Itt vagyok, ahogy másodszorra ígértem, megérkeztem a legújabb fejezettel. Először is szeretném megköszönni a pipákat és a kommenteket, nagyon megmelengették a szívemet, az ilyen visszajelzések mindig nagyon sok erőt adnak abban, hogy ismét leüljek egy kicsit irogatni, mert borzasztóan jól tud esni, mikor valakinek tetszik a munkám. Nagyon izgatott vagyok, kicsit más fajta stílusban írtam ezt a részt meg, de ettől függetlenül nagyon is élveztem az írását, remélem Ti is fogjátok az olvasását. Nem húznám a szót, a szavak magukért beszélnek, kellemes olvasást és várom a visszajelzéseket! :)
Ui.: Még mindenképpen szeretnék jelentkezni a szünetben, szóval addig még nem kívánnék semmi egyebet.
13. Fejezet
(Az életem végre révbe ért)
Erősen
markoltam a képkeretet, mintha attól féltem volna, hogy valaki megfoszt tőle.
Pedig nem féltem, biztonságban éreztem magam már lassan egy hónapja. Ennyi idő
telt el ugyanis azóta, hogy elhagytam Mystic Falls városát Ms. Malone-nal és
legjobb barátnőmmel, Violet-tel az oldalamon. Egy hónap egyáltalán nem hosszú
idő, de ahhoz igenis elég, hogy az ember erőt meríthessen és legyőzze a
démonjait, hogy aztán újult erővel tudjon szembenézni a következő akadályokkal az
életében.
- Már megint ezt a képet nézegeted? –
hallottam meg Violet hangját a hátam mögül, ami igencsak váratlanul ért. Azt
hiszem túlságosan is belemerülhettem a gondolataimba, ha az sem tűnt fel, hogy
Violet belépett a szobánkba.
- Csak mert jó érzéssel tölt el – magyaráztam
neki, miközben visszatettem a képet az éjjeliszekrényemre. Az előző keret
sokkal de sokkal szebb volt, de sajnos az ripityára tört még mikor Jenna halála
után kiborultam és a földhöz vágtam az egészet. Azóta is sajnáltam azt a keretet,
Jenna igazán szerette és sokkal jobban is illett ehhez a meghitt családi
képhez. Jenna, Elena, Jeremy és én. Mostanra már borzasztóan hiányoztak, és
alig vártam, hogy ismét láthassam őket.
- Pár óra múlva már személyesen is láthatod a
testvéreidet – mosolygott rám bíztatóan Violet, majd így folytatta. – Anyának
még van egy pár elintéznivalója, valószínűleg nem fogunk a buli legelejére
odaérni, ha nem gond.
- Persze, hogy nem. Nem is a buli a lényeg.
Annyi ember előtt amúgy sem lenne egyszerű beszélni a nővéremmel – nyugtattam
meg barátnőmet. Mint azt Ms. Malone egyes forrásaiból kiderítette, Caroline
nagy szülinapi bulit szervez Elena-nak ma estére, hiszen az én drága nővérkém
ma 19 éves. Nálam pedig elérkezett az idő, hogy végre visszatérjek és beszéljek
egy kicsit vele. Nagyon sok sőt, túl sok minden történt ez alatt az egy hónap
alatt, ráadásul úgy, hogy senki ismerősömet nem láttam ez idő alatt. Szükségem
volt már arra, hogy újra láthassam a szeretteimet és a barátaimat.
- Jól van. Akkor addig én összeszedem a holmijainkat
lentről, míg te itt pakolászol – közölte velem Violet hatalmas mosollyal az
arcán. Ő is sokat változott ez alatt az idő alatt. Tulajdonképpen minden
megváltozott, mióta eljöttem otthonról és egyértelműen pozitív irányba. Bár –
mint ahogy már mondtam is – ez az egy hónap egyáltalán nem volt hosszú idő,
annyi mindent éltünk meg, hogy itt helyben most összeszedni és nehéz lenne.
Leguggoltam az éjjeliszekrényem mellé, kinyitottam az ajtaját és szememmel
kutatni kezdtem egy halványsárga keményborítós könyvecske után. Nem telt bele
sok idő, már vettem is a kezembe, majd törökülésbe helyezkedve az ölembe raktam
a keresett tárgyat. A naplóm volt az, jelenleg az egyik legnagyobb kincs az
életemben. Amióta eljöttünk, minden nap írtam bele hosszabb-rövidebb szövegeket
az elmúlt eseményekről. Egyetlen árva napot sem hagytam ki, mindig lejegyeztem
valami kis apróságot, hiszen egyetlen napom sem telt el valamilyen kisebbfajta
esemény nélkül sem. Fontosnak tartottam, hogy megörökítsem ezeket a pillanatokat,
hogy mindenről be tudjak majd számolni, és hogy tudjam, megérte azt tennem,
amire annak idején elhatároztam magam. Hogy eljövök otthonról. Eddig még soha
nem olvastam vissza az írásaimat, nem éreztem szükségességét, de most, hogy itt
álltunk a hazaindulás kapujában, hirtelen elfogott a vágy, hogy visszatekintsek
az elmúlt egy hónap történéseire.
Lassan
kinyitottam emlékeim őrét, mikor megpillantottam az első oldalon található
rövid címet egy dátummal összefűzve. Új
élet, 2011. május 24.
Megmosolyogtatott
a cím, már nem is emlékeztem, hogy ezzel kezdtem volna a legelső bejegyzést. És
milyen igazam is lett. Tényleg egy új élet kezdődött akkor számomra. Végül nagy
levegőt véve fogtam magam és nekiláttam az első írásocska gyors átolvasásának,
amitől aztán újra végigjátszódott bennem annak a jelenetnek az emléke.
Este 10 óra körül lehet
az idő, én pedig itt ücsörgök az ágyamban álmatlanul, míg Violet már mióta az
igazak álmát alussza.
Ekkor
támadt egyébként az a fenomenális ötletem, hogy naplót írjak.
Hosszú és félelmetes
napon vagyunk túl. Soha nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire nehéz lesz
elszakadni a családomtól. Mikor elhatároztam magam, hogy elszököm otthonról, az
teljesen máshogy zajlódott le a fejemben, mint amit jelenleg érzek ezzel
kapcsolatban, és ez az egész még rosszabb lenne, ha Violet és az anyukája nem
lennének velem. Ms. Malone még tegnap délután mesélt nekem arról, hogy ő is
volt ilyen nehéz helyzetben, ilyen frusztrált lelkiállapotban, így teljesen
megérti, hogy miért is akarok elmenekülni Mystic Falls-ból. Tényleg szükségem
van időre, hogy megemésszem Jenna halálát, és hogy kiteljesítsem Érzői
képességeimet. Így jutottunk el odáig, hogy Ms Malone beavatott egy igen féltve
őrzött titkába. Egy rejtett „búvóhely”, ami egyébként csak olyan szempontból
búvóhely, hogy senki más, aki ismeri, nem tud róla. Még a szülei sem, és ennek
kiemelten fontos szerepe volt akkoriban, mikor Violet édesapjával összeveszett.
Miután kiderült, hogy Ms. Malone terhes és ez a férfi üldözni kezdte, szüksége
volt egy helyre, ahol elbújhat előle, és még a szüleit sem tudja megkínozni
információért. A hely tökéletesen bevált számára, nagyon is szeretett itt élni,
már amennyire akkor kedve volt az élethez, és most felajánlotta, hogy
költözzünk ide egy kis időre. Gaby nem jött velünk, ő a nagyszülőknél maradt,
aki szívesen vállalták a kicsi lány felügyeletét átmenetileg. A nagyszülők úgy
tudják, hogy valami természetfelettivel kapcsolatos ügyben jöttünk el ide, de
semmi többet, Gaby-nak pedig csak annyit mondtak Violet-ék, hogy nagyoknak
szóló programban vesznek részt, ahol az ilyen kisgyerekek csak unatkoznának,
mert sokat kell tanulni. Gaby persze nagyon is szeret a nagyszüleivel lenni,
így egy pillanatig sem bánkódott, hogy ő most kimarad ebből az utazásból. Majd
ha nagyobb lesz, biztosan ő is be lesz avatva ezekbe a dolgokba, hiszen Ms.
Malone tanult az esetből és nem hiszem, hogy megpróbálná hosszú ideig
eltitkolni Gaby elől az igazat.
És hogy az én testvéreim
hogy fogadták az eltűnésemet…
Elena és Jeremy elég
gyakran megpróbáltak felhívni a mai nap során, de persze nem jártak sikerrel.
Nem dacból nem vettem fel a telefont, egyszerűen csak elhatároztam magam és
véghez is akartam vinni a tervemet, ebbe pedig nem fért bele néhány meghitt
testvéri telefonváltás. Az út során ki is dobtam a telefonomat és beszereztem
helyette egy másikat, hogy még véletlenül se tudjanak lenyomozni, így teljesen
bebiztosítottam magam.
