája fogadta örökbe, nem sokkal születése után. Egyébként nagyon édes, szófogadó kislány, egy panasz sem lehet rá. Violet-ék családja teljes mértékben szkeptikus, sosem volt náluk téma a természetfeletti, Violet pedig nem szokott otthon mesélni a mi kalandjainkról. Nem félnek semmitől és nem is menekülnek semmi elől, ami miatt el kellett volna hagyniuk a várost, vagy amiért ilyen rejtélyes módon meg kellett volna szakítaniuk a kapcsolataikat bárkivel. Ezért sem értettem nagyon, hogy mi folyik körülöttük, de minél hamarabb a végére akartam járni.

A Grillbe lépve elsőként egy közeli asztalnál ücsörögve Elena barátnőit, Bonnie-t és Caroline-t pillantottam meg. Mikor megláttak mosolyogva integettek nekem, és kezükkel hívogattak maguk felé. Ám mielőtt engedtem volna nekik, meg akartam bizonyosodni arról, hogy Violet biztosan nincs-e itt. Szerencsémre egy rejtettebb asztalnál felfedeztem barátnőm alakját, így intettem Bonnie-ék felé, hogy majd később csatlakozom, és beljebb indultam. Közeledésemre barátnőm is felemelte fejét, de ami nagyon meglepett, hogy ijedséget pillantottam meg a szemében. Mikor az asztalához értem, ő gyorsan felállt és szedelőzködni kezdett.

- Violet! – szólítottam meg egy kis értetlenkedéssel a hangomban, mert nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen támadt sietségét.

- Ne haragudj, Sisi, de sürgős dolgom van, nem igazán érek rá – válaszolta lehajtott fejjel, ahogy a táskájában matatott.

- És egészen pontosan mi is ez a sürgős dolog, ami miatt még egy üzenetet sem vagy képes írni nekem? – akadtam ki rá. Teljesen kikészített ez a színjáték, hogy mennyire el van havazva, amikor egyértelműen látszott rajta, hogy csak engem kerül.

- Ígérem, később elmagyarázom, de most tényleg sietnem kell – hangja olyan nyugodtan csengett fülemben, hogy még idegesebb lettem tőle. Mikor felpattant az asztaltól és vállára akasztotta táskáját, egy határozott mozdulattal elkaptam a karját és visszahúztam a székre. Nem akartam durva lenni, és mások előtt jelenetet rendezni, igyekeztem minél diszkrétebben intézni a dolgom.

- Nem mész innen sehova addig, míg el nem magyarázod, mi ez az egész? – fenyegettem meg. Végre rám nézett, ám ahelyett, hogy megtette volna amire kértem, csak még jobban arcul csapott szavaival.

- Különben mi lesz? Megkínzol az erőddel, vagy mi? – vágta oda nekem, majd újra felállt az asztaltól és köszönés és egyéb más nélkül távozott a Grillből faképnél hagyva engem. Jókora meglepetést okozott ezzel, amit leplezni sem tudtam. Csak magam elé meredve ültem az asztalnál, még mindig képtelen voltam felfogni az előbb történteket. Nem emlékeztem olyan alkalomra, amivel okot adtam volna arra Violet-nek, hogy így viselkedjen velem, most mégis szembesülnöm kellett ezzel. Mikor végre sikerült feleszmélnem az eddigi sokkos állapotomból, lassan a pult felé kezdtem sétálni. Ekkor láttam meg Matt-et, aki éppen nagy hadakozásban lehetett Tyler-rel, majd idegesen a pult mögé vonult. Odaérve leültem az egyik bárszékre, pontosan egyvonalban Matt-el, és vártam, hogy észrevegyen. Mikor végre megfordult, ugyanolyan fancsali képet vágott, mint az imént Tyler-rel szemben, de próbált elvonatkoztatni magánsérelmeitől és kedvesen felém szólt.

- Kiskorúakat nem szolgálunk ki szeszesitallal – viccelődött velem.

