2. Fejezet

2. Fejezet

(Igazából megtámadott egy vámpír...)

- Átugrom Stefan-hoz reggeli után. Beszélnem kell vele, na meg megnézem Rose-t, hogy van. – hallottam meg Elena hangját a konyhából, mikor a szobám ajtajában állva felhúztam a nadrágomat.

- Mi van vele? – érdeklődött Jeremy. Ekkor Elena kicsit visszavette a hangerőt, de nem eléggé, így, bár hegyeznem kellett a füleimet, de én is hallottam, amit mond.

- Rose-t tegnap megharapta egy vérfarkas. Utána állítólag azonnal begyógyult a sebe, de mára begennyesedett és elfertőződött.

- Ezek szerint a legenda, mi szerint a vérfarkas harapás végez a vámpírral, igaz – állapította meg Jeremy.

- Ez még nem száz százalék, de nincsenek túl jó kilátásai. Damon nagyon megkedvelte. Nem tudom…

- Kit kedvelt meg Damon? – vágtam nővérem szavába a konyhába lépve.

- Te mióta állsz itt? – sápadt el hirtelen Elena.

- Csak most értem ide. De rohannom kellene a suliba, nehogy elkéssek – füllentettem. Eszem ágában sem volt ma suliba menni. Elena időközben visszanyerte az imént elvesztett színét. Nagyon elsápadt szegényke, már komolyan azt hittem, elájul. Végül is, most álltam a legközelebb ahhoz, hogy leleplezzem őket, de persze most is úgy tettem, mint aki semmit sem hallott. – Szóval, kit is kedvel annyira Damon?

- Nemrég érkezett a városba egy új csaj, Damon-nel nagyon jól kijönnek egymással. De a lány valószínűleg nemsokára távozik innen. – A fele legalább igaz volt. Be kell vallanom, Elena nagyon szépen körülírta a meghal kifejezést.

- Jól van, én azt hiszem indulok is.

- Várj Sisi! Egy kérdés még! – állított meg Elena. – Mi volt ez az egész tegnap, Elijah-val? Miért voltál vele olyan goromba? – Azt mégse mondhattam neki, hogy utálom, mert egy vámpír, és mert tudok róla, hogy meg akarta ölni a nővéremet.

- Semmi, semmi, én csak… Azt hiszem kivetítettem a rossz kedvemet itthon rá. A Grillben egy felsőbb éves srác belém kötött, és Elijah volt az első ember, akin ezt a dühömet le tudtam vezetni, de nagyon sajnálom. – Na ezt szépen kitaláltam.

- Értem, én is sajnálom. Ha valami gond van, csak mondd el bátran nekünk, igyekszünk segíteni. – Hol is kezdjem? Első lépésként talán szabadulj meg Stefan-tól, ugyanis mióta ő itt van, csak rossz dolgok történnek ebben a városban. Folytassam?

De ahelyett, hogy ezt firtattam volna, rámosolyogtam Elena-ra, majd elindultam a találkahelyre.

# # #

- Felkészültél? – kérdeztem Violet-től a tisztás felé menet az erdőben.

- Igazából nem tudom mire is kellett volna felkészülnöm, szóval… persze! – válaszolt azzal a szokásos jókedvével. – De most komolyan Sis! Nincs olyan dolog amit eddig ne tudtam volna rólad… elvileg. Akkor mivel akarsz meglepni? – Barátnőm próbálkozása már-már nevetésre késztetett. Nagyon türelmetlen volt, egy egész örökkévalóságnak tűnt számára ez a kevés idő, míg elértük a tisztást. Sütött a nap, az idő kellemes volt, tökéletes a titkok megosztására.

- Na jó, bevallom kezdek tőled megijedni. Tudod, mikor fegyverekről és titkokról hadoválsz nekem, az sosem jelenthet jót.

- Nyugi már Violet! Megérkeztünk. És nem lesz semmi eget rengetően durva dolog – próbáltam nyugtatni.