Az idetartó út nagyjából 9 órát vett
igénybe, mikor pedig megérkeztünk olyan fáradtak voltunk, hogy egy gyors
fürdésen kívül már nem futotta tőlünk többre, csak bezuhantunk az ágyunkba. Az
ház nagyon barátságos, kicsit hasonlít a mi tóparti házunkra, nem túl nagy, de
igazán meghitt. Ms Malone a földszinten a nappaliban választott magának helyet,
mi Violet-tel pedig az emeleten rendezkedtünk be a közös szobánkba. Mint
mondtam Violet már egy édes álomvilágban ringatózik, és azt hiszem nekem is
ideje lenne követnem a példáját. Nagyon remélem, hogy a holnapi nap jól fog
kezdődni, és az itt töltött idő kicsit segít rendbe jönnöm. Nincs is jelenleg
nagyobb vágyam ennél.
Nem
szándékoztam az egész naplómat kiolvasni, így egy kicsit többet lapoztam és egy
5 nappal későbbi bejegyzésnél nyitottam ki újra a könyvemet.
Folyamatban… 2011. május
29.
Azt
hiszem már ez az 5 nap hozott némi változást az életembe. Sokkal nyugodtabbnak
érzem magam, mint odahaza, jelenleg minden olyan letisztult bennem, már
majdnem, hogy boldognak érzem magam. Persze még kell egy kis idő, hiszen még csak
az elején tartunk mindennek, de érzem, hogy sikerülni fog. Ms Malone-nal minden
nap gyakorlunk, fejlesztgetjük Érzői képességeimet. Persze ezt nem úgy kell
elképzelni, mint egy borzasztó érdekes edzést, ez egy viszonylag unalmas, mégis
igen sokrétű folyamat. Ahhoz, hogy rendesen felfejlődjek egy erősebb szintre,
több szempontból is meg kell erősödnöm. Elsősorban szellemileg kell rengeteget
tanulnom, kontrollálnom az érzéseimet, erősíteni a koncentrációs képességemet,
elmélyedni a fókuszálás és az elmével való irányítás képességében. Aztán meg,
fizikailag sem ártana még kicsit erősödnöm. Nem mondanám, hogy túl jó kondiban
lennék mostanság. Azt hiszem kicsit megfeledkeztem mostanában az erőnlétemről
és elhanyagoltam a testemet.
- Sisi, Sisi! – rontott be Violet a szobába
hatalmas lelkesedéssel az arcán. Rám emelte kedvesen méltatlan arcát, majd
elnevette magát. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy még mindig nem tudtál
felkelni? – kuncogott egyedül, majd nekifutásból belevetette magát mellém az
ágyba. Ezt már én sem bírtam ki egy apró mosoly nélkül.
- Fenn vagyok, héj – biztosítottam, hogy most
már ha akarnék sem tudnék visszaaludni.
- Jól vagy? – kérdezte kicsit
elbizonytalanodva, miközben az arcomat vizslatta.
- Persze, csak kicsit elgondolkodtam…
- Már megint – mondta maga elé Violet
szomorkásan.
- Violet… - vettem mély levegőt, mielőtt
belekezdtem a monológomba. – Még egy hete sem vagyunk itt. Figyelj rám –
helyezkedtem el közben úgy, hogy szembe kerüljek vele, és megfogtam a kezeit. –
Jobban vagyok már, érted? Lényegesen jobban érzem magam, mint Mystic Falls-ban.
De meg kell értened, hogy időre van szükségem. Nem fogok egy csapásra mindent elfelejteni.
Ezért nem is 1 hétre jöttünk.
- Persze, értem én, de… csak azt nem értem,
hogy ha engem segíteni tudtál, mikor vámpírrá váltam, akkor magadon miért nem
tudsz ilyen egyszerűen segíteni? – értetlenkedett barátnőm. Igen, valóban egy
kívülállónak teljesen érthetetlen lehetett, hogy vajon miért nem „gyógyítom”
meg csak úgy egyszerűen magam a képességeimmel. Pedig ez nem volt ilyen
egyszerű. A saját sebeimet nem tudtam csak úgy begyógyítgatni, erre nem volt
orvosság az erőm. Persze ennek is van egyfajta módja, de sokkal nehezebb, mint
egy másik emberen végrehajtani. Ráadásul én nem is tudatosan segítettem
Violet-en. Másrészt pedig pontosan ez az egyik ok, amiatt itt vagyunk. Mert még
nem állok készen arra, hogy használjam mindazt, amivel a sors
„megajándékozott”, már ha ezt lehet ajándéknak nevezni.
Miután Violet-nek is
elmagyaráztam ezeket, egy rövid csendszünet állt be köztünk, majd Violet ismét
vidáman szólt hozzám.
- Van kedved ma kirándulni egyet? Anya ismer
egy szép helyet errefelé, és el szeretne minket vinni oda.
- Igen, ez jól hangzik – mosolyogtam vissza
barátnőmre, de abban már nem voltam olyan biztos, hogy válaszom tükrözte volna
az érzéseimet is. Jelenleg azt éreztem, hogy legszívesebben csak feküdnék, és
egész nap fel sem kelnék ebből a pihe puha ágyból. Végül aztán megerőltettem
magam, és elhatároztam, hogy nem hagyom, hogy elsüllyedjek a semmittevésben és
a nyomorúság érzésében. Jól fogom itt érezni magam, és ha Ms Malone kitalál
valami jó kis programot, akkor már csak azért is elmegyek rá, mert biztos
vagyok benne, hogy ha szerinte ez segít, akkor segíteni is fog.
Miután komótosan kikászálódtam
az ágyból és felvettem valami kényelmes ruhát, lesétáltam a földszintre, ahol a
többiek már készen állva vártak rám.
- Egy perc és kész is vagyok – mondtam nekik
jelezve, hogy már nem sokáig tartom fel a napi programot, míg ők csak
türelmesen rám mosolyogtak.
Az egész kirándulás olyan
abszurd volt számomra, persze a lehető legjobb értelemben. Már nem is tudnám
megmondani, mikor voltam utoljára ilyen túrán, hiszen egy jó ideje szinte még
gondolni sem volt időm ilyesmikre. Most meg, mint egy nyugodt életet élő
család, megszerveztünk egy efféle normális programot, és itt elég erősen a normálison
van a hangsúly. Azért abban elég biztos vagyok, hogy a társaságból nekem van a
legpocsékabb kondim, de ezen nem is csodálkoztam egy vámpír és egy kifejlett
Érző társaságában. Még van hova fejlődnöm ezen a téren is. Ezt pedig onnan
szűrtem le, hogy elég rendesen meneteltünk a hegynek felfelé, én pedig még a
felénél sem jártunk, amikor már ki akartam köpni a tüdőmet is. Persze Violet és
az anyukája nagyon rendesek voltak és elnézően várakoztak velem mindegy egyes
megállónál, amikor már képtelen voltam egy lépést is megtenni. Éppen egy ilyen
pihenőn voltunk, amikor hirtelen olyan dolog történt velem, amire egyáltalán
nem számítottam. Egy sziklán ücsörögtem, kezemben a vizes palack, mély levegő
be- és ki, mikor nem is olyan messze megláttam egy fiút. Ott állt fent egymaga
az erdőség szélén, és csak bámult engem. Majdnem vállig érő haját csak úgy
csapdosta a felerősödött szél, ruhája pedig a középkori szegény népekre
emlékeztetett. Meg sem mozdult, csak várt ott fenn, fogalmam sincs mire, én meg
bámultam vissza rá, mint aki képtelen megszüntetni a szemkontaktust.
- Hallasz engem, Sisi? – Violet hangja
rángatott vissza a valóságba, miközben gyengéden megrázta a vállamat. Hirtelen
rá tekintettem, még zavaros volt a fejem. – Jól vagy? – kérdezte, miközben ő is
elnézett arra, amerre én az imént bámultam. Visszatekintettem az említett
irányba, de addigra már nyoma veszett a fiúnak, mintha soha nem állt volna ott.
– Az előbb nagyon elmerültél a gondolataidban, nem igaz? – tette fel
furcsállóan a kérdést Violet. Lassan Ms Malone-ra emeltem a tekintetemet, aki
mindentudó arccal fürkészte az én arcomat. Egy pillanatig farkasszemet néztünk,
majd hirtelen Violet-re pillantottam, aki még mindig várta a válaszomat.
- Csak olyan ismerősnek tűnt ez a hely –
füllentettem. Nem akartam hazudni, de meg sem akartam ijeszteni senkit, főleg
nem akkor, ha ez csak egy apró kis elmezavar volt. Ráérek még másokat idegelni
ilyen dolgokkal. Bár nem hinném, hogy ez egy kicsit is eltérne az eddig
megszokott természetfeletti történésektől. – Tudod, az a fajta deja vu érzés,
de aztán hamar el is múlt – mosolyogtam Violet-re. – Na, akkor nem indulunk
tovább? – kérdeztem, miközben felálltam az ülőhelyemről és elindultam újra az
emelkedőn.
Az út már nem tartott
sokáig, nagyjából egy 20 perc séta után el is értük a célunkat, ahol is egy
elmondhatatlanul gyönyörű szép kilátás várt minket.