- Annyi bajom legyen – nevettem előbbi beszólásán. – Egyébként jól vagy? Csak mert az az előbbi eset Tyler-rel… és ti barátok vagytok… de most mégis… aztán ő meg elrohant… - makogtam össze-vissza. Nem akartam tapintatlan lenni, nem tartozott rám, mégis sajnáltam így látni Matt-et. Érdekelt mi történhetett, most a személyes kíváncsiságomon kívül is. Miatta kérdeztem meg, hátha tudnék segíteni.

- Azért nem volt durva annyira, ugye? – kérdezte aggódva, mire nyugtatásképpen megráztam a fejem. – Igazából csak nagyon összejött most minden. Tyler pedig rátett még egy lapáttal. – magyarázta kedvetlenül, szinte szomorúan.

- Ismerős érzés. Ha akarsz róla esetleg beszélni, én szívesen meghallgatlak… Tudod, érdekel a pszichológia, szóval szólj, ha szükséged van valakire, akinek ki tudod önteni a lelkedet, hát itt vagyok – fogtam kicsit poénosra a végét, bár tényleg komolyan gondoltam, hogy számíthat rám.

- Caroline – válaszolta. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen hamar megnyílik. Azt gondoltam, biztos most jön az a rész, amikor közli velem, hogy nem akar terhelni a problémáival, vagy majd megoldja őket egyedül, vagy valami ehhez hasonló kitérő választ ad. Most mégis hagyta, hogy megpróbáljak segíteni. – Tudod, elég nehézkesen indult a kapcsolatunk Caroline-nal, de aztán úgy éreztem, hogy sikerülhet. És most mégis… Tegnap megbeszéltük, hogy ha végzek, idejön, és tudunk egy kicsit beszélgetni rólunk. De nem jött, azt mondta, hogy Bonnie-val van, amikor Bonnie itt volt Jeremy-vel – panaszolta, mikor hirtelen leesett, miért is nem tudott Carolie tegnap megjelenni itt. Vele voltam, elraboltak minket Tyler drága kis farkas barátai. Persze mivel Matt-nek az ilyen dolgokról fogalma sincs, mégsem közölhette vele ezt így Caroline. Gondolom próbált valami jó kis ál sztorit kitalálni, de pont olyan jutott eszébe, amivel azonnal lelepleződött. Megértettem Matt panaszát, viszont Caroline-t is. Nehéz lehet neki ezt csinálni. Szeret egy fiút, de nem lehet vele igazán őszinte. Legszívesebben megpróbáltam volna kimenteni Caroline-t ebből a helyzetből, de lehet azzal csak rontanék a helyzeten. Ez az ő dolguk, majd megoldják ők.

- És Tyler? – kérdeztem, mert azt még mindig nem értettem, hogy jön ő a képbe.

- Nem is tudom. Caroline és ő mostanában nagyon sok időt töltenek együtt, és… - harapta el a mondatot.

- És… te csak féltékeny vagy – tértem rá a lényegére, mire ő csak bólintott. – Semmi baj Matt, nem kell szégyellned, hogy ezt érzed. Szerintem teljesen normális, mármint szereted Caroline, ő meg titkolózik. De azért nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolnod vele kapcsolatban. Lehet, csak nehéz kimondania azt, amit érez, vagy nem is tudom – próbáltam valahogy segíteni a helyzeten, bár nem mondhatnám, hogy túl sikeres voltam. 

- Caroline mindig is a szavak embere volt. Nehéz lenne róla elképzelni, hogy nem tudja elmondani, amit érez vagy gondol – mondta Matt, amiben teljes mértékben igazat kellett, hogy adjak neki, szóval csak bólintottam előbbi megjegyzésére, mire ő elmosolyogta magát. – Egy kicsit még gyakorolnod kellene a pszichológiára – kacsintott rám nevetve. – Na jó, és mi a te ürügyed arra, hogy itt ülsz a bárpultnál, mint akinek semmi jobb dolga nem akad? – tulajdonképpen egy csomó okot tudnék felsorolni, miért ülök ilyen magányosan a Grillben, de hát fő az optimizmus. Na meg időm se lenne ennyi mindent felsorolni itt, miközben Matt-nek igazából más dolga is akadna, hiszen éppen munkában van.