- Szóval?

- Szóval… állj szembe velem! – utasítottam. Szegény, annyira frászban volt már miattam, nehézkes léptekkel, félve állt elém. – Jól van, ne félj semmitől, nem bántalak! Most mondj nekem egy helyet, ahol a legszívesebben lennél!

- Figyi, ha azt akarod bizonygatni, hogy tudsz teleportálni, akkor hagyjuk az egészet! Nem hiszek…

- Jaj, ne már Violet! Senki nem akar teleportálni, csak tedd, amit kértem! – Nehezebb volt mint gondoltam. Azt hittem gyorsan túl esünk ezen, de jobban félt tőle mint azt hittem. Mikor végre elém állt és kimondta a helyszínt, megfogtam a kezét. – Szóval Dubai felett repülővel? – mosolyogtam rá. 

– Akkor most hunyd le a szemed! – Nem tette meg azonnal, egy darabig gondolkodott rajta, még mindig félt. – Mondom, hunyd le a szemed – szóltam lágyan, mire végre megtette, amit kértem. – Gondolj Dubai-ra és a repülőre, amin ülsz! Képzeld el a látványt, ami eléd tárul! És egy pillanatra se nyisd ki a szemed! – Amikor már biztos voltam benne, hogy úgy cselekedett, ahogy az előbb kértem, én is behunytam a szemem. Nem volt szükségem többre, mint néhány másodpercre, és csak egy kis erőfeszítésre. Ahogy bejutottam Violet elméjébe, azonnal megpillantottam a képet. Tényleg gyönyörű volt, akár egy álomban.

- Most nyisd ki a szemed! – utasítottam ismét kedvesen, mire ő rebegtetve megemelte pilláit.

- Hol vagyunk? – kérdezte meglepetten. – Sis, azt mondtad semmi teleportálás! – vádolt meg, azt hitte jogosan. Pedig, bár a környezet teljesen úgy tűnt, nem teleportáltunk.

- Itt vagyunk a tisztáson, mondtam, hogy nem megyünk sehová.

- Ne szórakozz! Itt állok a gép belsejében, alattunk pedig ott van Dubai! – idegeskedett. – Nem tudom mit és hogy csináltál, de vigyél vissza!

- Violet, ahogy az előbb is mondtam, itt vagyunk a tisztáson, nem vittelek sehova – beszéltem hozzá nyugodtan.

- Mi? – Most már talán figyelt is rám.

- Ez egy látomás, egy álomkép, amit én idéztem elő – magyaráztam neki.

- Miről beszélsz? – még mindig nem akart nekem hinni. Ekkor megszüntettem a látomásképet és magammal húztam a fűbe. Mikor leült mellém, elmeséltem neki mindent az iménti jelentről. – Szóval, azt akarod mondani, hogy egyszerűen csak képes vagy mások fejébe beletúrni és kiszedni a gondolataikat, hogy aztán megjelenítsd előttük?

- Nem egészen. Nem vagyok gondolatolvasó, ha erre céloztál. Az emberek vágyait látom, és ezt tudom megmutatni nekik. De semmi mást, nem látom, hogy mire gondolnak, nem látom az emlékeiket és semmi hasonlót. Illetve bármilyen képet meg tudok nekik mutatni, akaratom szerint. Például, neked is meg tudnék mutatni most egy szeméttelepet is – mondtam, mire mindketten elnevettük magunkat. – Az emberek érzéseit tudom befolyásolni, de csak befolyásolni, nem irányítani.

- És ez miféle fegyver nekünk? Mármint mit kezdünk ezzel? A vámpírok előtt megjeleníted Dubai képét, és oda akarnak majd menni, vagy mi? – nem válaszoltam, ezt is inkább megmutattam. – Mit csinálsz? Hagyd abba kérlek! – nem akartam sokáig kínozni, így megtettem, amire kért. – Mi volt ez az egész? Olyan mintha…

- Mintha megvakultál volna? – kérdeztem, mire ő bólintott. – Pontosan, képes vagyok megvakítani bárkit, akit akarok. Csak vakító fehér fényt látnak, és szinte megbénulnak tőle, a mozgás is fáradtságos lesz nekik.