- Ha valami bánatom volt, mindig idejöttem –
kezdte Ms Malone. – Nyugtató hatással van a lélekre, ráadásul nem sokan ismerik
ezt a helyet, így nem is zavarhatnak és a séta még az egészségre is jó hatással
van, meg az erőnlétre – vigyorgott rám, mikor a végét elmondta. Nekem pedig
egyet kellett vele értenem, minden szempontból. Tényleg sokkal frissebbnek és
élénkebbnek éreztem magam.
- Van odalent egy forrás? – kérdeztem Ms
Malone-tól, mikor halk csobogást hallottam meg nem is olyan messziről.
- Ha itt lemész baloldalt, nem messze
megtalálod, körülbelül 2 perc séta innen – bólogatott lelkesen. - Kóstold meg a
vizét, jó íze van.
Gyorsan el is indultam a
hallott vízcsobogás irányába, és tényleg, egy rövid séta után rá is találtam az
aprócska víznyelőre. Lepihentem a szélén, miközben lecsavartam a kulacsom
tetejét és teletöltöttem a friss vízzel. Tényleg nagyon finom volt, hűsítő. Ott
ültem egyedül, hallgattam a madarak csicsergését, miközben a nap erős sugarai
melegítették csupasz karjaimat. Lehunytam a szemem, csak élveztem a kellemes
időt, a csendet, a természet üdítő hatását. Elmondani nem tudom mennyi sokat
jelentett végre valami emberit csinálni, valami emberit érezni.
- Fáradtnak tűnsz – hallottam nem túl
messziről, mire azonnal kipattantak a szemeim. Ez nem Violet és nem is Ms
Malone hangja volt, viszont az eredeti gazdát nem láttam. Ugyanakkor érdekes
módon nem éreztem félelmet, nem akartam elmenekülni, csak tudni akartam, hogy
ki az. Eszembe jutott a korábban látott fiú arca, úgy gondoltam csak is ő lehet
az. Biztosan eltévedt, talán elvesztette a családját és most céltalanul bolyong
ezen a környéken, legalábbis a kinézetéből csak is erre tudtam következtetni.
- Hol vagy? – kérdeztem higgadtan, kedvesen.
Csak ennyi kellett, és az illető azonnal elém sétált. Valóban az a fiú volt,
akit az előbb is láttam. Odasétált mellém, amilyen közel csak tudott és újra
bámulni kezdett, ugyanúgy ahogy az első „találkozásunk” alkalmával is. Rövid
ideig csak álltunk egymással szemben, fürkésztük egymás tekintetét, nem
szóltunk a másikhoz. Eszembe jutott, hogy bevetem az eddig tudásomat, és
megpróbálom kitalálni, hogy ki ő és mit is akarhat tőlem, de tervem hamar
kudarcot vallott.
- Még mindig türelmetlen vagy – mondtam nekem
a fiú, ami kissé felidegesített. Körülbelül velem egyidős lehetett, legfeljebb
egy-két évvel idősebb, mégis úgy viselkedett, mint egy idős, bölcs ember. Sápadtfehér,
gyermekies arca pedig még inkább nem engedte, hogy komolyan tudjam venni.
- Hogy érted azt, hogy türelmetlen? –
érdeklődtem miközben tettem egy lépést a forrás felé.
- Mindenáron tudni akarod, hogy ki vagyok. De
bátor vagy – dicsért meg. – Nem félsz tőlem. Bár ahogy látom, ezt te sem érted
– mondta ki mindazt, amit valójában éreztem. Ez egy csöppet megijesztett, vagy
inkább meglepett és nem tudtam hová tenni.
- Ki vagy te, és miért követsz engem? –
kérdeztem szinte követelve a választ.
- Csak segíteni akarok neked – mosolygott rám,
de ez még inkább felhúzott. Mégis hogy gondolhatja egy idegen azt, hogy segít
azzal, ha ezt a titokzatoskodást bejátssza nekem.
- Nincs szükségem ismeretlenek segítségére –
közöltem vele indulatosan, mikor meghallottam, hogy Violet a nevemet kiálltja
nem messze valahol fentebbről. – Itt vagyok! – kiabáltam vissza és hátranéztem,
amikor megpillantottam a felém igyekvő barátnőmet. – Bocsánat én csak… -
kezdtem bele, majd előre hadonászva próbáltam megmagyarázni a helyzetet, de
mikor ismét előre fordultam a titokzatos idegen megint eltűnt. Az esetet továbbra
sem tudtam mire vélni, és hogy Violet ne nézzen totálisan hülyének, inkább más
irányba tereltem a témát. – Azt hiszem, tényleg túl jó íze van ennek a víznek,
nem akarod megkóstolni?
Violet bár egy kissé furcsának
találta a viselkedésemet, aztán hamar elfelejtette ezt nekem és lassan
csatlakoztunk az anyukájához, aki akkor már csomagolta szét a magunkkal hozott
uzsonnát. A kirándulás igazából ennyi érdekességet tartogatott számomra, evés után
még egy rövid ideig élveztük a nem mindennapi látványt és pihenést, majd egy
könnyed sétával hazatértünk a házba. Az erdőben történt incidensről végül
senkinek sem számoltam be, főleg, hogy a fiút akkor és ott láttam utoljára.
Még
mindig elevenen élt bennem ennek a napnak az emléke, habár már több mint 3 hete
annak, hogy először láttam őt. Persze az életünk minden egyes történésének
valami fontos jelentősége van, így ez a történet sem ért véget ezzel a rövid
találkozással, de ez már egy másik történet, aminek egy későbbi napon
következett be a folytatása. Most ismét átlapoztam pár rövidebb bejegyzést,
mikor egy kellemes emlékű naphoz értem, ami nem is igazán volt izgalmas, de
annál inkább kedves nekem. Amikor Violet-tel kicsit elbeszélgettünk azokról a
bizonyos szívügyekről…
A megfejthetetlen
szerelem, 2011. június 03.
Friss,
meleg, nyári szellő simogatta a bőrömet, miközben az isteni eperlimonádét
szürcsölgettem a teraszon egy kényelmes nyugágyba dőlve. Violet egy méterre
tőlem a másik nyugágyban számolgatta a lapjait az iménti kártyapartink után,
majd kijelentette, hogy megint ő nyert, már ötödszörre. Úgy látszik, a
kártyajátékok nem az erősségeim, de sebaj, azt hiszem, túl fogom élni enélkül
is. A nyár beköszöntével még inkább boldogság töltött el, ez volt a kedvenc
évszakom, megannyi édes emlékem ehhez kötődik, és ez az érzés ismét
felerősödött bennem. Itt igazán boldognak érezhettem magam, nem fenyegetett
senki és semmi, csak a mának éltem és élveztem életemnek minden egyes kedves
pillanatát. Éreztem magamon a változást. Bár sosem tartottam magam negatív
személyiségnek, az utóbbi időben akkor is erőt vett rajtam a rosszabbik oldalam
és hajlamos voltam mindenre a lehető legrosszabbként tekinteni. Ez mostanra
szinte teljesen elmúlt, igyekeztem mindig csak a jóra koncentrálni.
- Violet – szóltam barátnőmhöz, aki már egy
újabb kártyajátékhoz készülődve osztotta ketté a hatalmas paklit.
- Tessék? – kérdezett vissza, de egy
pillanatra sem vette le a szemét a kis lapocskákról. Erősen koncentrálva
keverte meg a még megmaradt lapokat, majd lerakta őket az asztal közepére. Most
már rendesen tudott rám koncentrálni, így rátértem a lényegre, ami már pár
napja igazán fúrta az oldalamat.
- Mi történt Shane-nel? – kérdésem láthatóan
váratlanul érte, hirtelen pillantott fel a lapjai mögül és cseppet sem
derítette fel a téma.
- Hogy érted azt, hogy mi történt vele? Honnan
tudhatnám, hiszen azóta nem voltam otthon, mióta te sem – mentegetőzött,
ezáltal próbálta kihúzni magát a kérdésem valódi megválaszolása alól. Pedig
nagyon jól tudta, hogy hogyan is értettem valójában.
- Tudod jól, hogy nem így értettem – közöltem
vele komolyan. – Esélyt adtál neki, többször találkoztatok is. Akkor mégis hogy
lehet, hogy azóta nem is keresett?
Violet bűnbánó arccal
nézegette a lapjait, talán azoktól várta a menedéket fürkésző szemeim elől.
- Shane már nem tudja, hogy ki vagyok –
közölte velem a lehető leghalkabban. Nagyon ledöbbentem ezen a kijelentésén.
Persze értettem mire céloz, egyértelmű volt, hogy elvette az emlékeit a
vámpírképessége segítségével, csak azt nem értettem erre ugyan miért volt szükség?
Miért ennyire drasztikus eszközökre?
- Miért tetted ezt vele? – kérdeztem finoman
tőle, nem akartam túl durván kérdezősködni, hiszen tudtam, hogy Violet is
kedvelte Shane-t, csak éppen nem tudott mit kezdeni a köztük lévő lényeges
különbségekkel. De azért teljesen kitörölni az emlékét ennek a fiúnak az
emlékezetéből, azt azért egy csöppet soknak éreztem, nem hittem, hogy
szükségszerű volt.