- Főként? Violet. Egyszerűen fogalmam sincs mi van vele. Egyik napról a másikra kerülni kezdett, és ha odamegyek hozzá, hogy beszéljük meg, egyszerűen csak leráz – magyaráztam neki. Még most is nehezemre esett felfogni, hogy mit csinált nem is olyan régen velem a legjobb barátnőm. Úgy beszélt velem, mintha valamikor is bántottam volna, pedig sosem tettem vele ilyesmit, még csak eszembe sem jutott, hogy őt bántsam.

- Nagyon sajnálom! Ha gondolod, tudok pár szót váltani vele az érdekedben, amikor újra itt lesz – ajánlotta fel Matt, de kizárt dolognak tartottam, hogy neki elmondaná a velem kapcsolatos problémáit, nekem pedig egy szót sem szól róluk.

- Köszönöm, de azt hiszem inkább megvárom, amíg megnyugszik, bármi is okozta ezt a dühét velem szemben, aztán később újra megpróbálok vele szót érteni – utasítottam vissza kedvesen ajánlatát.

- Ahogy gondolod – válaszolta mosolyogva, majd a távolban kezdett kutakodni szemeivel. – Viszont, ha nem haragszol, azt hiszem, most mennék a dolgomra, kicsit egyedül hagytam Tom-ot a munkával.

- Persze, semmi gond, lassan én is indulok hazafelé – mondtam neki mosolyogva, mire végigsimított karomon, és a vendégek közé távozott. Jól esett Matt-el beszélgetni egy kicsit. Ő pont olyan társaság volt számomra, mint amilyet kívántam. Mentes a természetfeletti dolgoktól, kedves, vicces és barátságos. Szükségem volt egy ilyen barátra már nagyon, így ő a legjobbkor jött.

Még akkor is Matt járt a fejemben, amikor a temetőben csodáltam meg a szüleim sírjára kitett gyönyörű rózsaszálakat. Anyának különös módon a fekete rózsa volt a kedvence, így most is az pompázott a képük mellett. A legtöbb ember nem szereti a fekete színt. Mindig azt mondják az olyan sötét, komor és gonosz szín. És hogy a rózsa legyen fekete, az már egyenesen az ördög színe nekik. Anya mindig azt mondta, azért szereti a fekete rózsát, mert különleges, nem hétköznapi, nehéz rátalálni. Egyáltalán nem zavarta, hogy sötét, mindig az éjszakához hasonlította a színét, mikor pedig egy csillogó vízcsepp legördült a szirmairól, olyan volt számára, mint az égbolton a hullócsillagok. Nagyon tetszett nekem ez a hasonlat, olyan meseszerű volt. Mint az életem. Ez a rengeteg szokatlan dolog, ami manapság körülvett, pont olyan volt mintha egy varázsvilágba repített volna engem. A legnagyobb részét ki nem állhattam, de valahogy, amikor túl sokáig gondolkodtam a lényegén mindig arra jutottam, hogy ez nem lehet véletlen. Apa mondogatta mindig azt, hogy minden okkal történik, és ahogy ezen morfondíroztam magamban arra a következtetésre jutottam, hogy biztosan van magyarázat arra, hogy miért pont velem, illetve velünk történik mindez. Még ha nem is sikerül rájönnünk mi az, akkor is. Ez lerövidítve nálam annyit jelentett, hogy bár megszeretni azt hiszem sosem fogom ezeket a dolgokat, de egyre jobban képes vagyok elfogadóvá válni az irányukba.