- Honnan tudod, hogy ez a vámpírokra is hat?

- Kicsit utána olvasgattam a dolgoknak – kacsintottam rá, és ezt is elmeséltem. Tulajdonképpen a boszorkány könyvek mindent megírnak, az emberektől a vérfarkasokon és a szellemeken át a vámpírokig, mindent. Még az én történetemet is, csak egy kicsit mélyebbre kell ásni az információért. A tapasztaltak alapján én egy Érző vagyok. Az Érző nagyon hasonlít a boszorkányokhoz. Nem él örökké, nem kötik átkok, és az elméjével irányít. Ugyanakkor nem képes mindenféle mágiára, sőt szinte alig valamire, de az mindenkire hat. Senki nem kivétel, bárkire képes kiterjeszteni az erejét. Tulajdonképpen magában a nevében is benne van, hogy mire hivatott. Az érzéseket, élményeket, érzékszerveket befolyásolja, akár az illető tudta nélkül. Nem túl sok minden volt leírva a könyvben róluk, viszont ahhoz épp elég, hogy az alapokat tudjam. Illetve volt még egy érdekes jegyzet a leírásban, de a lap teljesen meg volt feketedve, szinte képtelenség lett volna bármit is kezdeni vele. Csak a teteje látszott, amire ez volt írva: „A hét Érző”.

- Szóval akkor te most egyike vagy a hét Érzőnek? – tette fel Violet azt a kérdést, amire én is mindennél jobban szerettem volna tudni a választ.

- Nem tudom. Igyekeztem minél többet megtudni erről, de nagyon egyedül vagyok ezzel. Te vagy az első, akinek meséltem erről, de hát te sem tudhatsz róla semmit. – Szívem szerint már rég beszéltem volna Bonnie-val. Nem régóta, csak egy rövid ideje tudok erről a képességemről, de annyi kérdésem lenne, csak épp nem tudom, kihez fordulhatnék velük.

- Sisi, akkor ez most azt jelenti… - kezdte halkan Violet, mintha félne kimondani. Én csak érdeklődve néztem rá, így folytatta. – Azt jelenti, hogy te is valamiféle természetfeletti lény vagy?

- Hagyd abba Violet! Dehogy vagyok az! Ez csak valami különleges, de nem természetfeletti! – förmedtem hirtelen rá. Még a gondolatától is irtóztam, hogy hasonló legyek azokhoz a förtelmes lényekhez. Kifakadásomtól Violet nagyon megijedt, ami érthető volt. Épp most meséltem el neki, hogy milyen képességek birtokában vagyok, amit akár rajta is használhatok. Persze eszem ágában sem volt őt bántani, egyszerűen csak kiakasztott a feltételezés, hogy több legyek, mint egy egyszerű emberi lény. Mert én az akartam lenni, és maradni is, semmit több. Nem kívántam különleges képességeket, sem semmi olyat, amitől kitűnhetek a többi ember közül. Most mégis itt álltam, ilyen erővel a birtokomban, megvádolva, hogy természetfeletti lény vagyok. Legszívesebben inkább megszabadultam volna ettől a képességtől, bár nem hiszem, hogy ez lehetséges lett volna.

- Ne haragudj Violet! – kértem tőle őszintén bocsánatot. Nem tudom mi ütött belém, soha nem szoktam vele így viselkedni. – Nem akartam kiabálni veled. Egyszerűen csak megrémiszt ez az állapot – vallottam be neki az igazat. Igazából semmiféle új „állapotot” nem bírtam. Valahogy féltem a változásoktól, mert úgy éreztem, ha valami más lesz, az csak is rossz lehet. Szinte tapasztalatból beszélek, ugyanis körülöttem jelenleg minden folyamatosan változik. Anyuék halála, ami eleve egy tragédia számomra, Stefan felbukkanása, ami szinte egy lavinát indított el. Azóta mintha megállás nélkül bukkannának fel ezek a nyomorék vámpírok. Most meg a vérfarkas téma, ez egyre jobb lesz. Nem beszélve az én új adottságomról.