- Nem akartam elhúzni ezt az egészet. Már
eddig is túl körülményes volt az a pár találkozó is, amit megszerveztünk, most
meg eljöttem otthonról és nem 2 napra – magyarázta.
- Most azért szakítottál vele, mert hosszabb
időre jöttél el otthonról? – kérdeztem, mert úgy éreztem, mintha ezzel akarna
magyarázatot adni a tettére. Kérdésemre elhúzta a száját, láttam rajta, hogy
nem ez a fő indok.
- Sisi, mi nem illünk össze Shane-nel –
szögezte le határozottan. – És nem, ezt most nem fogom ráfogni arra, hogy
vámpír vagyok. Ezt arra fogom rá, hogy nem bízom benne, nem látom, hogy valaha
is megbíznék benne annyira, hogy elmondjam neki a titkomat – mondta halálosan
komolyan, hogy szinte vitatkozni sem tudtam vele. De azért még volt egy utolsó
kérdésem.
- És ezt pár találka után szűrted le? – tudom,
ez kissé gonosz volt tőlem, hiszen Violet barátnőjeként fontos, hogy mindig
támogassam őt, de rossz döntésnek éreztem azt, amit tett és csak meg akartam
bizonyosodni róla, hogy biztosan azt érzi-e, hogy jól cselekedett.
- Helyesen cselekedtem – válaszolta nekem,
mintha olvasott volna a gondolataimban. – Hidd el, Sisi, én is szeretnék boldog
lenni, és úgy érzem ez nem Shane mellett fog megtörténni. És jelenleg amúgy is
van jobb dolgom, mint a fiúkkal foglalkozni – mosolygott rám sejtelmesen,
utalva ezzel arra, hogy valószínűleg nemsokára elérkezik az ő ideje is, mikor
hibriddé válik, és most sokkal fontosabbnak tartja az erre való felkészülést,
legalábbis lélekben. – De ha már itt tartunk… veled mi újság mostanában ilyen
téren? – Egy pillanatra elgondolkoztam. A legutolsó kapcsolatom Nate-tel szinte
tökéletesnek tűnt. Aztán szakítottam vele egy olyan dolog miatt, ami miatt
igazából egyáltalán nem érte meg, de mégsem bántam, hogy így történt. Valahogy,
a szívem legmélyén még éreztem valamit Nate iránt, ezt kár is lett volna
tagadnom. De ennek igazából nem volt semmi jelentősége, hiszen főként Katherine
miatt nem akartam a közelében lenni. Éreztem egyfajta kíváncsiságot, tudni
szerettem volna, hogy mégis mi az oka annak, hogy egy ilyen rendes srácnak
egyáltalán köze lehet egy Katherine kaliberű gonosz nőszemélyhez, de túl sok
egyéb elfoglaltságom akadt, így nem éreztem különösebb késztetést arra, hogy
utána járjak ennek. Más fiú Nate-en kívül pedig nem szerepelt a rövidtávú
elérni kívánt terveim között, így azt hiszem boldognak mondható szingli életet
éltem.
- Mit szólnál hozzá, ha kiderülne, hogy Nate
egy vámpír és Katherine a volt csaja? Megdöbbennél, nem igaz? – vette viccesre
a formát Violet, bár én nem találtam ebben semmi szórakoztatót.
- Ha Nate vámpír lenne, hogy lehetséges, hogy
velünk együtt nőtt fel? – kérdeztem lerombolva Violet képzeletbeli világát.
- Olyan színtelen vagy néha, drága barátnőm –
viccelődött Violet. – Szerintem érdekes egy fordulat lenne – morfondírozott
tovább, én pedig csak kedves-rosszallóan tekintettem rá, miközben egy teljesen
határozott kép fogalmazódott meg bennem. Soha nem fogom hajszolni a pasizást,
és ha egyszer eljön az ideje annak, hogy barátom legyen ismét, akkor biztosan
olyat fogok választani, aki igazán hozzám illik, és akitől tökéletesen távol
állnak a természetfeletti dolgok.
Bárki
bármit mondjon, ez az elhatározás még így pár hét távlatából is elevenen él
bennem, szóval, ha majd egyszer időm engedi, biztosan készítek egy szerelmi
lista tervet, ahová feljegyzek minden olyan fontos információt, amit megnézek
egy jövendőbeli barátban, és a természetfelettitől való távol állás lesz az
első szám a listán. Na de ugorjunk is tovább – gondoltam magamban és ismét
átlapoztam pár oldalt, hogy aztán egy igen jelentős napnál nyissam ki. Mindig
is tisztában voltam azzal, hogy az ember minden nap tanul valami újat, de
néhanapján azért túlságosan is új dolgokkal bombázták az agyamat. Na, ez a nap
is ezek közé tartozik, és bár abszolút pozitívan, de igen nagy meglepetést
okozott ez számomra.
Az őrangyal, 2011. június
10.
Friss
kávéillat lengte be szinte az egész lakást. Ms Malone valami újfajta süteményt
próbált ki, egyértelműen valami kávésat, és a főzött ital illata még a csukott
ajtón keresztül is bejutott hozzám. A szobámban ücsörögtem, Violet még korábban
elment itthonról gyakorolni, a vámpírreflexek finomításán dolgozott már mióta
megérkeztünk és nagyon jól haladt vele, a hallása konkrétan olyan szintre
fejlődött, hogy fülsüketítő hangzavarból is képes lett volna kiválogatni a
számára lényeges információt. Jelenleg a látásán munkálkodott, el akarta érni,
hogy semmi se kerülhesse el a figyelmét, ami fontos lehet. Én ma inkább az
elméleti részét vettem át az anyagnak, rengeteg varázsigét tanultam meg, aminek
akár bármely átlagos napon hasznát vehettem. Természetesen nem azonnal a harci
varázsigéket vettük át, bár már abból is tanított nekem párat Ms Malone.
Viszont miután ez az isteni illat teljesen elterelte a figyelmemet a
tanulásról, kénytelen voltam lemenni, és megérdeklődni, hogy mikor lesz már
készen az az isteni édesség.
- Mintha csak Violet-et hallanám – kuncogott
maga elé Ms Malone. - Légy türelmes! Tudod, ez is a gyakorlat része – próbált
nyugalomra inteni, de képtelen voltam megállni, és csak azért is belemártottam
2 ujjamat a krémbe, hogy utána megízlelhessem az isteni kávés tölteléket. Ms
Malone persze azonnal kapcsolt és finoman rálegyintett a kezemre, miközben
kitúrt a helyemről és ő furakodott a krém közelébe, hogy folytathassa az
elkészítését. Én közben helyet foglaltam az étkezőben és próbáltam pihentetni
kimerült elmémet.
- Violet ma később jön haza, viszont ha neked
van kedved, ma is elkirándulhatunk még a múltkori helyre, hogy ma se maradjon
ki az edzés… - ajánlotta Ms Malone, mire egy pillanatra ledermedtem. A
kirándulásról azonnal az ismeretlen fiú jutott az eszembe, akit – bár nem jut minden
nap az eszembe – képtelen voltam azóta kiverni a fejemből. Még mindig bennem
volt az első találkozás rejtélyes érzése, és akaratlanul is, de egy kissé
nyugtalan érzés fogott el. Nem voltam benne biztos, hogy még egyszer akarom
látni ezt az ismeretlen alakot, így nem feltétlen éreztem szükségességét, hogy
visszatérjünk arra a helyre. – Sisi? – nézett rám aggódó tekintettel Ms Malone,
hiszen egy pillanatra annyira belemerültem a gondolataimba, hogy még válaszolni
is elfelejtettem.
- Hát igen, nem volt rossz hely… – kezdtem
óvatosan megközelíteni a témát. – De miattam ugyan nem kell még egyszer elmenni
oda. Tudok én itt is edzeni, nem kell ahhoz ekkora emelkedő – mosolyogtam hozzá
megerősítően, viszont Ms Malone magához híven azonnal felismerhette szorongásomat.
- Végül is… te tudod. Pedig kellemes hely,
kivéve persze, ha szokatlan találkozások történnek meg velünk. – Erre a
kijelentésére azonnal felkaptam a fejem. Egészen egyértelműen nekem célozta ezt
a mondatát, már csak azt nem tudtam, mégis honnan szerzett erről tudomást.
Illetve volt egy tippem.
- Honnan tud róla? – kérdeztem azért rá. Ms
Malone egy különleges és titokzatos nő volt. Nem tartottam tőle, hogy esetleg
hazudozna nekünk, viszont minden információt igen komolyan kezelt és csak éppen
idejében szerette közölni egyed emberekkel. Valószínűleg az én találkozásomról
is már előre tudhatott, mégsem avatott be engem is. – Látta őt? Vagy maga hívta
oda? Miért nem szólt nekem róla? – tettem fel egymás után a kérdéseimet,
borzasztóan kíváncsivá tett a téma.
- Nyugalom, Sisi! – intett csendre gyorsan.