Míg ezeken a lényeges gondolatokon törtem az agyam, időközben besötétedett, így arra jutottam nem ártana elindulni hazafelé. Nem féltem a temetőben sötétben. Nem tudom,talán sokkal jobban fájt annak a gondolata, hogy a szüleimet csak itt érezhetem magamhoz közel, mint sem számított a félelmem, hogy holtak vesznek körül és ronda varjak repkednek a fejem fellett, ijesztő hangot hallatva. A temető nagyjából 20 percnyire volt a házunktól, így viszonylag hamar hazaértem. Elena nem éjszakázott itthon, a tóparti háznál töltötték az estéjüket Stefan-nal, Jeremy pedig még nem ért haza. Tudtommal John bácsi is a házban tartózkodott valahol, de hálát adtam az istennek, hogy nem botlottam bele az este folyamán. Nehéz őt elviselni, még egy átlag napon is. Viszont aki igazán meglepett a jelenlétével, az a nagynéném, Jenna volt.

- Hát te? Azt hittem Alaric-nál éjszakázol – vontam őt kérdőre.

- Én is, de valamilyen okból kifolyólag nem tudtam elérni, és csak nem rontok rá a saját házában – válaszolta idegesen a csekkeket számolgatva.

- Valami baj van? – kérdeztem meg tőle. Bár sejtettem mi lesz a válasza, vagy inkább ki.

- Úgy is mondhatjuk – állt fel az asztaltól, hogy egy pohár vizet töltsön magának, majd újra hozzám fordult. – Elég bosszantó tud az lenni, mikor a volt szeretőd, és egyben a világ egyik legkellemetlenebb embere oktat ki a pasiddal kapcsolatban.

- John bácsi? – nevettem el magam. – Nem lep meg, hogy ebbe is beleokoskodik. Azt mondd meg mibe nem dugta még bele a hosszú orrát. Most miben volt megint okosabb nálad?

- Szerinte Alaric titkolózik előttem, és hazudik a felesége halálát illetően is. Most mondd meg! Mit tudhat ő Alaric feleségéről – nevetett fel cinikusan Jenna. Erre már nehéz volt válaszolnom. Még sem mondhattam neki azt, hogy igazából én tudok mindenről, de csak titokban. Hogy Alaric felesége, Isobel él és virul, illetve egy élő-halott vámpír, aki nem mellesleg Elena vérszerinti anyja is. Kínomban elmosolyogtam magam és nagyot nyeltem.

- Fogalmam sincs, de szerintem nem kellene komolyan venned. Tudod, mennyire szeret bekavarni másoknak. Nem kéne hagynod, hogy veled is ezt csinálja – próbáltam meggyőzni őt, hogy ne higgyen John bácsinak, ezzel védve Alaric-ot és a kis titkait. Igazából nagyon bírtam Ric-et és nem szerettem volna, ha John bácsi ügyeskedései miatt szakítanának Jenna-val.

- Igazad lehet – értett egyet velem nagynéném.

- Akkor én most felmennék a szobámba. Elfáradtam ma, szeretnék időben lefeküdni – tereltem a témát, hogy végre mehessek a dolgomra.

- Persze, menj csak, jó éjt! – köszönt el Jenna, én pedig futólépésben megrohamoztam a szobámat. Nagyon egyedül éreztem magam ma, egy nap nem szokott eltelni anélkül, hogy ne beszélnék a barátnőmmel. Ha azt vesszük a mai nap sem maradt ki, de hazudnék, ha azt állítanám, a mai nevezhető igazi kommunikációnak. Tudnom kell, hogy mi okozta ezt a hirtelen hangulatváltozását, vagy azt, hogy teljes mértékben kerül engem. Nem lesz egy könnyű dolgom, nem igazán voltam még Violet-tel hasonló helyzetben. De nem fogom feladni, megoldottam ennél már nehezebb rejtélyeket is. Egyszóval holnap indul a felderítő akcióm.