- Semmi baj Sisi! – jött oda és átölelt, amire bevallom, az iménti kirohanásom után nem számítottam. – Megértelek. Nagyon nehéz lehet most neked.

- Az még nem jogosít fel arra, hogy így viselkedjek veled! – korholtam saját magamat.

- Nem, tényleg nem – mosolygott rám barátnőm. – De most az egyszer elnézem neked.

Esküszöm, nem is tudom, mi lenne velem, ha ő nem állna mellettem, és nem segítene. Nagyon hálás lehetek neki ezért a rengeteg segítségéért – Na jó. Én éhen halok, szóval könyörgök, az első utunk innen a Grillbe vezessen, hogy bekaphassak valamit – és újra visszatért az én életvidám, mindig elnéző, bájos kis barátnőm. Így hát elsőként tényleg a Grill felé vettük az utunkat, bár ez ott nem tűnt olyan jó ötletnek.

- Hogy telt a suli csajok? – jött oda hozzánk Stefan. Épp az egyik asztalnál majszoltuk az imént rendelt hamburgereinket, mikor egyszer csak megjelent mellettünk. Bevallom, először nagyon megrémültem. A nővérem pasijáról van szó, aki nem mellesleg mindenről beszámol Elena-nak, szóval valami nagyon ütős érvemnek kell lennie, hogy ebből minden hajcihő nélkül kimászhassak.

- Öhm… egész jól! – Pocsék kezdetnek bizonyult, még jó, hogy a barátnőm ebben is zseniális.

- Tudod, suli után lesz egy kis banzáj az iskola melletti téren. Mi is jelentkeztünk segíteni az előkészületekben, így eljöhettünk jóval korábban. És egész hamar végeztünk is az előkészületekkel, szóval könnyen megúsztuk – mosolygott Stefan felé, közben pedig bólogatott, mintha saját magát is meg akarná győzni erről. De egész ügyesnek bizonyult, Stefan azonnal bevette a meséjét.

- Ti aztán tudjátok, hogy kell meglógni a munka alól – jegyezte meg, mire mind a ketten felnevettünk.

- Elena még ott van nálatok? – érdeklődtem, mire Stefan arca elkomorult. Először Damon felé pillantott aztán újra ránk nézett.

- Elena nem jött el tőlünk? – kérdezte idegesen.

- Ja, hát én nem tudom, csak azt, hogy reggel hozzátok ment. – Mikor ezeket a szavakat kimondtam, Stefan arcvonásai rendeződtek, mintha némileg megnyugodott volna.

- Vagy úgy. Gondolom suliba ment. Nem találkoztatok vele? – Mindketten megráztuk a fejünket. – Na mindegy, biztosan otthon van. De ha megbocsátotok, nekem most dolgom van - a választ meg sem várva először Damon-höz sietett, majd egy rövid beszélgetés után, sietve távozott.

- Ez meg mi volt? – nézett rám meglepetten Violet.

- Fogalmam sincs, de nagyon remélem, hogy Elena-nak ehhez semmi köze – mondtam, majd oldalra fordítva a fejem Damon után néztem, aki szintén szapora léptekkel távozott a helyszínről.

- Jobb lenne, ha utána járnánk! – javasolta, mire bólintottam, és a pénzt az asztalon hagyva a kijárat felé vettük az irányt.

# # #

- Hahó! Valaki! – kiáltoztam, mikor hazaértem. Violet-et útközben felhívta az anyukája, hogy valami halaszthatatlan dolga akadt, így neki kellene a kishúgára vigyázni, míg haza nem ér. Megegyeztünk, hogy amennyire tudok, utána járok a dolgoknak, és kiderítem, mi ez a susmogás Elena, Damon új barátnője és Stefan titkos akciója körül.