- Kérem Ms Malone! Teljesen megrémített ez a fiú,
halvány fogalmam sem volt róla, hogy miről beszél. Azt mondta, hogy segíteni
akar, de nem tudtam miben… - mondtam el neki az aggályaimat, ő pedig
figyelmesen hallgatott engem. Egy pillanatra belemerült a saját gondolataiba,
majd mosolyogva rám tekintett.
- Hát hozzád is eltalált végre – mondta nekem
lelkesen, mire én még ostobábban rebegtettem a szempilláimat. Mi a francról
beszél? Ki talált el hozzám?
- Ms Malone, az égvilágon semmit nem értek
ebből az egészből. Lenne kedves, és beavatna engem is? – érdeklődtem egyre
türelmetlenebbül.
- Sisi, most egy nagyon fontos állomáshoz
értünk el a képességeid szempontjából. És én most elmesélek neked egy nagyon
fontos történetet erről az egészről, ami után már minden világos lesz számodra
is – magyarázta izgatottan, majd egy olyan történetet tárt elém, amitől még a
lélegzetem is elakadt. – Az a találkozás fenn az erdőben egyáltalán nem volt
véletlen sőt, nagyon is szándékos volt. Ez a pillanat minden Érző életében
eljön egyszer, kinek előbb, kinek később, és szerencsére te elég hamar
megtapasztaltad. Nem kell aggódnod, nem vagy őrült, akit odafent láttál, csak
te láthattad, senki más, hiszen ő a tiéd. – Nem igazán értettem, mit ért
azalatt, hogy „ő az enyém”. Ez kissé úgy hangzott, mintha a saját tulajdonomról
beszélnénk, és hogyan is birtokolhatnék én valakit, egy élő embert?
- Az enyém? Egy fiú? – kérdeztem bután. –
Tehát Ms Malone-nak is van egy fi… úja? – Elég bután hangzott még így kiejtve
is.
- Nem az számít, hogy fiú vagy lány, hogy
fiatal vagy idős, csak az számít, hogy van – folytatta megmosolyogva előbbi
kérdésemet. – Mindenkinek más és más valaki segít. A lényege, hogy csak mi
láthatjuk, senki más.
- Mint egy képzeletbeli barát? – mondtam ki,
ami legelőször eszembe jutott róla. Ms Malone erre hangosan elnevette magát, de
nemet intett a fejével.
- Nos, nem egészen erről van szó, bár ha
jobban belegondolok, kicsit hasonlít rá. Minden Érző kap maga mellé egy társat,
egy volt Érzőt, aki segíti az útján. Ez az illető nincs mindig velünk, csak
fontosabb helyzetekben, és segít helyes döntést hoznunk.
- Látják a jövőt is, megmondják, hogyan kell
cselekednünk? – igazán megfogott a téma, soha nem gondoltam volna, hogy ennyire
lényeges volt ez a múltkori találkozás.
- Természetesen nem látják, és nem is döntenek
helyettünk csak segítenek a döntéshozásban. Te ettől függetlenül cselekedhetsz
másképpen is, ők nem fognak megharagudni ezért, ugyanúgy kitartanak melletted
és továbbra is próbálnak jó tanácsokat adni neked. Ők csak próbálják helyes
irányba terelni az életed egész halandó életed során
- Mitől függ, hogy melyik volt Érző lesz a
társam? Kisorsolják mellénk őket? – viccelődtem.
- Ez a volt Érző melletted fog állni a
végsőkig, fontos szerep jutott neki az életedben, ezt nem lehet csak úgy
kisorsolni. Fontos szempontok alapján kapod azt, akit.
- De hát én még a nevét sem tudom… - mondtam
kissé elkeseredve. – Nem mondta meg nekem. Akkor így hogyan bízhatnék meg
benne?
- Nem kell félned, Sisi! Az, hogy nem árulta
el neked a nevét, valószínűleg egy nagyon lényeges szempont ahhoz, hogy minél
hamarabb közelebb kerülhessetek egymáshoz. Hidd el, ő tudja, hogy miként kell
eljárnia. Az ő szerepe, hogy minél jobban megkönnyítse az életed, azért őt
rendelték melléd, mert volt, van, vagy lesz valami nagyon fontos összeköttetés
köztetek. Nem tudom megmondani, hogy micsoda, de idővel majd rájössz, hogy
miért olyan fontos, hogy ő áll melletted.
- Mint egy őrangyal…
- Nem mint egy – javított ki. – Ő az őrangyal.
- Ms Malone-nak is van ilyen összeköttetése a
sajátjával? – érdeklődtem, szükségem volt egy példára, hogy megértsem ezt a
rendkívül fontos kapcsolatot.
- Az én őrangyalom egy olyan Érző volt, aki
három Érző képességével rendelkezett, így rengeteget segített és segít most is
abban, hogy hogyan kezeljem ezt a rengeteg erőt. Ráadásul az egyik fia
vérfarkas volt, aki vámpírrá változott és… sajnos meghalt. Akkor még szóba sem
került az első hibrid létezése. – Sajnálattal hallottam az illető szomorú
történetét, de biztos voltam benne, hogy Ms Malone-ra ennél sokkal boldogabb
jövő vár. – Ne aggódj, Sisi, hamarosan te is meg fogod tudni, ki az a fiú, aki
a te oldaladon áll, és hogy mi köze van tulajdonképpen a te életedhez – mondta
nekem Ms Malone mosolyogva és megfogta a kezemet. Én kedvesen visszamosolyogtam
rá, majd egy rövid összeborulás úgy döntöttem a szobámban próbálom megemészteni
a hallottakat. Leheveredtem az ágyamra és a plafont kezdtem bámulni.
„Hamarosan te is meg
fogod tudni, ki az a fiú, aki a te oldaladon áll, és hogy mi köze van
tulajdonképpen a te életedhez.” – Ezek a szavak jártak a fejemben, amikor egy
gyenge fuvallatot éreztem meg, pedig nem is fújt a szél. Felültem az ágyamban,
és ahogy előre tekintettem, azonnal megláttam őt, az őrangyalomat. Már nem
lepődtem meg, szinte számítottam a megjelenésére. Csak állt ott, nem is jött
közelebb, csak ennyit kérdezett:
- Segíthetek? – majd széles mosolyra húzta a
száját, én pedig cinkosan visszamosolyogtam rá.
Hirtelen
nevetni lett volna kedvem a történet visszaolvasása után. Azóta egy nap nem
telt el úgy, hogy ne láttam volna őt, az „emberemet”. Furcsa mód nagyon is
nyugalommal töltött el a közelsége, ami azért is volt szokatlan, mivel egy
halott emberről beszélünk. Egy halott ember, akiről azóta sem tudtam meg
semmit, de türelmes vagyok és elhatároztam, hogy bízni fogok benne, elfogadom,
hogy akkor avasson be a titkaiba, amikor ő jónak látja. Erős kapocs kezdett
kialakulni köztünk, amire nem találtam szavakat, csak azt éreztem, hogy
ténylegesen szükségem van rá.
Mosolyogva
továbblapoztam a könyvemben, mikor egy igen tragikus napnál nyitottam ki. Ez a
nap nem rég, majdnem egy hete történt, és borzasztóan megviselt csak a látvány
és tudat, hogy az emberek ennyire ki tudnak fordulni önmagukból.
Az ember rejtett arca,
2011. június 14.
Honnan
ismerhetjük meg az ember igazi énjét? Honnan tudhatjuk, hogy tényleg olyan,
amilyennek mutatja magát, vagy csak megjátssza a szerepet? És vajon jó útra tud
térni valaki, ha a lelke már elkárhozott? Azt hiszem ezek a kérdések
foglalkoztattak leginkább a mai nap eseményei után. Már hosszabb idő óta nem
kellett megélnem semmi borzasztó dolgot, és ezért nagyon is hálás voltam.
Viszont rá kellett jönnöm, hogy ez úgy sem mehet így a végtelenségig. Így is
úgy is eltalál hozzám a természetfeletti mindent elérő ereje, és sajnos nem
éppen a legpozitívabb értelemben érkezett ma el hozzám.
- Hová is tartunk éppen? – kérdeztem
izgatottan. Igazából sosem szerettem a meglepetéseket már kiskoromban sem,
hiszen mindent azonnal tudni akartam és nagyon piszkálta a csőrömet, ha
valamire hosszabb ideig kellett várni.
- Anya ismer egy isteni cukrászdát Florida
ezen részén, és azt mondta, hogy ezt nem hagyhatjuk ki, mielőtt hazamegyünk –
válaszolta kérdésemre Violet. Hát igen, már nincs túl sok idő a hazatérésünkig,
bő egy hét és újra látom a testvéreimet. 8 nap múlva lesz Elena születésnapja,
és bármennyire is hűvös jelenleg a kapcsolatunk, a születésnapját képtelen
lennék kihagyni, nagyon szeretném felköszönteni, és azt hiszem, addigra
teljesen kész leszek lelkileg és fizikailag is arra, hogy visszaköltözzek
Mystic Falls-ba.
