Prológus

Prológus

- Tudod, hogy nem sürgetlek – Hangja halovány volt, nem sok kellett neki se, hogy elsírja magát. Szerettem, úgy, mint még soha senkit. Egy éve még magamon is nevettem volna, ha ezeket a képeket látom magam előtt. Lehetetlen lett volna elképzelni, hogy ő és én egyáltalán jóban legyünk, nem hogy még az életünknél is jobban szeressük egymást.

- Tudom, de képtelen vagyok… - Hangom megbicsaklott, ez volt az utolsó csepp a pohárban. Könnyeim csak úgy záporként hullottak a szememből. Ő közelebb jött, de nem ölelt át.

- Mondd, mit tehetnék? Mivel tudnék segíteni? – Tehetetlen volt, ahogy én is. Senkinek nem kívántam volna ezt a helyzetet. Képtelen voltam döntést hozni, ő pedig nem tudott helyettem. Senki nem tudott helyettem.

- Tudod, hogy nagyon szeretlek ugye? – kezdtem ő pedig megfogta a kezeimet. Talán sejtette, mi következik most. – Te vagy az egyetlen ember, aki képes volt megváltoztatni a véleményemet ezekről a dolgokról – sírtam neki, ő pedig könnyes szemmel hallgatott engem. – Az örökkévalóság se lenne elég arra, hogy megtaláljam a helyes választ erre. De most döntenem kell, mert nem tehetem senkivel ezt, nem várathatok meg senkit.

- Mondtam már, hogy nem kell sietned. Annyi időt kapsz, amennyire csak szükséged van, még ha ez az örökkévalóság is – szavai némileg nyugtatóan hangoztak, de segítséget nem nyújtottak. Túl naiv voltam, azt hittem képes leszek tökéletes döntést hozni, ami mindenki számára megfelelő, és csak most jöttem rá, hogy ez lehetetlen. Élveztem az eddig együtt töltött pillanatokat, nem hagytam egy percre se, hogy megzavarjanak más gondolatok. Most szembesülnöm kell a tényekkel, itt és most kell döntést hoznom.

- Tudom, hogy adtál nekem még időt. De úgy érzem, ha ezt tovább húzom, mindenki számára sokkal fájdalmasabb lesz. Így hát döntöttem. – Lehunytam szemeimet, mintha ettől könnyebb lenne közölni a választásomat. – Sajnálom… De képtelen vagyok megtenni. Nekem mást szánt a sors. Nem mondhatok ellent a természet rendjének. – Mikor kinyitottam a szemem Ő még mindig előttem állt és az arcomat fürkészte. Egy másodpercig csak állt ott, majd nagy hévvel átölelt.

- Ha te így leszel boldog, akkor én is. Elfogadom azt, amit választottál – válaszolt. Tudtam, hogy szavai nem szívből jönnek, de értem képes volt ezeket is kimondani. – Ígérem neked, hogy soha nem okozok csalódást. Életed egyik legszebb emléke leszek – mosolygott rám.

- Köszönök neked mindent! – Elengedtük egymást és az ajtó felé sétáltam. A küszöb előtt megtorpantam és hátra fordultam hozzá. Még mindig engem nézett. – Szeretlek!

- Szeretlek! – mondta ki ő is a varázsszót. Utoljára rá mosolyogtam aztán végleg búcsút intve kisétáltam az ajtón.

Vége. Meghoztam életem legnehezebb döntését. Választottam szerelem és család között…