- Jelen – jött szembe velem egy pillanattal később Jeremy. – Hát te? Azt hittem korábban érsz haza.

- Beugrottunk Violet-tel még a Grillbe ebédelni. Elena?

- Itthon is van kaja. Jenna csinált.

- Az jó. Elena? – kezdett bosszantani, hogy nem válaszol a fontosabbik, illetve tulajdonképpen az egyetlen kérdésemre.

- Nem tudom. Reggel óta nem láttam – válaszolt közömbösen.

- Nem jött haza Stefan-éktól? Te nem aggódsz?

- Kellene? – Most vagy nagyon jól játssza a szerepét, vagy tényleg nem érti. Elena lehet ott ragadt Stefan-éknál egy beteg vámpírral. Mit csinál ott? Mi van ha a csaj bántja őt? Vagy mi van, ha elrabolták úgy, mint a múltkor?

Semmi kedvem nem volt Jeremy tesze-foszaságához, inkább megforgattam a szemem és újra kinyitottam a bejárati ajtót.

- Most meg hová indulsz?

- Megkeresem Elena-t.

- Sisi, Elena lehet hogy a bulin van. Hagyd, majd úgy is hazajön! Amúgy is, sötétedik, ne mászkálj ilyenkor az utcán! – Jeremy tökéletes ötletet adott, hogy hol keressem Elena-t először, így a suli felé vettem az irányt, bátyám előbbi szavait figyelmen kívül hagyva. Nem jött utánam, gyanítom, azért mert tudta merre van Elena. Inkább felhívja telefonon és figyelmezteti őt, hogy jövök, vigyázzon.

Mivel a suli kicsit távolabb esett tőlünk, mire odaértem egészen besötétedett. Tökéletes lett a buli hangulatához, annál kevésbé a kereséshez. Nem igazán tudtam merre induljak el, hol keressem ekkora tömegben. Mindenfelé bepiált, részeg emberek hajladoztak, vagy a buli hevétől felpörgött emberek ugrándoztak. Szinte már kezdett megfájdulni a fejem a hangos zenétől és a hatalmas embertömegtől. Egy nyugodtabb helyre vágytam, így elindultam a szemközti utca felé, a padokhoz. Mikor odaértem, leültem az egyik padra, és idegesen kezdtem babrálni a telefonommal. Megpróbáltam felhívni Elena-t nem sok sikerrel. Csak a hangpostája jelentkezett be. Legszívesebben a földhöz vágtam volna telefonom, amiért ennyire tehetetlen voltam. Ekkor azonban egy hatalmas kiáltásra lettem figyelmes, nem messze tőlem. A nagy konténerek irányából jött a hang. Azt mondják, a film az egyetlen olyan hely, ahol, ha az ember hangot hall, kimegy a lakásból és utána jár. Most mégis elindultam a hang irányába. A kíváncsiság vezérelt. Mi van ha mégis valaki bajba esett és szüksége van segítségre? Óvatos léptekkel közelítettem a hely felé, reméltem, ha támadásról van szó, nem hallanak meg. Nagyon sötét volt, a lámpák ezen a helyen nem világítottak, nehezen vettem ki a körvonalakat a sötétben. Mikor azonban odaértem egy fiatal párt láttam meg a földön vérben fekve. A férfi megítélésem szerint már halott lehetett, a nő még lélegzett, de ahogy megfogtam a karját, érezhető volt nagyon gyenge pulzusa. Haldoklott. Jól tudtam mi támadhatta meg, és nem tudtam mennyire járhat messze a támadójuk. Nem estem kétségbe, bár nem hívhattam a mentőket. Tudtam Forbes seriff magánakcióiról, hogy nem hozzák nyilvánosságra a vámpírtámadásokat, helyette fedősztorit találnak ki, gondoltam nem teszek neki keresztbe. Úgy tudtam ő és az emberei valahol a környéken vannak, így meg akartam őket keresni. Ám amint megfordultam egy magas, rövid, vöröses hajú, fiatal nővel találtam szembe magam. Bőre még ebben a sötétben is nagyon fakónak tűnt, szeme vérben úszott, akárcsak szája, ami körül terjedelmes körben maszatolódott szét a friss vér. Egy vámpír. Szívem hevesen kezdett el verni, tudtam, hogy képtelenség előle elfutni. Csak álltam némán, és bámultam rá, várva a következő pillanatokat. Egy pillanat alatt rám vetette magát és a nyakamat célozta meg. Segítségért kezdtem kiabálni reménytelenül. Messze voltunk, a buliban dübörgött a zene, esélyem sem volt. Éreztem, ahogy a nő fogai egyre mélyebben vájnak a húsomba. Éreztem, ahogy az ereimen keresztül áramlik a vér, ahhoz a ponthoz, ahol átlyukasztotta fogaival a bőrömet és szívta a folyadékot belőle. Nem ellenkeztem, szinte teljesen átadtam magam a halál közeledő erejének. Azonban hirtelen eszembe jutott a ma délelőtt, amikor a tisztáson Violet-nek mutattam meg a képességemet. Rájöttem, hogy küzdhetek, ha akarok, nem muszáj megadnom magam. Behunytam a szemem és csak a nőre gondoltam, elképzeltem, ahogy megvakítom, ahogy tehetetlenné teszem. És ahogy az elmémben megtörtént, a valóságban is követte. A nő hátrahőkölt és a fejét fogva bénultan kiabálta, hogy hagyjam abba.