- Jól hangzik – mosolyogtam a kocsi hátsó
üléséről, miközben eszembe jutott Jenna isteni ekler fánkja, ami után
mindannyian megnyaltuk mind a tíz ujjunkat. Ebből is érzékeltem a változást.
Már nem a rossz élmények jutottak eszembe Jenna-ról, hanem a szép emlékek és ez
nagyon sokat számított.
Az út egész végig nagyon
sima és viszonylag gyors tempójú volt, viszont ahogy közeledtünk Ms Malone
állítása szerint a cukrászda felé, egyre inkább nagyon tömeg verődött össze és
nem csak a forgalomra gondoltam. Rengeteg ember volt az utcákon, legtöbbjük
arcán ott ült az a mindent tudni akaró, kíváncsi tekintet, mintha valami nagy
dolog történt volna valahol a közelben.
- Utálom a tömeget – morogta Violet és
elfordult az ablak felé. Fogalmunk sem volt honnan került ide hirtelen ez a
rengeteg ember, de mivel a forgalom egy idő után szinte megállt, úgy döntöttünk
jobb lenne, ha letennénk valahol az autót és inkább gyalog próbálnánk
megközelíteni a helyet. Körülbelül egy negyed órányi minimális haladás után Ms
Malone ki tudott kanyarodni a sávjából és nem messze találtunk is egy megfelelő
parkolót, hogy aztán belevethessük magunkat az addigra már lényegesen
megnövekedett tömegbe. Egyenesen a cukrászda felé vettük az irányt, próbáltunk
a lehető legrövidebb úton odatalálni, de azt kellett tapasztalnunk, hogy minél
közelebb érünk, egyre több ember tolong előttünk. Egyikünk sem értette, hogy mi
történhet, hiszen az átlagnál is jóval többen voltak kinn az utcákon, így csak
folytattuk utunkat. Nagyjából 200 méterre lehettünk már csak, amikor teljesen
bedugult az egész utca. Ezt már Ms Malone sem hagyhatta szó nélkül, így a
mellettünk álló idős hölgytől próbált érdeklődni, hogy mi történt.
- Tömeggyilkosság – sóhajtozta kétségbeesetten
a nő. – Brutális… tömeggyilkosság a híres cukrászdában!
Rémisztő volt az ijedség
az arcán, mintha még sosem látott volna ilyen borzalmakat. Ms Malone azonban
nem volt rest, nem merült el a gondolataiban, megbabonázott tekintettel
rámeredt a nőre, majd így szólt hozzá.
- Adjanak nekünk utat, hogy átmehessünk a
tömegen a cukrászdába – igézete egy pillanat alatt hatott, az idős nő pedig
azonnal adta tovább a teljesítendő feladatot, mire egy keskeny sáv nyílt
előttünk a tömegben. – A legközelebbi a tiéd lesz, Sisi! – mondta nekem hátra,
miközben ő már elindult a tömegen át. Ámulattal, csodálkozva néztem, ahogy az a
rengeteg ember hogyan engedelmeskedik egy rövid mondat hatására, és be kellett
vallanom, nagyon is tetszett, amit láttam. Gyorsan észbe kaptam, és gyorsan Ms
Malone után indultam magammal húzva a még megbabonázott Violet-et. Hát igen,
nem gyakran látta az anyját „munka” közben.
Amikor azt mondta nekem
Violet, hogy az anyja egy olyan cukrászdát fog nekünk megmutatni, amit látnunk
kell, még mielőtt visszatérünk Mystic Falls-ba, nem hiszem, hogy egy
kívül-belül csurom véres épületre gondolt. Az utca széles vonalában
szétcsöpögtetve a bordóvá száradt még viszonylag friss vér, a kirakatról nem is
beszélve. Mintha szándékosan pirosra akarták volna festeni az ablakokat, csak a
festő még nem fejezte be a munkáját egy kisebb területen. Hirtelen Ms Malone-ra
kaptam a tekintetemet, aki kisebb fejrándításokkal jelezte nekem, hogy most
jött el az én időm. Azonnal megértettem, mire akar kilyukadni, így lassan
odasétáltam a legközelebb álló helyszínelő rendőr mellé, és minden erőmmel
megpróbáltam bevetni a képességemet.
- Kérem lépjenek hátrébb a barátaival, ez egy
gyilkossági helyszín, itt nem tartózkodhatnak civil emberek – mondta nekem
mogorván a férfi, gondolom neki is akadt jobb dolga annál, minthogy egy
napsütéses délután hullákat azonosítson be egy tömegmészárlás után. Ettől
függetlenül nekem eszem ágában sem volt elhagyni a területet. Be akartunk jutni
a cukrászdába.
- Azt hiszem nem gondolta át teljesen a
szavait, helyszínelő úr – mondtam neki tettetett nyugalommal. Igazából
borzasztóan izgultam, hogy sikerüljön a művelet. A rendőr persze teljesen
ledöbbent iménti kijelentésemen és már emelte volna a kezét, hogy kipenderítsen
a tömegbe, amikor hirtelen megdermedt a szemeimbe nézve. – A barátaimmal be
akarunk oda jutni és maga ezt megfogja nekünk engedni, jól mondom? – tettem egy
mosolyt még a végére biztatásképpen.
- Hogyne! – válaszolta a rendőr megbabonázva,
én pedig az egekig magasztaltam magamban a sikeremet, hogy ennyire
felfejlesztettem magam és nem vallottam kudarcot. Azt hiszem, elismerhetem,
hogy nagyon is kiváló tanárom volt ebben az időszakban.
Visszasétáltam Ms Malone
és Violet mellé, miközben intettem neki, hogy mehetünk. Azt hiszem nem igazán
voltam felkészülve arra, amit odabent fogok látni, ugyanis amint beléptünk
olyan orrfacsaró bűz csapta meg az orromat, hogy ott helyben kiengedtem a
reggelimet. Hullaszag, borzasztó erős.
- Bocsánat! – mentegetőztem, mire Ms Malone
egy pillanat alatt ott termett mellettem és védelmezően átkarolt hátulról.
- Jól vagy, Sisi? – kérdezte aggódó arccal, de
megnyugtattam és kihámoztam magam a karjai közül.
- Csak próbáljunk meg igyekezni! – Violet-et
meglátásom szerint durván lesokkolták a látottak, teljesen belemerült a
látványba, ami szó szerint brutális volt. Az egész cukrászda tele volt
emberekkel, mindannyian oda voltak ültetve az asztalok melletti székekre,
ruhájuk csurom vér, tekintetük rideg és üres. Én csak földbe gyökerezett
lábakkal álltam nem messze az ajtótól, míg Ms Malone körbejárta a termet. Engem
szó szerint taszított a rengeteg halott ember látványa, az élettelen testükből
áradó bűz, képtelen voltam még közelebbről is megvizsgálni őket. Mikor Violet
elsétált az egyik asztal mellett, véletlenül rálépett az annál ülő férfi
lábára, mire annak a feje azonnal a földre esett. Violet rémülten felsikoltott
és kétségbeesetten hátrált a kijárat felé.
- Miféle szörnyű emberek képesek ilyenre? –
kérdezte hisztérikusan.
- Ezek nem emberek voltak… - mondta maga elé
meredve Ms Malone. – Ezt vámpírok tették – állapította meg sok éves
tapasztalatai alapján, de én azt hiszem egy fokkal okosabbat is tudtam mondani.
Volt valaki, aki még hajdanán igazi, vérengző vadállat volt. Akinek szokása
volt széttépni az embereket, aztán újra összerakni a kihűlt, véres testrészeiket.
- Nem vámpírok – mondtam szinte suttogva. –
Ezt egy vámpír tette. A neve Stefan Salvatore…
Azóta
nyomaszt ennek a látványnak az emléke, amióta ott jártunk a cukrászdában. A
hely éppen tegnap előtt nyitott ki ismét, 6 nappal a brutális vérengzés után.
Persze a történet azóta is ott kering a lakók között, akik szüntelenül
rettegnek, hogy újra lecsaphat rájuk ez a borzalom. A cukrászdának jelentősen
visszaesett a forgalma, ami nem is csoda a történtek után. Persze az igazat,
hogy mi is történt ott valójában, senki sem tudhatja, illetve csak egészen
kevesen. Az újságok természetesen emberi tömeggyilkosságként adták le a
híreket, a tettest pedig a mai napig nem találták meg, és nem is fogják. Nem
tudom lesz-e valaha akkora népszerűsége annak a cukrászdának, amekkora a
brutális gyilkosság előtt volt, de ha lesz is, nem hiszem, hogy mostanában. Idő
kell az embereknek, sok idők, akár generációk eltűnésének és új generációk
felbukkanásának időszaka.
A
tettes felismerhetetlenül Stefan volt, ami egyszerre jelent jó és rossz hírt
is. Jó hír, hogy ezek szerint még mindig életben van. Viszont rossz, hogy… nos,
eléggé kifordult önmagából. Vagy ki tudja, lehet, hogy igazából most ismét
visszatalált igazi önmagához. Lehet, hogy ez az igazi élete, az igazi önmaga,
amit eddig csak próbált elnyomni magában. Nem tudom, de azt hiszem Elena
tényleg sokkal jobban járt, hogy Stefan már nincs vele. Mi lett volna, ha
egyszer Elena-t is bántja? Nem akartam ezekbe belegondolni, csak túl akartam
tenni magam a történteken, ami Violet-nek a jelek szerint már egészen jól
sikerült. Gyorsan tovább is lapoztam és megálltam a 3 nappal ezelőtti
bejegyzésnél. Azt hiszem, most ez érdekelt a legjobban, ez alapján mondhattam
ki, hogy nagyon is helyesen cselekszem most.
Készen állnék? 2011.
június 19.
Ez
a kérdés fogalmazódik meg bennem percről perce, újra és újra. Vajon készen
állok arra, hogy újra találkozzak a testvéreimmel? Biztosan most jött el az
ideje? Hiszen annyira jól éreztem itt magam, egy hónapon keresztül a boldogság
minden egyes lehetséges változatát újra és újra átélhettem, akkor miért kellene
hazamennem? Viszont Elena-nak 3 nap múlva lesz a születésnapja, amit nem akarok
semmiképpen sem kihagyni. Borzasztóan hiányoznak már nekem, legszívesebben már
most magamhoz szorítanám, és addig ölelném őket, amíg csak bírjuk szusszal. Ms
Malone azt mondta felkészültem. Na persze nem úgy értette, hogy készen állok
bármire, csak úgy, hogy megtanultam az alapokat, felkészültem lelkileg és
fizikailag is arra, hogy tovább fejlesszem a képességeimet egyedül is akár
milyen katasztrófa sújtotta övezet vesz is körül. Sőt, a nehézségek még inkább
erősíteni fognak, hiszen azok által fogom majd igazán kiteljesíteni az itt
megszerzett tudásomat.
Azt hiszem már tényleg nem volt más
hátra. Az egyetlen csatámat már csak otthon kell megvívnom, azt is a saját
lelkiismeretemmel. El kell beszélgetnem magammal, rá kell vennem magamat, hogy
bocsánatot kérjek Elena-tól. Százszor megbántam már, hogy azon a napon
megtagadtam, mint testvéremet. Soha nem éreztem ezt. Tudtam, hogy Elena nem az
igazi testvérünk, hiszen Isobel és John bácsi lánya, de vér szerint akkor is
unokatestvérek vagyunk, lélekben pedig még mindig testvérek. Mindig is
testvéremként tekintettem rá, így éltem több mint 16 éven keresztül, nem
változott bennem semmi azután, hogy kiderült az igazság. Az, amit akkor a
fejéhez vágtam csakis azért volt, mert túlságosan sok rossz történt velem akkor
és egyszerűen minden szomorúság a felszínre tört belőlem, akár ilyen formában
is. De most bocsánatot akarok kérni érte. A Salvatore testvérek és a vámpírok
iránti gyűlöletem azt hiszem némiképp enyhült, főként Violet miatt, na és
persze, mert kezdtem sokkal színesebben látni a világot. Utáltam a változást,
szerettem, ha minden marad a régi mivoltában, de rájöttem, hogy így nem élhetem
túl ezt a világot. Itt törvényszerű volt a változás és a különleges
természetfeletti dolgok. ezzel meg kellett tanulnom együtt élni. Bár a vámpírok
soha nem lesznek a kedvenceim, Violet akkor is a legjobb barátnőm marad, míg én
meg nem halok, és nem kell majd új legjobb barátnő után nézni. Damon pedig…
Damon nem ér meg annyit, hogy miatta kihagyjam a nővérem legfontosabb ünnepét.
Megpróbálom a lehető legnormálisabban lereagálni vele a helyzetet, úgy, hogy
abból ne legyen több veszekedés. Csak megtanuljuk majd elviselni egymást, egy
idő után pedig remélem, hogy Elena is rájön, hogy mennyivel jobb volt az élete
nélkülük, és visszatér majd a neki szánt emberi élethez. Igen, azt hiszem
elhatároztam magam. Hazamegyek, haza, ahova tartozom. És hogy döntésem
helyessége még inkább beigazolódjon, őrangyalom mosolyogva jelent meg előttem,
majd elsétált a ruhásszekrényig, hogy kinyitva az ajtót megpillanthassam
hatalmas bőröndömet. Itt az ideje felkészülni a hazaútra.
Könnyek
szöktek a szemembe, ahogy a bejegyzés végére értem. Tudtam, hogy helyesen
cselekszem, haza akartam menni, mindennél jobban. Úgy döntöttem elég volt már
az olvasgatásból, vissza kellett térnem a jelenbe, elraknom a múltat egy időre.
Finoman becsuktam a naplóm legfelső lapját is, majd a kistáskámba suvasztottam.
Jó helye lesz ott. Felnéztem az órára, már egy órája olvasgattam a naplómat.
Gyorsan összekaptam magam, letöröltem a könnyeimet és nekiláttam, hogy
befejezzem végre a pakolást.
#
- Na
hogy állsz? – jött be a szobába Violet egy órával később. Éppen abban a
pillanatban cipzáraztam be a bőröndömet, és mosolyogva jeleztem barátnőmnek,
hogy már készen állok. – Helyes, anya éppen most ért ide, én már bedobtam a
kocsiba a cuccaimat. Gyere, segítek lecipelni a tiedet is! – ajánlotta Violet,
mire én beleakasztottam a karjaiban két kisebb táskát, a nagy bőröndömet pedig
magam után húztam a földszintre.
-
Na, lányok, készen álltok itt hagyni ezt a csodás helyet? – kérdezte vigyorogva
tőlünk Ms Malone, amikor kiértünk az udvarba.
-
Nem, én még simán maradnék kétszer ennyi időt is – mondta panaszosan Violet.
-
Ne sírjál feleslegesen, azt hiszem, van még bőven időd arra, hogy kihasználd
ezt a helyet, nem igaz, Ms Malone? – viccelődtem Violet nyávogásán.
-
Így igaz, Sisi! – értette egyet velem a kérdezett, mire Violet is kuncogásban
tört ki. Na igen, az örökkévalóság azt hiszem tényleg bőven elég idő, bármit is
nézünk vagy tűzünk ki célul. – És te? Te maradnál még? – bár nagyon is csábító
volt, a sok csodás emlék után, azt hiszem most mégis inkább hazahúzott a szívem.
-
Hiányozni fog minden, de azt hiszem, most már jól fog esni a hazaérkezés –
válaszoltam, és meg mertem volna esküdni rá, hogy Ms Malone mosolyában a
tökéletes megértést véltem meglátni.
-
Nekem is hiányzik már Gaby – mondta, miközben az orrára tolta a napszemüvegét.
– Beszéltem nagyiékkal, már nagyon be van zsongva, hogy találkozhasson velünk –
mesélte melegen, mosolyogva.
- Hát akkor, irány Mystic Falls! – mondta ki
Violet a végszót, mire mind a hárman kényelembe helyeztük magunkat és kezdetét
vette a hosszú, izgalommal teli hazafele vezető út.
#
Hosszú utat tettünk meg hazafelé térben,
időben és lélekben. Ahogy közeledtünk Mystic Falls felé egyre hevesebben vert a
szívem, egyre inkább kezdtem megérezni a helyzet súlyát. Gondolatban minden
sokkal egyszerűbb volt, gyerekjátéknak tűnt hazajönni és elmesélni a
kalandjaimat az itthoniaknak. De most, ahogy megpillantottam a várost jelző
ismerős táblát, hirtelen hatalmas súlyt éreztem a szívemen és azonnal tudtam,
hogy nem fog minden olyan egyszerűen zajlani, mint ahogy azt elképzeltem. Nem
volt törvényszerű az összeborulás, a könnyes nevetés, a hálaadás egymásért.
-
Ne aggódj, Elena biztosan nagyon fog örülni, hogy újra lát – nyugtatott Violet,
mintha belelátott volna a gondolataimba. Abban persze egy cseppet sem
kételkedtem, hogy nővérem örülni fog nekem, de hogy ezt nyíltan ki is mondja,
abban már nem voltam olyan biztos. Inkább kiakad, amiért ilyen hosszan, szó
nélkül és jelet később sem adva magamról, eltűntem. Részben igaza is lenne,
hiszen utólag én is belátom, hogy nem szabadott volna kétségek között hagyni a
testvéreimet. Viszont abban is biztos voltam, hogy ha időközönként jeleztem
volna nekik, sokkal nehezebb lett volna elszakadnom tőlük és a saját lábaimra
állnom, ráadásul, ha rám találtak és hazavittek volna, semmi esélyem nem lett
volna.
-
Itt is vagyunk – szólalt meg Ms Malone fél 10 után pár perccel a Salvatore ház
előtt. Annyira elgondolkodtam, hogy észre sem vettem megérkezésünket az ismerős
ház előtt. Egy hónap, ennyi ideje nem láttam ezt a házat, azóta nem kellett a
Salvatore testvérekre gondolnom. Illetve majdnem, ugyanis Stefan tett róla,
hogy még eltűnése után se feledkezzünk meg róla.
-
Jól van, akkor hát lássuk a szülinapost! – mondtam vidámságot színlelve, pedig
inkább éreztem magam feszültnek, mint izgatottnak.