- Rose! – hallottam ekkor egy kiáltást. A hang nagyon ismerős volt. Mikor megpillantottam Damon és a mögötte haladó Elena alakját, azonnal abbahagytam Rose kínzását. Ők nem tudtak a képességemről és ennek így is kellett maradni. Ám ekkor ő azonnal észbe kapott és újra rám támadt.

- Sisi! – kiáltotta Elena. Damon a lehető leggyorsabban lerántotta rólam Rose-t és az aszfalthoz szorítva próbálta őt észhez téríteni. Nagyon kába voltam, már csak Elena közeledését tudtam kivenni a környezetből, ekkor azonban elsötétült körülöttem minden és elveszítettem az eszméletemet.

# # #

- Mi történt? – kérdeztem. Próbáltam kinyitni a szemem, ami nagy erőfeszítésekbe került. Szemhéjaim ólomsúlyúnak tűntek, látásom pedig homályos maradt, mind az összes próbálkozás alkalmával.

- Maradj nyugodtan. Semmi baj. Már itthon vagy – próbált megnyugtatni Elena. Az ágyam mellett állt és kedvesen simogatta a fejemet.

- Az a nő Elena… a nyakam… a vér… - makogtam neki, mikor már láttam valamit a külvilágból. Tisztán emlékeztem az este történtekre, még elevenen élt bennem Rose alakja és vérszomjas tekintete.

- Cssssss, nyugodj meg!

- Hogy van? – jött be a szobámba Stefan. Őt azóta nem láttam, mióta idegesen elrohant a Grillből. Tulajdonképpen ez is a mai naphoz tartozott volna, hogy kiderítsem, miben mesterkedik, de hát a sors máshogy intézte.

- Nem jól Stefan. Majdnem megölte egy vámpír az este folyamán. Teljesen meg van rémülve és én azt sem tudom, hogy magyarázzam ezt meg neki – hadarta Elena idegesen.

- Rendbe fog jönni, meglátod.

- Nem Stefan, ezt nem hagyhatom! Épp elég, hogy Jeremy tud erről, nem akarom őt is kitenni ennek. Még csak 16 éves – panaszolta szinte sírva Elena.

- Mit akarsz tenni? – Meg sem kellett volna kérdeznie, annyira nyilvánvaló volt. Az emlékeimet akarja.