Kiszálltunk mindannyian az autóból, majd
célba vettük a feldíszített bejáratot. Már ott összetalálkoztunk pár idegen
fiatal emberkével, és szinte meg mertem volna esküdni, hogy ők biztosan nem
tartoztak Elena közeli ismerősei közé, ha egyáltalán ismerte őket a nővérem. A
ház egyébként végig ki volt világítva, de ha ez még nem is tűnne fel a
szemfüles embereknek, a kilométerekre elhallatszódó zene biztosan ide vonzott
már minden bulizni vágyót. Caroline aztán tényleg ki tett magáért, talán szó
szerint is magáért. A házba belépve már nem mondhatnám, hogy meglepő látvány
fogadott, csak amire számítottam. Egy rakás ember lepte el a Salvatore házat,
ki a rumot kóstolgatta a fotelben állva, ki az asztalon táncolt, ki a következő
csaját próbálta befűzni, de egy biztos volt, a fele társaság nem Elena miatt
volt itt, csak a buli meg a pia érdekelte őket.
-
Megyek, megkeresem a nővéremet – súgtam oda Violet-nek, ő pedig egyetértően
bólintott, aztán megpróbált Ms Malone-nal beolvadni a többi ember közé.
Csak az érzéseimre hagyatkoztam, így
próbáltam megtalálni a nővéremet, ami nem is tartott olyan sokáig. Azt hiszem
igazán belejöttem ebbe az „Érzőnek lenni” dologba. Az azonban eléggé meglepett,
ahova érkeztem, ugyanis nem sokkal később Damon hálószobájának ajtaja előtt
találtam magamat, és csak remélni tudtam, hogy ennek semmi rossz vége nem lesz.
Már éppen kopogni akartam, amikor az ajtó hirtelen kivágódott előttem és
legnagyobb szerencsémre Damon-nel találtam szembe magam. Látszott rajta, hogy
eléggé feldúlt, nem lehetett könnyű napja, és azt hiszem, én sem voltam egy
igazán pozitív meglepetés a számára. Csak félig tátott szájjal próbálta formáznia
a szavakat, de nem tudott megszólalni, csak állt dermedten az ajtóban. Nem
mondanám, hogy én sokkal ügyesebb lettem volna, csak álltam ott keserű
arckifejezéssel, és próbáltam, rájönni, hogy vajon mi jön ezután. De nem
kellett túl sokáig gondolkoznom, Damon mindenféle köszönés nélkül újra felvette
azt az ingerült ábrázatot, amivel megjelent az ajtóban, majd elviharzott
mellettem a lépcsők irányába. Ekkor láttam meg a szoba közepén álló nővéremet,
aki szó szerint tátott szájjal és könnyes szemmel meredt rám.
-
Sisi! – suttogta maga elé, majd két pillanat alatt előttem termett és jó
szorosan a karjaiba zárt. Nem mondott semmit, csak ölelt én meg vissza őt, és
átéltük a pillanat drámai hatását. Elena ölelésben minden benne volt: a
testvéri szeretet, a hiány rideg érzése, az elveszettség és magány keserű fájdalma.
Hirtelen erős lelkiismeret furdalás tört rám, ha eddig bizonytalan voltam, most
teljes mértékben bántam, amit vele tettem. Hosszas ölelés után aztán elengedett
engem, majd kezei közé fogva arcomat, sírva kezdett kérdezgetni.
-
Hol voltál idáig? Istenem, azt hittem téged is elvesztettelek – hüppögte nekem.
– Miért tetted ezt? Tudod, hogy mennyire aggódtam érted? És hogy mennyire
hiányoztál?
-
Tudom, Elena, és teljesen igazad van – adtam neki igazat. – De kérlek, hidd el
nekem, hogy el kellett mennem. Szükségem volt egy kis időre, hogy feldolgozzam
a veszteségeket. – Elena hevesen bólogatva az ágyra húzott, szembe ült velem, a
kezemet pedig még akkor sem engedte el, mintha attól tartott volna, hogy megint
elveszít.
-
Annyira örülök, hogy újra láthatlak, el sem tudod képzelni. Végig bíztam benne,
hogy hazajössz és tényleg… - mosolygott rám melegséggel.
-
Nem akartam túl hosszú időre eltűnni, csak amennyire szükségem van, hogy újra
fel tudjak állni és újra tudjam kezdeni az életemet. És képzeld, a lehető
legjobb helyen voltam, csodálatos segítségem volt, és újra azt érzem, hogy
minden rendben van – magyaráztam neki tiszta boldogsággal a hangomban. –
Viszont végig bennem volt a bánat is, azért amivel elbúcsúztam tőled –
váltottam kicsit komorabb hangszínre, miközben könnyek gyűltek a szemembe. –
Elena, azt akarom, hogy tudd, sosem tagadnálak meg, mint testvéremet. Nem
számít, hogy nem ugyanazok a szüleink, én úgy nőttem fel, hogy végig a nővérem
voltál, és ez már így is marad örökre. Ne haragudj, hogy itt hagytalak ebben a
nehéz időszakban, de azt hiszem ne igazán lettem volna a segítségedre – mondtam
neki, de Elena elérzékenyülve csak ennyit mondott.
-
Nem számít, mi történt akkor, csak az, hogy újra itt vagy – nyugtatott meg
engem, simogatva a hajam. – Most viszont… mindent el kell mesélned, mindenről
tudni akarok, ami ez alatt az egy hónap alatt történt veled – követelte
vidáman, így mindenről megfeledkezve azonnal nekiláttam és elmeséltem neki az
elmúlt hónap történéseit. Nem foglalkoztunk senkivel, csak a pillanat számított
és hogy beavassuk egymást életünk egymás előtt még ismeretlen történeteibe. Mindent
elmeséltem Elena-nak, a legapróbb részlettől kezdve a legmonumentálisabb
élményeimig, ő pedig ámulattal hallgatta végig, hogy mi mindent éltem át
ezalatt az egy hónap alatt. Bár Stefan történetét eredetileg nem akartam
belevenni a mesélésbe, végül aztán úgy döntöttem, hogy joga van tudni Elena-nak
a történtekről. Azonban egyáltalán nem akasztottam ki teljesen, mert mint
számomra is kiderült, éppen az érkezésem előtt tudta meg nővérem, hogy Damon
egész idáig kutatott az öccse után és csak azért nem vonta be Elena-t a
dolgokba, hogy ne okozzon neki fájdalmat azzal, amivé Stefan vált.
-
Én hiszem, hogy Stefan még vissza tér közénk, Sisi – mondta nekem teljes bizonyossággal.
– Tudom, hogy ott van benne még az a jó, amit akkor is benne volt, amikor
megismertem. – én nagyon szerettem volna Elena-nak hinni, de a történtek miatt
ez egy kicsit nehezemre esett, így inkább csak biztatóan rámosolyogtam és nem
mondtam semmit. Nem akartam, hogy Elena olyan dolgokba ringassa magát, amik
hamisak, nem akartam, hogy később jobban fájjon neki, ha Stefan tényleg nem tér
már vissza hozzánk.
-
Na de most, azt hiszem van még valaki, akit borzasztóan boldoggá tennél a
megjelenéseddel – mondta nekem fülig érő szájjal, Jeremy-re utalva.
-
De hiszen te még nem is meséltél semmit – válaszoltam neki panaszosan, ő
azonban leintett.
-
Ráérünk még arról beszélni, hogy milyen semmilyen volt az itt megélt egy hónap.
De most sokkal fontosabb, hogy Jeremy is megtudja, hogy itt vagy. na meg aztán,
azt hiszem itt az ideje megszabadulni Caroline atomisztikus partijáról – mondta
nekem kuncogva, mire én is elnevettem magam. Így történt hát, hogy fogtuk
magunkat és megszöktünk nővérem 19 éves szülinapi bulijáról. Én még küldtem egy
gyors üzenetet Violet-nek, hogy hazamentem Elena-val, mindent köszönök neki, és
holnap majd átugrom hozzájuk, majd szaladtam is Elena után és kéz a kézben
sétáltunk végig a hazafelé vezető úton, mint a régi szép időkben. Otthon már
nem éreztem annyira feszültnek maga, a nehezebb részén túl voltam, Elena
reakciójától lényegesen jobban tartottam, pedig teljesen felesleges volt.
Otthon viszont valami hasonlóan kellemes dolog várt, ugyanis ahogy beléptem a
konyhába és megpillantottuk egymást Jeremy-vel, drága bátyám két pillanat alatt
ott termett mellettem és kapott szorosan magához és csak ölelt, mintha ezer éve
nem találkoztunk volna. Úgy éreztem, soha nem voltam még ilyen boldog. Bár a
külön töltött idő nagyon is jót tette nekünk, nagyon örültem, hogy végre itthon
lehetek szeretett testvéreimmel, és boldog voltam minden egyes együtt átélt
pillanat miatt. Sok nehézségen mentünk mostanában keresztül, de abban a
pillanatban ott azt éreztem, hogy az életem végre révbe ért.