- Tudom Stefan, hogy milyen véleménnyel vagy erről… de azt szeretném ha Damon elfelejtetné ezt vele. Nem akarom, hogy ilyen emlékei legyenek. Ehhez ő túl fiatal és túl gyenge még. – most ismét más helyett döntött a megkérdezése nélkül, jelen esetben az enyém nélkül.

- Biztos vagy ebben? – Elena csak bólintott. – Legyen! - Damon, aki eddig az ajtó előtt várt, most lassan besétált a szobámba. Nem tudom mióta lehetett itt, tulajdonképpen azt sem tudom meddig lehettem pontosan kiütve. Valószínűleg Damon először Rose ügyében intézkedett, azután jöhetett ide. Talán sejtette, hogy Elena mire akarja kérni. De hogy Rose-sal mi történt, arról sejtelmem sincs, és van egy olyan érzésem, hogy azt már nem fogom megtudni.

- Ne haragudj Damon! Tudom, hogy nem könnyű most neked és én erre kérlek, de…

- Hagyjuk a nyálas szövegelést Elena. Én hagytam rád Rose-t az én hibám, hogy elszabadult és rátámadt a húgodra. Most igyekszem segíteni, amit tudok – Damon tipikus stílusával leperegtette magáról Elena sajnálkozó szavait és az ágyam szélére ült.

- Mit akarsz tenni? – kérdeztem tőle félve. Nem akartam, hogy megtegye. Nem akartam semmit elfelejteni. Ezek az én emlékeim, nem rendelkezhet senki felettük rajtam kívül.

- Hogy emlékezzen erre a napra? – kérdezte Damon kérdésemet semmibe véve, mire Elena röviden összefoglalta az estét. Damon ekkor mélyen a szemembe nézett és ezt mondta:

- Elena keresésére indultál az este. Besötétedett, te megbotlottál az utcán és beleestél egy betonárokba, ahol nagyon összezúztad magad. Elájultál és mi haza hoztunk. Most már minden rendben van.

- Most már minden rendben van – ismételtem meg Damon szavait.

- Én végeztem itt – azzal Damon amilyen hévvel jött, olyan gyorsan távozott is. Elena félve tekintgetett rám, mintha attól félne, hogy menten elájulok.

- Sisi, Violet itt van, beengedhetem, Vagy olyan jól, hogy beszélgess még vele? – kérdezte gondoskodó hangon, mire én csak bólogattam.

- Nem maradok sokáig – ígérte barátnőm Elena-nak, majd miután ők Stefan-nal távoztak a szobámból, az ágyam szélére ült. – Hogy vagy?

- A fejem lüktet, és szinte minden porcikám sajog, de azt hiszem túl élem. – legszívesebben igazából fejbe lőttem volna magam, hogy elmúljon ez a fájdalom.

- De hát mi történt veled? – Violet semmit nem tudott a tervemről, hogy megkeresem Elena-t a buliban, ő ugyanis haza ment a Grillből.

- Elena-t mentem megkeresni, de kint borzasztóan sötét volt, és egy árokban lyukadtam ki – magyaráztam neki.

- Nem is lennél te az én Sisi-m, ha nem történne veled ilyesmi – mondta nekem mosolyogva.

- Hát persze hogy nem… - néztem rá sejtelmesen.

- Mi az? – kérdezte értetlenkedve. Én ekkor a számra raktam ujjamat csöndre intve, majd a fülemre mutatva jeleztem, hogy vámpírral van dolgunk a földszinten, Stefan személyében. Ekkor a kezembe kaptam egy lapot és egy ceruzát az éjjeliszekrényemről és írni kezdtem rá, majd a végén a barátnőm kezébe nyomtam a kész szöveget.

Nem mondhatom hangosan, mert meghallják, de Elena úgy tudja,

hogy Damon elvette az emlékeimet. Igazából nem estem bele egy árokba.

Igazából megtámadott egy vámpír…